Az élet legfontosabb leckéi közül jó néhányat drogdílerektől, bandatagoktól, és prostituáltaktól tanultam meg. A legmélyrehatóbb teológiai témájú beszélgetésekben nem a papnevelde megszentelt termeiben hanem az utcasarkon volt részem, péntek éjszaka egy órakor. Ez kissé különös, mivel papneveldét végzett baptista lelkész vagyok, 20 éven át voltam egy templom pásztora, de mégis igaz. A tapasztalat része volt a közbiztonság javítására és bűncselekmények visszaszorítására irányuló stratégiának, melynek megvalósításában részt vettem. Általa 8 év alatt egy nagyvárosban 79%-kal csökkentek az erőszakos bűncselekmények. De nem úgy kezdődött, hogy részese akartam volna lenni bármilyen, bűntetteket visszaszorító stratégiának. 25 éves voltam, és először voltam lelkész egy templomban. Ha akkor ambícióimról kérdeznek, azt mondtam volna, hogy egy nagytemplom lelkésze szeretnék lenni. Egy 15-20 000 lelket befogadó templomot szerettem volna. Szerettem volna saját televíziós templomi szertartást. Meg saját ruhakollekciót. (Nevetés) Szerettem volna messzire elvinni önöket. Tudják, egészen 9 lépésre. (Nevetés) Egy évnyi lelkészkedés után kb. 20 fővel nőtt a tagok száma. Szóval a nagytemplom még a jövő zenéje volt. De komolyan, ha azt kérdezték volna: "Mik az ambíciói?" Azt feleltem volna: csak jó pásztor lenni, aki együtt van a hívekkel életük minden szakaszában, olyan dolgokról prédikálni, melyeknek jelentőségük van a mindennapi életükben, és az afro-amerikai hagyományban, hogy képviselhessem a közösséget, melyet szolgálok. Ám valami más is zajlott a városomban, és a nagyváros egész területén, valamint az Egyesült Államok legtöbb metropoliszában, konkrétan: az emberölések száma meredeken emelkedni kezdett. Fiatal emberek ölték egymást szerintem piszlicsáré okok miatt, pl. mert összeütköztek valakivel egy középiskola folyosóján, aztán iskola után rálőttek az illetőre. Valaki nem megfelelő színű inget viselt, vagy rosszkor járt egy utcasarkon. Valamit pedig tennünk kellett ez ellen. Eljutottunk odáig, hogy a város jellegében kezdett megváltozni. Megnézhetik bármelyik lakótelepet, mint pl. a templomunk utcájában lévőt. Olyan, mint egy szellemváros, mert a szülők nem engedik ki a gyerekeiket játszani, még nyáron sem, az erőszak miatt. Minden egyes este hallani szoktuk a környék zajait, melyek az avatatlan fül számára tűzijátéknak hangoznak, azonban ez fegyverropogás. Majdnem minden este hallani szoktuk vacsorafőzés közben, vagy amikor elalvás előtt mesét mondunk a gyereknek, vagy tévézéskor. És bármely kórház baleseti osztályán láthatnak meglőtt és haldokló fekete és latin fiatalokat hordágyon feküdni. Temetéseket tartottam, de nem tiszteletnek örvendő, magas kort megélt idős hölgyekét és urakét, és még hosszasan folytathatnám. Temettem 18, 17, és 16 éveseket, és ott álltam a templomban vagy a ravatalozóban, azon erőlködve, hogy valami jelentőségteljeset mondjak. Míg kollégáim magas és büszke katedrálisokat építettek és ingatlanokat vásároltak a városon kívül és kiköltöztették gyülekezetüket, hogy létrehozzák vagy újraalkossák "Isten városait", a belvárosok társadalmi szerkezete roskadozott mindezen erőszak súlya alatt. Így hát maradtam, mert valakinek tennie kellett valamit, szóval számba vettem azt, amim volt, és annak megfelelően cselekedtem. Prédikációimban felemeltem szavam a közösségen belüli erőszak