A meglepő dolog, amit megtanultam a világot körbevitorlázva

Mit tanul az ember, amikor egyedül körbevitorlázza a Földet? Miután Ellen MacArthur szólóvitorlázó megkerülte a bolygót – magával szállítva mindent, amire szüksége volt – új felismeréssel tért vissza: a világ működési rendjében a körforgások egymással összefüggnek, a nyersanyagkészletek pedig végesek. A ma meghozott döntések hatással vannak arra, mi marad holnapra. Merész kezdeményezése arra buzdít, hogy új szemlélettel tekintsünk a világ gazdasági rendszereire: a folyamatok nem lineárisak, hanem körforgást alkotnak, és minden körbeér.

Gyerekkorunkban

minden, de minden lehetséges.

A kihívás gyakran
felnőttkorunkban is tartja magát.

Négy évesen

először volt lehetőségem vitorlázni.

Soha nem fogom elfelejteni az
izgatottságot, ahogy elhagytuk a partot.

Soha nem fogom elfelejteni

a kaland érzését, ahogy
felmásztam a hajófedélzetre

és benéztem az apró fülkébe
életemben először.

De a legcsodálatosabb érzés
a szabadság érzése volt,

az érzés, amit akkor éreztem,
amikor felhúztuk a vitorlákat.

Négy éves gyerekként

ez volt a legnagyszerűbb szabadságérzés,
amit valaha el tudtam képzelni.

Elhatároztam akkor és ott,
hogy egy napon valahogy

körbe fogom vitorlázni a világot.

Szóval mindent megtettem, amit tudtam,
hogy közelebb kerüljek ehhez az álomhoz.

10 évesen félretettem az iskolai
ebédpénzem visszajáróját.

Nyolc éven át minden nap
krumplipürét ettem és sült babot,

ami 4 fontba került,
és a mártás ingyen volt.

Minden nap feltornyoztam a
visszajárót a perselyem tetején,

és mikor a torony elérte az
egy fontot, akkor bedobtam

és kihúztam egyet a 100 négyzet közül,
amit egy darab papírra rajzoltam.

Végül vettem egy apró csónakot.

Órákat ültem benne a kertben
álmodozva a célomról.

Minden lehetséges könyvet
elolvastam a vitorlázásról,

és amikor történetesen az
iskolában megmondták nekem,

hogy nem vagyok elég okos
az állatorvosi pályához,

abbahagytam az iskolát 17 évesen, hogy
elkezdjem a tanoncidőmet a vitorlázásban.

Szóval képzeljék el, hogy éreztem
magam csupán négy évvel később

amikor egy tárgyalóban ültem

egy olyan ember előtt, akiről tudtam,
hogy valóra tudná váltani az álmomat.

Úgy éreztem, hogy az életem függ
attől a pillanattól,

és hihetetlen módon igent mondott.

Alig tudtam fékezni az izgatottságomat,
amikor az első design-megbeszélésen

terveztük a hajót,
amivel körbevitorlázom a Földet

egyedül, megállás nélkül.

Attól az első megbeszéléstől
a verseny célvonaláig,

ez volt minden, amiről mindig is álmodtam.

Éppen mint az álmaimban, voltak
csodálatos és nehéz részek.

Egy jéghegyet 6 méterről kerültünk ki.

Kilencszer másztam fel a
27 méter magas árbocra.

A Déli-óceánon oldalra
fordított minket a szél.

De a naplementék, a
vadvilág és a távolság

teljesen lélegzetállítóak voltak.

A tengeren töltött három hónap
után, csupán 24 évesen,

másodikként fejeztem be a versenyt.

Imádtam, annyira, hogy
hat hónapon belül

eldöntöttem, hogy újra körbehajózom
a Földet, de most nem versenyen, hanem

hogy én legyek a leggyorsabb, aki egyedül
és megállás nélkül körbehajózza Földet.

Ehhez másfajta hajóra volt szükségem,

ami nagyobb, szélesebb, gyorsabb, erősebb.

Csak hogy értsék a hajó méreteit,
fel tudtam mászni az árbocon belül

egészen a tetejére.

22 méter hosszú, 18 méter széles,

és szeretetből Moby-nak szólítottam.

Többtörzsű hajó volt.

Mielőtt építettük, soha senkinek
nem sikerült körbehajózni a világot

egyedül, megállás nélkül,
habár sokan megpróbálták,

de miközben építettük, egy francia férfi
épített egy 25 százalékkal nagyobbat

és nemcsak hogy körbehajózott,
de levitte a rekordot 93 napról

mindössze 72-re.

