Hogyan csökkentettük Bostonban 79 százalékkal a fiatalok által elkövetett erőszakos cselekményeket?

A "bostoni csoda" egyik "építője", Jeffrey Brown tiszteletes a kezdetekkor még egy zavart fiatal lelkész volt, aki látta, hogy megy tönkre Bostonban a környék, ahol élt, ahogy az utcán élő fiatalokat hatalmukba kerítették a drogok és a bandaháborúk. Az újjáépítés első lépése: meghallgatni ezeket a fiatalokat, nem csak prédikálni nekik, és segíteni nekik visszaszorítani az erőszakot a környezetükben. Átütő erejű beszéd arról, hogyan lehet odafigyeléssel változtatni a dolgokon.

Az élet legfontosabb
leckéi közül jó néhányat

drogdílerektől, bandatagoktól,

és prostituáltaktól

tanultam meg.

A legmélyrehatóbb teológiai
témájú beszélgetésekben

nem a papnevelde megszentelt termeiben

hanem az utcasarkon volt részem,

péntek éjszaka egy órakor.

Ez kissé különös, mivel papneveldét
végzett baptista lelkész vagyok,

20 éven át voltam egy templom pásztora,

de mégis igaz.

A tapasztalat része volt
a közbiztonság javítására

és bűncselekmények visszaszorítására
irányuló stratégiának,

melynek megvalósításában részt vettem.
Általa 8 év alatt

egy nagyvárosban 79%-kal
csökkentek az erőszakos bűncselekmények.

De nem úgy kezdődött, hogy részese

akartam volna lenni bármilyen,
bűntetteket visszaszorító stratégiának.

25 éves voltam, és először voltam
lelkész egy templomban.

Ha akkor ambícióimról kérdeznek,

azt mondtam volna, hogy egy
nagytemplom lelkésze szeretnék lenni.

Egy 15-20 000 lelket befogadó
templomot szerettem volna.

Szerettem volna saját televíziós
templomi szertartást.

Meg saját ruhakollekciót.

(Nevetés)

Szerettem volna messzire elvinni önöket.

Tudják, egészen 9 lépésre.

(Nevetés)

Egy évnyi lelkészkedés után

kb. 20 fővel nőtt a tagok száma.

Szóval a nagytemplom
még a jövő zenéje volt.

De komolyan, ha azt kérdezték volna:
"Mik az ambíciói?"

Azt feleltem volna: csak jó pásztor lenni,

aki együtt van a hívekkel
életük minden szakaszában,

olyan dolgokról prédikálni, melyeknek
jelentőségük van a mindennapi életükben,

és az afro-amerikai hagyományban,

hogy képviselhessem a közösséget,
melyet szolgálok.

Ám valami más is zajlott a városomban,

és a nagyváros egész területén,

valamint az Egyesült Államok
legtöbb metropoliszában,

konkrétan: az emberölések száma
meredeken emelkedni kezdett.

Fiatal emberek ölték egymást

szerintem piszlicsáré okok miatt,

pl. mert összeütköztek valakivel
egy középiskola folyosóján,

aztán iskola után rálőttek az illetőre.

Valaki nem megfelelő színű inget viselt,

vagy rosszkor járt egy utcasarkon.

Valamit pedig tennünk kellett ez ellen.

Eljutottunk odáig, hogy a város
jellegében kezdett megváltozni.

Megnézhetik bármelyik lakótelepet,

mint pl. a templomunk utcájában lévőt.

Olyan, mint egy szellemváros,

mert a szülők nem engedik ki
a gyerekeiket játszani,

még nyáron sem, az erőszak miatt.

Minden egyes este
hallani szoktuk a környék zajait,

melyek az avatatlan fül számára
tűzijátéknak hangoznak,

azonban ez fegyverropogás.

Majdnem minden este hallani szoktuk
vacsorafőzés közben,

vagy amikor elalvás előtt mesét mondunk
a gyereknek, vagy tévézéskor.

És bármely kórház baleseti osztályán

láthatnak meglőtt és haldokló
fekete és latin fiatalokat

hordágyon feküdni.

Temetéseket tartottam,

de nem tiszteletnek örvendő, magas kort
megélt idős hölgyekét és urakét,

és még hosszasan folytathatnám.

Temettem 18,

17,

és 16 éveseket,

és ott álltam a templomban
vagy a ravatalozóban,

azon erőlködve,

hogy valami jelentőségteljeset mondjak.