ellen. Átvizsgáltam a templomom programját, és olyat állítottam össze, amely érdekelte a veszélyeztetett fiatalokat, akik már kacérkodtak az erőszakkal. Próbáltam újításokat vinni a prédikálásba. Mind ismerik a rap zenét, igaz? Rap zene? Egyszer egy rapelős prédikációval is próbálkoztam. Nem vált be, de legalább megpróbáltam. Soha nem felejtem el a fiatalembert, aki ez után odajött hozzám. Megvárta, míg mindenki elmegy, majd azt mondta: "Rapmise, mi, atyám?" Mire én: "Mit gondol róla?" Erre ő: "Többé ne tegye, atyám." (Nevetés) Ám tovább prédikáltam, és csináltam a programokat, s azt gondoltam: tán ha kollégáim is így tennének, akkor megváltoznának a dolgok. Ám az erőszak egyre fokozódott, olyanokat is meglőttek és megöltek, akik nem vettek részt benne: pl. aki egy doboz cigarettáért ment a vegyesboltba, vagy aki a megállóban épp a buszt várta, vagy a parkban játszó gyerekeket, akik nem figyeltek fel a park túloldalán lejátszódó erőszakra. De az erőszak őket sem kerülte el. A dolgok egyre inkább elfajultak, én pedig nem tudtam, mit tehetnék, aztán valami mindent megváltoztatott. Egy Jesse McKie nevű gyerek volt, aki barátjával, Rigoberto Carrionnal éppen hazafelé tartott a lakótelepi utcába, nem messze a templomomtól. Belefutottak egy csapat fiatal dorchesteri bandatagba, és azok megölték őket. Ám ahogy Jesse halálos sebesülten elszaladt a helyszínről, az én templomom felé futott, és mintegy 100-150 méterre tőle halt meg. Ha bejutott volna is a templomba, akkor se menekült volna meg, mivel a templom sötét és néptelen volt. Ezt jelnek vettem. Néhány elkövetőt elkaptak, meglepetésemre velem kb. egykorúak voltak, de óriási volt a szakadék közöttünk. Mintha két teljesen külön világban éltünk volna. És míg ezen töprengtem, és láttam, mi történik, hirtelen egy paradoxon kezdett megfogalmazódni bennem, mely a következő volt: minden egyes misén, mikor az erőszak ellen szóltam, a közösségépítésről is beszéltem, de hirtelen belém hasított, hogy a lakosság egy bizonyos szegmensét nem tekintettem a közösség részének. Tehát a paradoxon ez volt: Ha tényleg azt a közösséget szeretném, amelyért prédikálok, akkor meg kell szólítanom, és be kell fogadnom ezt a csoportot is, melyet kihagytam a definíciómból. Ami nem azt jelentette, hogy azoknak csinálunk programokat kizárólag, akiket az erőszak veszélyeztet, hanem hogy magunkhoz öleljük az elkövetőket, a bandatagokat, a drogdílereket. Mihelyt erre rádöbbentem, egy kérdés futott át az agyamon: Miért én? Mármint, nem a hatóságok dolga lenne ez? Ezért van a rendőrség, nem igaz? Ahogy a "Miért én?" kérdés felmerült, a válasz is ugyanolyan gyorsan jött: Miért én? Mert én álmatlanul ezen töröm a fejem éjszakánként. Mert én vagyok, aki körülnéz, mondván, valakinek tennie kell valamit, és kezdek rájönni, hogy az a valaki én vagyok. Mármint: nem így kezdődnek a mozgalmak? Nem sokak részvételével tartott nagygyűléssel, akik aztán meg tömött sorban menetelnek transzparensekkel a kezükben. Néhány, vagy esetleg csak egy emberrel szoktak kezdődni. Így kezdődött velem, és eldöntöttem, hogy megfejtem az erőszak kultúráját, melyben ezek a fiatal elkövetők éltek. Önkéntes munkát vállaltam a középiskolában. Mintegy két hét középiskolai önkéntesség után rájöttem, hogy a fiatalok, akiket el szerettem volna érni, nem járnak oda. Sétákat tettem a közösség területén, és nem kellett