Magasabbra emelte a lécet,
sokkal magasabbra.

Ezekkel a hajókkal izgalmas vitorlázni.

Ez egy edzővitorlázás
volt a francia partoknál.

Jól tudom, hogy milyen, mert egyike
voltam a fedélzet öttagú legénységének.

Csak öt másodperc kellett ahhoz,
hogy a biztonságos helyzetből

elsötétüljön a világ, ahogy az
ablakok betörtek a víz alatt,

és az az öt másodperc gyorsan elszalad.

Csakhogy lássuk, milyen
mély a tenger a srácok alatt.

Képzeljék el, hogy egyedül
vannak a Déli-óceánon

jeges vízbe merülve, több ezer
kilométerre a szárazföldtől.

Karácsony napja volt.

A Déli-óceánon törtem előre,
Ausztráliától délre.

A körülmények borzasztóak voltak.

Megközelítettem az óceánnak azt a részét,

ami 3600 kilométerre volt
a legközelebbi várostól.

A legközelebbi szárazföld az Antarktisz
volt, és a legközelebbi emberek

az Európai Űrállomás lakói
voltak fölöttem.

(Nevetés)

Konkrétan tényleg a semmi közepén vagy.

Ha segítségre van szükséged,

és még mindig életben vagy,

négy nap kell egy hajónak,
hogy elérjen hozzád

és utána négy napba telik, hogy
visszavigyen a kikötőbe.

Helikopter nem tud elérni odakint,

és semmilyen repülő nem tud leszállni.

Törtünk előre egy hatalmas viharban.

80 csomós szél fújt benne,

ami jóval erősebb,
mint hogy a hajó és én leküzdjük.

A hullámok már 12-15 méter magasak voltak,

és a megtörő hullámtornyokból
lehulló permet

vízszintesen szakadt alá,
mint a hó egy hóviharban.

Ha nem hajózunk elég gyorsan, akkor
elnyelt volna minket az a vihar,

és felborít vagy darabokra tör.

A szó szoros értelmében
kapaszkodtunk az életünkbe,

és ezt egy pengeélen tettük.

A sebesség, amire kétségbeesetten
szükségem volt, veszélyt hozott magával.

Mindannyian tudjuk, milyen autót
vezetni 30, 40, 50 km/órával.

Nem stresszes.
Tudunk koncentrálni.

Bekapcsolhatjuk a rádiót.

Növeljük 60, 70, 80-ra, majd
gyorsítsunk 90, 100, 110 km/órára.

Most már elfehérednek az ökleid
és szorítod a kormányt.

Akkor most térjen le ez
kocsi az útról éjszaka,

és távolítsuk el az ablaktörlőket,
a szélvédőt,

a fényszórókat és a fékeket.

Ilyen érzés a Déli-óceánon menni.

(Nevetés) (Taps)

Elképzelhetik,

hogy elég nehéz lenne
aludni ebben a helyzetben,

akár utasként is.

De te nem utas vagy.

Egyedül vagy egy hajón,
amiben alig tudsz felállni,

és minden egyes döntést
neked kell meghozni.

Teljesen kimerült voltam,
fizikailag és mentálisan.

Nyolc vitorlacsere 12 órán belül.

A fővitorla háromszor akkora,
mint az én testsúlyom,

és mindegyik csere után,

földre rogytam
átázva az izzadságtól,

miközben a Déli-óceán fagyos
levegője égette a torkomat.

De odakint, a legrosszabb szakaszokat

nagyon gyakran követik a legszebbek.

Néhány nappal később, kijöttünk
a hullámvölgyből.

A kilátástalan helyzet ellenére
ebben a levert állapotban is

meg tudtuk haladni a rekordot.

Kitisztult az ég, elállt az eső,

és azon nyomban a rettenetes
tengerek körülöttünk

csodálatos holdfényes hegyekké alakultak.

Nehéz elmagyarázni, de egy másik
üzemmódba kerülsz, amikor odakint vagy.

A hajód a teljes világod,

és amit magaddal viszel,
az minden, amid van.

Ha azt mondanám,
hogy: "Menj el Vancouver-be,

és szerezz be mindent, amire a túléléshez
szükséged lesz a következő 3 hónapban",

az tényleg kihívás.

Élelem, üzemanyag, ruhák,

még wc-papír és fogkrém is.

Ezt kell megoldanunk,

és indulás előtt mindent bezsúfolunk

az utolsó csepp dízelig és
az utolsó csomag élelemig.