Míg kollégáim magas
és büszke katedrálisokat építettek

és ingatlanokat vásároltak a városon kívül

és kiköltöztették gyülekezetüket,

hogy létrehozzák
vagy újraalkossák "Isten városait",

a belvárosok társadalmi szerkezete

roskadozott mindezen erőszak súlya alatt.

Így hát maradtam, mert valakinek
tennie kellett valamit,

szóval számba vettem azt, amim volt,
és annak megfelelően cselekedtem.

Prédikációimban felemeltem szavam
a közösségen belüli erőszak ellen.

Átvizsgáltam a templomom programját,

és olyat állítottam össze, amely
érdekelte a veszélyeztetett fiatalokat,

akik már kacérkodtak az erőszakkal.

Próbáltam újításokat vinni a prédikálásba.

Mind ismerik a rap zenét, igaz?

Rap zene?

Egyszer egy rapelős
prédikációval is próbálkoztam.

Nem vált be, de legalább megpróbáltam.

Soha nem felejtem el a fiatalembert,
aki ez után odajött hozzám.

Megvárta, míg mindenki elmegy,

majd azt mondta: "Rapmise, mi, atyám?"
Mire én: "Mit gondol róla?"

Erre ő: "Többé ne tegye, atyám."

(Nevetés)

Ám tovább prédikáltam,
és csináltam a programokat,

s azt gondoltam: tán ha kollégáim is
így tennének,

akkor megváltoznának a dolgok.

Ám az erőszak egyre fokozódott,

olyanokat is meglőttek és megöltek,
akik nem vettek részt benne:

pl. aki egy doboz cigarettáért
ment a vegyesboltba,

vagy aki a megállóban épp a buszt várta,

vagy a parkban játszó gyerekeket,

akik nem figyeltek fel a park
túloldalán lejátszódó erőszakra.

De az erőszak őket sem kerülte el.

A dolgok egyre inkább elfajultak,

én pedig nem tudtam, mit tehetnék,

aztán valami mindent megváltoztatott.

Egy Jesse McKie nevű gyerek volt,

aki barátjával, Rigoberto Carrionnal
éppen hazafelé tartott

a lakótelepi utcába,
nem messze a templomomtól.

Belefutottak egy csapat fiatal
dorchesteri bandatagba,

és azok megölték őket.

Ám ahogy Jesse halálos sebesülten
elszaladt a helyszínről,

az én templomom felé futott,

és mintegy 100-150 méterre tőle halt meg.

Ha bejutott volna is a templomba,
akkor se menekült volna meg,

mivel a templom sötét és néptelen volt.

Ezt jelnek vettem.

Néhány elkövetőt elkaptak,

meglepetésemre velem kb. egykorúak voltak,

de óriási volt a szakadék közöttünk.

Mintha két teljesen külön
világban éltünk volna.

És míg ezen töprengtem,

és láttam, mi történik,

hirtelen egy paradoxon kezdett
megfogalmazódni bennem,

mely a következő volt:
minden egyes misén,

mikor az erőszak ellen szóltam,

a közösségépítésről is beszéltem,

de hirtelen belém hasított,

hogy a lakosság egy bizonyos szegmensét

nem tekintettem a közösség részének.

Tehát a paradoxon ez volt:

Ha tényleg azt a közösséget
szeretném, amelyért prédikálok,

akkor meg kell szólítanom,

és be kell fogadnom ezt a csoportot is,
melyet kihagytam a definíciómból.

Ami nem azt jelentette,
hogy azoknak csinálunk programokat

kizárólag, akiket az erőszak veszélyeztet,

hanem hogy magunkhoz
öleljük az elkövetőket,

a bandatagokat, a drogdílereket.

Mihelyt erre rádöbbentem,
egy kérdés futott át az agyamon:

Miért én?

Mármint, nem a hatóságok dolga lenne ez?

Ezért van a rendőrség, nem igaz?

Ahogy a "Miért én?" kérdés felmerült,
a válasz is ugyanolyan gyorsan jött:

Miért én? Mert én álmatlanul
ezen töröm a fejem éjszakánként.

Mert én vagyok, aki körülnéz, mondván,
valakinek tennie kell valamit,

és kezdek rájönni,
hogy az a valaki én vagyok.

Mármint: nem így kezdődnek a mozgalmak?

Nem sokak részvételével tartott
nagygyűléssel, akik aztán meg

tömött sorban menetelnek
transzparensekkel a kezükben.

Néhány, vagy esetleg csak
egy emberrel szoktak kezdődni.

Így kezdődött velem,

és eldöntöttem, hogy megfejtem
az erőszak kultúráját,

melyben ezek a fiatal elkövetők éltek.