atomfizikusnak lenni, hogy rájöjjek: napközben nem tartózkodnak kint az utcán. Így hát elkezdtem este és késő éjszaka róni az utcákat, elmentem a parkokba, ahol tartózkodtak, építettem a szükséges kapcsolatokat. Történt Bostonban egy tragédia, ami összehozott néhány papot, és egy kis csoportunk rájött, hogy ki kell mozdulnunk szentélyünk négy fala közül, hogy kint találkozzunk az ifjakkal, és nem azon agyalni, hogyan hozhatnánk be őket. Úgy döntöttünk, együtt fogunk mászkálni, és összejövünk a város egyik legveszélyesebb környékén egy péntek és egy szombat este 10 órakor, s hajnali 2 vagy 3 óráig rójuk az utcákat. Képzeljék, mennyire nem illettünk a képbe először. Úgy értem, hogy nem voltunk drogdílerek. Sem fogyasztók. Nem voltunk rendőrök. Néhányunk gallért viselt. Valószínűleg nagyon furcsák voltunk. Ám egy idő után elkezdtek beszélgetni velünk. Mi pedig rájöttünk, hogy miközben mi a sétákat tettük, ők figyeltek bennünket, és meg akartak győződni néhány dologról: először is, hogy következetesen viselkedünk-e, tehát mindig kimegyünk-e hozzájuk, és másodszor, szerettek volna megbizonyosodni, hogy nem akarjuk kihasználni őket. Mivel mindig volt valaki, aki azt mondta: "Visszavesszük az utcákat", de ezek mindig mintha kamerába, vagy riporternek beszélnének, és saját hírnevüket azok kárára növelik, akik az utcán élnek. Szóval, mikor látták, hogy nem ilyenek vagyunk, úgy döntöttek, hogy szóba állnak velünk. Aztán olyat tettünk, ami meglepő a papoktól. Hallgattunk, és nem prédikáltunk. Gyerünk, egy kis elismerést! (Nevetés) (Taps) Jól van, elég, ez most már az én időmből megy, oké? (Nevetés) Tényleg csodálatos volt. Azt mondtuk nekik: "Nem tudjuk, mi zajlik a közösségünkben este 9 óra után, este 9 óra és hajnali 5 óra között, de ti igen. Tehát ebben az időszakban ti vagytok a téma szakértői, ha úgy tetszik. Beszélgessetek velünk. Tanítsatok minket. Segítsetek meglátni, amit nem látunk. Segítsetek megérteni, amit nem értünk. Ők pedig ezt mind nagy örömmel tették, mi pedig képet kaptunk róla, mi az utcai élet lényege, s ez nagyon különbözik attól, ami a 11 órás hírekben látható, attól, amit a populáris, vagy akár a közösségi médiában bemutatnak. Ahogy beszélgettünk velük, néhány velük kapcsolatos mítosz szertefoszlott. Az egyik legnagyobb mítosz az volt, hogy ezek a kölykök hidegek, szívtelenek, és szokatlanul merészek az erőszak terén. Ám ennek pont az ellenkezője derült ki. Az utcán lévő legtöbb fiatalember csak próbálja átvészelni a körülményeket. Az is kiderült, hogy az utcán élte küzdelmes életét jó pár a legintelligensebb, legkreatívabb, legkiválóbb, legbölcsebb emberek közül, akikkel valaha is találkoztunk. Tudom, hogy egyesek közülük ezt túlélésnek hívják, de én őket győztesnek nevezem, mert ha önök olyan körülmények között élnének, mint ők, minden egyes életben töltött nap győzelemnek számítana. Ezért hát azt kérdeztük tőlük: "Szerintetek hogyan javíthatna az egyház, ez az intézmény a helyzeten?" A fiatalokkal való beszélgetéseink alapján összeállítottunk egy tervet. Többé nem megoldandó problémának tekintettük őket, hanem partnereknek, értékes társaknak, munkatársaknak az erőszak visszaszorításáért folytatott harcban. Képzeljék el, hogy készítenek egy tervet, az egyik asztalnál egy lelkész, a másiknál egy heroindíler, akik közösen kiötlik, hogyan segíthet az egyház a teljes közösségnek. A