Semmilyen más tapasztalat az életemben

nem érttette meg velem jobban
a "véges" szó jelentését.

Amink odakint van, az mindenünk.

Nincs több.

És soha életemben nem társítottam

a hajón tapasztalt végesség fogalmát
máshoz, mint a vitorlázáshoz,

amíg a célban ki nem szálltam a hajóból,
megdöntve a rekordot.

(Taps)

Hirtelen összeállt bennem a kép.

A mi világgazdaságunk sem más.

Teljesen az anyagok
véges készletein alapul,

amelyekkel az emberiség történelmében
csak egyszer rendelkezünk.

Kicsit olyan volt, mint észrevenni valamit
egy kő alatt, amire nem számítottál,

és két lehetőség van:

Vagy félreteszem a követ

és megnézem, mi van alatta,
vagy visszateszem a követ

és kitartok az álommunkám mellett,
hogy körbehajózzam a világot.

Az elsőt választottam.

Félretettem a követ, és
elindultam ismereteket szerezni,

beszéltem vezérigazgatókkal,
szakértőkkel, tudósokkal, közgazdászokkal,

hogy megpróbáljam megérteni,
hogyan működik a világgazdaság.

És a kíváncsiságom rendkívüli
helyekre juttatott el.

Ez a kép egy széntüzelésű
erőmű égetőjében készült.

Elkápráztató volt a kőszén, ami alapvető
eleme a világ energiaszükségletének,

egyúttal nagyon közel áll a családomhoz.

A dédnagyapám szénbányász volt

és az életéből 50 évet
a föld alatt töltött.

Itt egy fotó róla,
és a képet nézve,

egy régmúlt korszak emberét láthatjuk.

Senki nem visel
ilyen magas derekú nadrágot

manapság.
(Nevetés)

De mégis, az én vagyok
a dédnagyapámmal,

és amúgy azok nem az igazi fülei.
(Nevetés)

Közel álltunk egymáshoz. Emlékszem, a
térdén ülve hallgattam a történeteit.

Beszélt a föld alatti bajtársiasságról,

és arról, hogy a bányászok megőrizték
a szendvicseik morzsáit,

hogy odaadják a póniknak,
amikkel a föld alatt dolgoztak.

Mintha csak tegnap lett volna.

És ebben a tanulási folyamatban

felléptem a nemzetközi
szénipari szervezet honlapjára,

és a főoldal közepén ez állt:

"Körülbelül 118 évre elegendő
szénkészlettel rendelkezünk."

Arra gondoltam, hogy
ezt én már nem élem meg,

és hogy ez az adat jobb,
mint ami az olajra vonatkozik.

De kiszámoltam, és rájöttem,
hogy a dédnagypapám

pontosan 118 évvel azelőtt született,

és én még a térdén ültem
11 éves koromig,

és rájöttem, hogy 118 év semennyi

az időben, és a történelemben.

Ez arra a döntésre sarkallt,
amire sose gondoltam:

hogy felhagyok az egyszemélyes
versenyvitorlázással,

és a számomra legnagyobb
kihívásra koncentrálok,

a világgazdaság jövőjére.

Hamar rájöttem, hogy nem
csak az energiáról van szó.

A nyersanyagokról is.

2008-ban elkezdtem egy
tudományos kísérletet,

és megnéztem, hány évre elegendő

értékes nyersanyagunk van, amit
kinyerhetünk a földből:

réz, 61; ón, zink, 40; ezüst, 29.

Ezek a számok nem feltétlenül pontosak,
de tudjuk, hogy a nyersanyagok végesek.

Csak ennyi van belőlük.

És mégis hirtelen felgyorsult ezeknek
a nyersanyagoknak a kitermelése,

egyre jobban.

Több ember él a Földön,
többet használ fel,

és azt látjuk, hogy 100 éven át
csökkentek az árak

azoknál az alapvető árucikkeknél,
amik 10 év alatt eltűntek.

És ez mindannyiunkra hatással van.

Hatalmas áringadozások jelentkeztek,

olyan mértékűek, hogy 2011-ben

egy átlagos európai autógyártó

a nyersanyag árának

500 millió eurós növekedésével

elvesztette az üzemi eredménye felét

olyasvalami miatt,
ami felett nincs befolyása.

Minél többet tudtam, annál jobban
kezdtem változtatni az életemen.

Elkezdtem kevesebbet
utazni, tenni, használni.

Úgy tűnt, a megoldás az,
hogy kevesebbet teszünk.

De ez kényelmetlen volt számomra.

Nem éreztem helyesnek.