Önkéntes munkát
vállaltam a középiskolában.

Mintegy két hét középiskolai
önkéntesség után rájöttem,

hogy a fiatalok, akiket el
szerettem volna érni,

nem járnak oda.

Sétákat tettem a közösség területén,

és nem kellett atomfizikusnak lenni,
hogy rájöjjek:

napközben nem tartózkodnak kint az utcán.

Így hát elkezdtem este
és késő éjszaka róni az utcákat,

elmentem a parkokba, ahol tartózkodtak,

építettem a szükséges kapcsolatokat.

Történt Bostonban egy tragédia,
ami összehozott néhány papot,

és egy kis csoportunk rájött,

hogy ki kell mozdulnunk
szentélyünk négy fala közül,

hogy kint találkozzunk az ifjakkal,

és nem azon agyalni,
hogyan hozhatnánk be őket.

Úgy döntöttünk, együtt fogunk mászkálni,

és összejövünk

a város egyik legveszélyesebb környékén

egy péntek és egy szombat este

10 órakor,

s hajnali 2 vagy 3 óráig rójuk az utcákat.

Képzeljék, mennyire nem
illettünk a képbe először.

Úgy értem, hogy nem voltunk drogdílerek.

Sem fogyasztók.

Nem voltunk rendőrök.
Néhányunk gallért viselt.

Valószínűleg nagyon furcsák voltunk.

Ám egy idő után elkezdtek
beszélgetni velünk.

Mi pedig rájöttünk, hogy miközben

mi a sétákat tettük,
ők figyeltek bennünket,

és meg akartak győződni néhány dologról:

először is,
hogy következetesen viselkedünk-e,

tehát mindig kimegyünk-e hozzájuk,

és másodszor,
szerettek volna megbizonyosodni,

hogy nem akarjuk kihasználni őket.

Mivel mindig volt valaki, aki azt mondta:

"Visszavesszük az utcákat",

de ezek mindig mintha kamerába,

vagy riporternek beszélnének,

és saját hírnevüket azok kárára

növelik, akik az utcán élnek.

Szóval, mikor látták,
hogy nem ilyenek vagyunk,

úgy döntöttek, hogy szóba állnak velünk.

Aztán olyat tettünk,
ami meglepő a papoktól.

Hallgattunk, és nem prédikáltunk.

Gyerünk, egy kis elismerést!

(Nevetés) (Taps)

Jól van, elég, ez most már
az én időmből megy, oké? (Nevetés)

Tényleg csodálatos volt.

Azt mondtuk nekik: "Nem tudjuk, mi zajlik
a közösségünkben este 9 óra után,

este 9 óra és hajnali 5 óra között,

de ti igen.

Tehát ebben az időszakban ti vagytok
a téma szakértői, ha úgy tetszik.

Beszélgessetek velünk. Tanítsatok minket.

Segítsetek meglátni, amit nem látunk.

Segítsetek megérteni, amit nem értünk.

Ők pedig ezt mind nagy örömmel tették,

mi pedig képet kaptunk róla,
mi az utcai élet lényege,

s ez nagyon különbözik attól,
ami a 11 órás hírekben látható,

attól, amit a populáris, vagy akár
a közösségi médiában bemutatnak.

Ahogy beszélgettünk velük,

néhány velük kapcsolatos
mítosz szertefoszlott.

Az egyik legnagyobb mítosz az volt,
hogy ezek a kölykök hidegek, szívtelenek,

és szokatlanul merészek az erőszak terén.

Ám ennek pont az ellenkezője derült ki.

Az utcán lévő legtöbb fiatalember

csak próbálja átvészelni a körülményeket.

Az is kiderült,

hogy az utcán élte küzdelmes életét

jó pár a legintelligensebb, legkreatívabb,

legkiválóbb, legbölcsebb emberek közül,

akikkel valaha is találkoztunk.

Tudom, hogy egyesek közülük ezt túlélésnek
hívják, de én őket győztesnek nevezem,

mert ha önök olyan körülmények
között élnének, mint ők,

minden egyes életben töltött nap
győzelemnek számítana.

Ezért hát azt kérdeztük tőlük:

"Szerintetek hogyan javíthatna
az egyház, ez az intézmény

a helyzeten?"

A fiatalokkal való beszélgetéseink
alapján összeállítottunk egy tervet.

Többé nem megoldandó problémának
tekintettük őket,

hanem partnereknek, értékes társaknak,

munkatársaknak az erőszak
visszaszorításáért folytatott harcban.

