A kormányoknak meg kell harcolniuk a cégekkel, nem pedig együttműködni velük

A konfliktus rossz; a kompromisszum, a konszenzus és az együttműködés jó – legalábbis ezt verték a fejünkbe. Jonathan Marks jogász és bioetikus kétségbe vonja e hagyományos tanítást, rámutatva, hogy kormányok is veszélyeztethetik a közegészségügyet, az emberi jogokat és a környezetet, ha az ipar partneréül szegődnek. Fontos és időszerű figyelmeztetés: a közjó és a közös érdek nem tévesztendő össze.

Húsz éve,

amikor Londonban főállású ügyvéd

és emberi jogi jogász voltam,

s az ország legfelsőbb bírósága

még – úgymond – történelmi
véletlenségből gyűlt össze

ebben az épületben,

összeakadtam egy fiatalemberrel,

aki épp akkor hagyta ott a brit külügyet.

Amikor megkérdeztem, mi okból,

elmesélte.

Egyik reggel ezzel
állított be a főnökéhez:

"Csináljunk valamit
a kínai emberi jogi visszaélésekkel!"

A főnöke így felelt:

"Semmit sem tehetünk
a kínai emberi jogi visszaélésekkel,

mert kereskedelmi kapcsolatban
vagyunk Kínával."

A barátom lelombozódva elkullogott,

de fél év múlva megint
megjelent a főnökénél;

s ezúttal így szólt:

"Csináljunk valamit
a burmai emberi jogi visszaélésekkel!"

Akkor ez volt az ország neve.

A főnök kisvártatva így felelt:

"Jaj, semmit sem tehetünk
a burmai emberi jogi visszaélésekkel,

mert semminemű kereskedelmi
kapcsolatban sem vagyunk Burmával."

(Nevetés)

Ekkor érezte, hogy ott kell hagynia őket.

Nemcsak a képmutatás ment az idegeire,

hanem kormánya vonakodása is,

hogy összetűzzön más kormányokkal,

kiélezett vitába szálljon velük,

miközben ártatlan emberek szenvednek.

Mindig azt verték a fejünkbe,

hogy a konfliktus rossz,

a kompromisszum jó;

a konfliktus rossz,

ám a konszenzus jó,

a konfliktus rossz,

ám az együttműködés jó.

De nézetem szerint,

ez végletesen leegyszerűsített világkép.

Nem tudhatjuk,

melyik konfliktus rossz,

hacsak nem tudjuk, ki küzd,

miért küzd,

és hogyan küzd.

A kompromisszumok velejéig
erkölcstelenek lehetnek,

ha ártalmára vannak azoknak,
akiknek nem osztottak lapot,

a gyengéknek, az elesetteknek,

akiket pedig kötelességünk védeni.

Lehet, hogy kissé kétkedve
néznek egy ilyen ügyvédre,

aki a konfliktus előnyei mellett érvel,

és kákán is csomót keres
a kompromisszumban,

de ráadásul mediátor is vagyok,

s jelenleg azzal foglalkozom,
hogy ingyen előadásokat tartok etikából.

Bankom előszeretettel szokott
figyelmeztetni, hogy csúszom lefelé.

Ha elfogadják az érvemet,

az nemcsak életvitelünket változtatja meg,

– ezt talán tegyük félre egy pillanatra –,

de megváltoztatja a nagy ügyekre:
pl. a közegészségügyre

és a környezetre vonatkozó
gondolkodásmódunkat.

Hadd magyarázzam meg.

Az USA minden középiskolása,

beleértve 12 éves lányomat,

megtanulja, hogy az államnak
három hatalmi ága van:

a törvényhozói, a végrehajtói
és az igazságszolgáltatási.

James Madison ezt írta:

"Ha van elv, amely szentebb bármi másnál

az alkotmányunkban

és bármely szabad alkotmányban,

akkor az az elv, amely szétválasztja

a törvényhozói, a végrehajtói
és az igazságszolgáltatási hatalmat."

Az alapító atyák nemcsak
a hatalomkoncentrációt

s a hatalomgyakorlást viselték a szívükön.

Fölfogták a befolyás veszélyét is.

Bírók nem dönthetnek
törvények alkotmányosságáról,

miközben részt vesznek kidolgozásukban,

nem vonhatják felelősségre
a kormányzat más ágazatait,

ha együttműködnek

vagy közeli kapcsolatban állnak velük.

Az alkotmány – írta róla egy neves tudós –

"fölhívás küzdelemre".

Mi, a nép, csak nyerünk általa,

ha a hatalmi ágak küzdenek egymással.

Elismerjük, hogy a küzdelem

nemcsak a közszférában,

a kormányzati ágak között fontos.

A magánszférában,
a cégek közötti viszonyban

is fontosnak tartjuk.