bostoni csoda arról szólt, hogy összehoztuk az embereket. Voltak más partnereink. Rendvédelmisek. Rendőrtisztek. Nem a teljes csapatról van szó, mert egyesekben még ott volt az a "lesittelni őket" mentalitás, más zsaruk azonban megtisztelőnek vették, hogy partnerei lettek a közösségnek, látták, hogy mekkora felelősséget jelent képesnek lenni az együttműködésre közösségi és vallási vezetőkkel, hogy visszaszoríthassák a közösségben az erőszakot. Ugyanígy voltak vele a pártfogó tisztek, a bírók, a rendvédelmi hierarchia tetején lévő emberek, mert rájöttek arra, ahogy mi is, hogy ezt a helyzetet nem fogjuk tudni letartóztatásokkal megoldani, soha nem lesz elég a büntetőeljárásokból, és ha minden zárkát megtöltünk is, ezzel nem enyhítünk a gondon. 20 évvel ezelőtt segítettem létrehozni egy vallási alapú szervezetet, hogy foglalkozzon a gonddal. Kb. 4 éve hagytam ott és elkezdtem nagyvárosokban dolgozni Egyesült Államok-szerte, összesen 19-ben jártam, és azt láttam, hogy a nagyvárosokban mindig voltak olyan közösségi vezetők, akik lehajtották a fejüket, és csak húzták az igát , önzetlenek voltak, s tudták, hogy az egész több, mint a részek összessége, összegyűltek, és kitalálták, hogyan működjenek együtt ezekkel a fiatalokkal, hogy nem a több rendőr a megoldás, hanem hogy kiaknázzuk a közösségben meglévő értékeket, hogy legyen valami a közösségben, mely elég hatékonyan támogatja az erőszak visszaszorítására szolgáló együttműködést. Van mostanában egy mozgalom az Egyesült Államokban, résztvevői fiatalok, nagyon büszke vagyok rájuk. A strukturális gondokkal foglalkoznak. Ha egy jobb társadalmat szeretnénk. a struktúrát meg kell változtatni, Van ez a politikai trükk, melynek a célja a feketék közötti erőszakkal szembeni rendőri brutalitás és rendőri visszaélések felszítása. Ez azonban tévút. Minden mindennel összefügg. Mikor azokra az évtizedekre gondolnak, amikor a lakásintézkedések csődöt mondtak, az oktatási struktúra gyenge volt, mikor eszükbe jut a közösségen belüli tartós munkanélküliség és alulfoglalkoztatottság, az alacsony színvonalú egészségügy, aztán ebbe az egyvelegbe bedobják a drogokat, a fegyverekkel teli vászontáskákat, nem csoda, ha az erőszak kultúrájának felemelkedését tapasztalják. Az állam pedig úgy reagál, hogy még több zsarut küld, akik a veszélyes területeken fokozzák az elnyomást. Minden mindennel összefügg, és az egyik csodálatos dolog, melyre képesek voltunk az, hogy megmutattuk, mekkora ereje van az együttműködésnek -- a közösségnek, a hatóságoknak, a magánszektornak, a városnak -- az erőszak csökkentésében. Értékeljék a közösségnek ezt az alkotóelemét. Hiszem, hogy véget vethetünk városainkban az erőszak korának. Hiszem, hogy lehetséges, és hogy egyes emberek most is éppen ezt teszik. De ehhez kell a segítségük. Nem csak azok feladata ez, akik látástól vakulásig a közösségért dolgoznak. Támogatásra van szükségük. Segítségre. Menjenek vissza a városukba. Találják meg ezeket az embereket. "Segítség kell? Segítek neked." Találják meg ezeket az embereket. Ott vannak. Hozzák össze őket a hatóságokkal, a magánszektorral, a várossal, azzal az egy céllal, hogy visszaszorítsák az erőszakot, de győződjenek meg róla, hogy ez a közösségi alkotóelem szilárd. Mert a régi burundi mondásnak igaza van: Amit nélkülem teszel értem, azt ellenemre teszed. Isten áldja önöket. Köszönöm. (Taps)