Képzeljék el, hogy készítenek egy tervet,

az egyik asztalnál egy lelkész,
a másiknál egy heroindíler,

akik közösen kiötlik, hogyan segíthet
az egyház a teljes közösségnek.

A bostoni csoda arról szólt,
hogy összehoztuk az embereket.

Voltak más partnereink.

Rendvédelmisek.

Rendőrtisztek.

Nem a teljes csapatról van szó,

mert egyesekben még ott volt
az a "lesittelni őket" mentalitás,

más zsaruk azonban

megtisztelőnek vették,
hogy partnerei lettek a közösségnek,

látták, hogy mekkora felelősséget jelent

képesnek lenni az együttműködésre
közösségi és vallási vezetőkkel,

hogy visszaszoríthassák
a közösségben az erőszakot.

Ugyanígy voltak vele a pártfogó tisztek,

a bírók,

a rendvédelmi hierarchia
tetején lévő emberek,

mert rájöttek arra, ahogy mi is,

hogy ezt a helyzetet nem fogjuk tudni
letartóztatásokkal megoldani,

soha nem lesz elég a büntetőeljárásokból,

és ha minden zárkát megtöltünk is,

ezzel nem enyhítünk a gondon.

20 évvel ezelőtt segítettem létrehozni

egy vallási alapú szervezetet,
hogy foglalkozzon a gonddal.

Kb. 4 éve hagytam ott

és elkezdtem nagyvárosokban dolgozni
Egyesült Államok-szerte,

összesen 19-ben jártam,

és azt láttam,
hogy a nagyvárosokban

mindig voltak olyan közösségi vezetők,

akik lehajtották a fejüket,
és csak húzták az igát ,

önzetlenek voltak,

s tudták, hogy az egész több,
mint a részek összessége,

összegyűltek, és kitalálták, hogyan
működjenek együtt ezekkel a fiatalokkal,

hogy nem a több rendőr a megoldás,

hanem hogy kiaknázzuk a közösségben
meglévő értékeket,

hogy legyen valami a közösségben,
mely elég hatékonyan támogatja

az erőszak visszaszorítására
szolgáló együttműködést.

Van mostanában egy mozgalom
az Egyesült Államokban, résztvevői

fiatalok, nagyon büszke vagyok rájuk.
A strukturális gondokkal foglalkoznak.

Ha egy jobb társadalmat szeretnénk.
a struktúrát meg kell változtatni,

Van ez a politikai trükk, melynek a célja
a feketék közötti erőszakkal szembeni

rendőri brutalitás
és rendőri visszaélések felszítása.

Ez azonban tévút.

Minden mindennel összefügg.

Mikor azokra az évtizedekre gondolnak,
amikor a lakásintézkedések csődöt mondtak,

az oktatási struktúra gyenge volt,

mikor eszükbe jut a közösségen belüli

tartós munkanélküliség
és alulfoglalkoztatottság,

az alacsony színvonalú egészségügy,

aztán ebbe az egyvelegbe
bedobják a drogokat,

a fegyverekkel teli vászontáskákat,

nem csoda, ha az erőszak kultúrájának
felemelkedését tapasztalják.

Az állam pedig úgy reagál,
hogy még több zsarut küld,

akik a veszélyes területeken
fokozzák az elnyomást.

Minden mindennel összefügg,

és az egyik csodálatos dolog,
melyre képesek voltunk az,

hogy megmutattuk, mekkora ereje
van az együttműködésnek --

a közösségnek, a hatóságoknak,
a magánszektornak, a városnak --

az erőszak csökkentésében.

Értékeljék a közösségnek ezt
az alkotóelemét.

Hiszem, hogy véget vethetünk
városainkban az erőszak korának.

Hiszem, hogy lehetséges, és hogy egyes
emberek most is éppen ezt teszik.

De ehhez kell a segítségük.

Nem csak azok feladata ez,
akik látástól vakulásig

a közösségért dolgoznak.

Támogatásra van szükségük. Segítségre.

Menjenek vissza a városukba.

Találják meg ezeket az embereket.

"Segítség kell? Segítek neked."

Találják meg ezeket az embereket.
Ott vannak.

Hozzák össze őket a hatóságokkal,
a magánszektorral, a várossal,

azzal az egy céllal,
hogy visszaszorítsák az erőszakot,

de győződjenek meg róla,
hogy ez a közösségi alkotóelem szilárd.

Mert a régi burundi mondásnak igaza van:

Amit nélkülem teszel értem,
azt ellenemre teszed.

Isten áldja önöket. Köszönöm.

(Taps)