Képzeljük el, hogy két amerikai
légitársaság megállapodik,

hogy a turistaosztályú repülőjegy árát

nem viszi 250 dollár alá.

Ez együttműködés,
de kimondhatjuk: összejátszás,

nem verseny.

E magatartás kárt okoz az utasoknak,

mert megdrágulnak a jegyek,

Képzeljük el, hogy két
légitársaság azt mondja:

"Nézd, A légitársaság, mi üzemeltetjük
a Los Angeles–Chicago járatot",

a B légitársaság meg ezt: "mi pedig
a Chicago–Washington járatot,

és nem versenyzünk".

Ez megint csak együttműködés,
összejátszás, nem pedig verseny,

és megint az emberek jártak rosszul.

Értjük a küzdelem fontosságát,

ha a hatalmi ágak viszonyáról van szó

a közszférában.

Értjük a konfliktus fontosságát

a cégek közötti viszony esetében is,

a magánszférában.

De elfelejtkeztünk róla

a közszféra-magánszféra viszonylatában.

A kormányok az egész világon
együttműködnek az iparral

közegészségügyi
és környezetvédelmi kérdésekben,

gyakran pont ama cégekkel működnek együtt,

amelyek a megoldandó problémákat
okozzák, vagy éppen súlyosbítják.

Azt mondják nekünk, hogy e kapcsolatok

nyerő-nyerő jellegűek.

De mi van, ha valaki mégis veszít?

Egy pár példát mondok.

Az egyik ENSZ-szervezet foglalkozni
kezdett egy súlyos üggyel,

az indiai vidéki iskolák
rossz higiéniai állapotával.

Ebben nemcsak az országos és helyi
közigazgatással működtek együtt,

hanem egy tévétársasággal

és egy nagy nemzetközi
üdítőitalgyártó céggel.

Kevesebb mint egymillió dollár fejében

a cég lehetőséget kapott
egy egyhavi reklámkampányra,

amelynek része volt
egy 12 órás jótékonysági műsor,

mindben szerepelhetett
a cég logója és színvilága.

Ebben állapodtak meg,

ami a cég szemszögéből

teljesen érthető volt.

Növeli a cég tekintélyét,

és márkahűséget teremt
a termékei iránt.

De szerintem

ez alapvetően hibás fölfogás
egy kormányközi szervezet számára,

amelynek feladata az életminőség javítása.

A cukortartalmú italok gyártásának
és fogyasztásának növelése

a csekély helyi vízkészlet terhére,
és a kiürült palackok fölhalmozódása

egy olyan országban, amely már
így is az elhízottsággal küszködik,

sem közegészségügyi,

sem környezetvédelmi szempontból
nem tartható fenn.

Az egyik közegészségügyi
feladat megoldása során

a szervezet

egy újabb bajt alapoz meg.

Ez a tucatnyi példa egyike

a kormányzati-ipari kapcsolatokról szóló
könyvem anyaggyűjtésekor föltártak közül.

Beszélhetnék a londoni és általában

a brit parkokat érintő kezdeményezésről,

amelyben ugyanez a cég
népszerűsíti a testmozgást,

vagy a brit kormány önkéntes
kötelezettségvállalásairól

az iparvállalatokkal együttműködve,

ahelyett hogy szabályozná
tevékenységüket.

A partneri kapcsolat vagy együttműködés
a közegészségügyben mintává váltak,

és ismétlem, csak az iparvállalatok
érdekeit szolgálják.

Ez lehetővé teszi egészségügyi problémák
megfogalmazását és megoldását

a legkevésbé kockázatos módon,

amely összhangban áll üzleti érdekükkel.

Így az elhízás

személyes döntéssé válik,

hozzáállásbeli kérdéssé,

amelyben mindenki maga felel azért,
ha nem mozog eleget.

Ha erre szűkítik le,

attól kezdve

már nem a nemzetközi
élelmiszergyártó cégek gondja.

Nem az ipart hibáztatom,

az ipar nyilván a befolyásának
növelésére törekszik,

hogy előmozdítsa üzleti érdekeit.

De a kormányok felelősek azért,

hogy ellenstratégiát dolgozzanak ki

a védelmünkre

és a közjó védelmére.

A kormányok ott hibáznak,

hogy úgy működnek együtt

az iparral,

hogy összemossák

a közjót

a közös érdekkel.

Aki az iparral működik együtt,

óhatatlanul félreteszi azt,

ami előmozdíthatja a közjót,
ha azt az ipar nem támogatja.

Az iparnak nem lesz ínyére
a szigorúbb szabályozás,

hacsak ezzel nem úszhat meg
egy még szigorúbbat,

vagy ezzel nem szoríthatja ki
a piacról versenytársait.

Bizonyos dolgokkal a cégek
sohasem értenek egyet,

pl. hogy emeljék
az egészségtelen termékeik árát,

mert – mint számunkra kiderült –

az sértené a versenytörvényt.

Úgyhogy kormányaink ne tévesszék össze

a közjót a közös érdekkel,

különösen, ha a közös érdek
az iparral való megállapodást jelenti.

Újabb példa,

amely a nagyszabású együttműködés helyett

alapjaiban lejjebb van,

szó szerint és átvitt értelemben is:

ez a palagáz hidraulikus
repesztéssel való kitermelése.

Képzeljük el, hogy veszünk egy telket,

nem tudván, hogy a bányajogok
már el vannak adva.

Ez még a palagáz-láz előtt történt.

A telekre fölépítjük álmaink házát,

de kisvártatva rádöbbenünk,

hogy egy gázcég
fúróállványt épít a telkünkön.

Ez történt a Hallowich családdal.

Rövid időn belül fejfájásról,

torokfájásról és szemviszketésről

kezdtek panaszkodni,

ráadásul zajok, rezgések

s az égő gáz villózó fényei zavarták őket.

A család hangosan méltatlankodott,

majd hirtelen elhallgatott.

Amikor ez a kép megjelent,
a Pittsburgh Post-Gazette

és egy másik újság jóvoltából kiderült,
miért hallgattak el.

Az újságok bírósághoz intézték a kérdést:
"Mi történt Hallowichékkal?"

Kiderült, hogy Hallowichék
titokban megállapodtak a céggel,

kaptak tőlük egy "eszi nem eszi
nem kap mást"-ajánlatot.

A cég ezt ajánlotta:

"Kapnak egy hat számjegyű összeget,

hogy elköltözhessenek,
s új életet kezdhessenek.

De ennek fejében meg kell ígérniük,

hogy cégüket illető tapasztalatukról
senkinek sem beszélnek,

nem beszélnek a repesztéssel
kapcsolatos dolgokról sem,

nem beszélnek az egészségi
következményekről sem,

amelyeket az esetleges orvosi
vizsgálat megállapíthat."

Nem rovom föl Hallowichéknak,

hogy "eszi nem eszi nem kap
mást"-egyezséget kötöttek,

és máshol újrakezdték életüket.

Érthető, hogy a cég miért akarja

lecsöndesíteni a "nyikorgó kereket".

Inkább a jogrendszerre
s a szabályozórendszerre akarok rámutatni,

amelyben az említetthez hasonló

megállapodáscsomag köthető,

melynek célja emberek elhallgattatása
és adatok elzárása

közegészségügyi és járványügyi
szakemberek,

a hivatali gépezet elől,
amelyben a szabályozó hatóság

szennyezés esetén még

szabálysértési figyelmeztetés
kiadásától is eltekint,

ha a tulajdonos és a cég

egymással elrendezi az ügyet.

E rendszer nemcsak rossz
a közegészségügy szempontjából,

hanem veszélynek is kiteszi a családokat,

anélkül hogy tájékoztatná őket.

A két példát azért hoztam föl,
mert nem függetlenek egymástól.

Rendszerszintű problémáról tanúskodnak.

Ellenpéldát is említhetek,

pl. amelyben a közhivatalnok

amiatt perli be a gyógyszergyárat,

mert az elhallgatta a tényt,

hogy antidepresszánsa fokozza
a kamaszok öngyilkossági gondolatait.

Beszélhetnék szabályozó hatóságról,
amely rászállt az élelmiszergyártóra,

mert az eltúlozta joghurtja állítólagos
jótékony egészségi hatását.

Vagy a jogalkotóról,

amely a mindkét oldal felé
irányuló erős lobbizás dacára

kiáll a környezetvédelem mellett.

Ezek elszigetelt példák,

de azért fények az éjszakában,

és utat mutathatnak.

Azzal kezdtem, hogy olykor
bele kell mennünk a konfliktusba.

A kormányoknak tusakodniuk kell,

küzdeniük kell, néha cégekkel
éles vitát kell kezdeniük.

Nem mintha a kormányok
eredendően jók lennének,

a cégek pedig eredendően gonoszak.

Bármelyikük képes a jóra vagy a rosszra.

De a cégek érthetően üzleti érdekeiket
kívánják előmozdítani,

és ennek során néha gáncsolják a közjót,
néha pedig tesznek érte.

De a kormányok felelőssége

a közjó védelme és előmozdítása.

Ragaszkodnunk kell hozzá,

hogy ezért küzdjenek.

Azért, mert a kormányok

a közegészségügy

őrzői;

a kormányok

a környezet őrzői;

és a kormányok

az őrzői

a mi közjónk nélkülözhetetlen részeinek.

Köszönöm.

(Taps)