Olyan érzés volt, mintha
megpróbálnánk időt nyerni.

Kicsit tovább nélkülöztünk dolgokat.

Még ha mindenki változtatna,
az se oldaná meg a problémát.

Nem hozná rendbe a rendszert.

Az átmenet fontos volt,
de engem az izgatott igazán,

hogy hová tart az átmenet.
Mi tudna tényleg működni?

Megdöbbentett, hogy maga a rendszer,
a struktúra, amiben élünk,

alapjaiban ingott meg,

és végül megértettem,

hogy a működési rendszer,
az, ahogy a gazdaság működik,

ahogy a gazdasági rendszer kiépült,
önmagában egy rendszer.

A tengeren bonyolult rendszereket
kellett megértenem.

Több mindent kellett vinnem,

amit fel is kellett dolgoznom,

és meg kellett értenem
a rendszert, hogy győzzek.

Meg kellett találnom az értelmét.

És ahogy vizsgáltam a világgazdaságot,
rájöttem, hogy az is egy rendszer,

de olyan, ami hosszú távon
nem tud hatékonyan működni.

Rájöttem, hogy egy lineáris gazdaságot
hoztunk létre

az elmúlt 150 évben,

ahol kivesszük a nyersanyagot a földből,

készítünk belőle valamit,
és végül

az a termék kidobásra kerül.
Persze, valamennyit újra feldolgozunk,

de inkább csak próbálkozunk,
hogy kihozzuk belőle, amit lehet,

de ezt nem tervezzük meg.

Ez a gazdaság alapvetően
nem tud működni hosszú távon,

és ha tudjuk, hogy a nyersanyagok
mennyisége véges,

miért építenénk olyan gazdaságot,
amely ténylegesen mindent felél

és hulladékot hoz létre?

Az élet maga több milliárd éve létezik

és folyamatosan alkalmazkodik, hogy
eredményesen használja az anyagokat.

Ez egy összetett rendszer,
még sincs benne hulladék.

Minden körforgásban van.

Egyáltalán nem egy lineáris gazdaság,
hanem körforgásban van.

Éreztem a felfedezés örömét,
mint egy gyerek a kertben.

A felderítő úton először pontosan
láttam, merre is haladtunk.

Ha olyan gazdaságot tudnánk építeni,
ami használna és nem elhasználna,

olyan jövőt hoznánk létre, ami tényleg
tud működni hosszú távon.

Izgatott voltam.

Ezért érdemes dolgozni.

Tudtuk, merre akarunk haladni, csak
ki kellett találnunk, hogy jutunk el oda,

és pontosan ezt szem előtt tartva

létrehoztuk az Ellen MacArthur
Alapítványt 2010 szeptemberében.

Sok ideológiai iskola táplálta
nézeteinket, és mutatott erre a modellre:

ipari szimbiózis, jól teljesítő gazdaság,
közösségi gazdaság, biomimikri,

és természetesen,
a bölcsőtől a bölcsőig tervezési elv.

Az alapanyagok technikai vagy
biológiai kategóriába esnének,

a hulladék újrahasznosulna,

és olyan rendszerünk lenne,
ami tökéletesen

tudna működni hosszú távon.

Szóval hogy nézne ki ez a gazdaság?

Talán nem vásárolnánk fényforrásokat,
hanem fizetnénk a fényszolgáltatásért,

és az anyagok visszakerülnének
a gyártókhoz,

akik kicserélnék a világítótesteket
hatékonyabb termékekre.

És ha a csomagolás nem lenne
annyira mérgező, feloldható lenne vízben,

és így végül megihatnánk?
Soha nem keletkezne hulladék.

És ha a motorok újragyárthatóak lennének,

visszanyernénk a komponensek alapanyagait

és jelentősen csökkenne
az energiaszükséglet.

Mi lenne, ha begyűjtenénk az áramkörök
komponenseit, újrahasznosítanánk,

és ezzel alapjában véve visszanyernék
a nyersanyagokat

az eljárás második szakaszában?

Vagy ha összegyűjtenénk az
emberi eredetű hulladékot?

És ha ezt műtrágyává, hővé,
energiává tudnánk alakítani,

és ezzel újra összekötnénk
a tápanyagrendszereket

és helyreállítanánk a természeti tőkét?

És az autók – azt akarjuk,
hogy mobilisak legyünk.

Nincs szükségünk a
bennük levő anyagokra.

Az autó lehetne egy szolgáltatás

és biztosíthatná számunkra a
mobilitást a jövőben.

Mindez elképesztőnek tűnik, de
ezek nemcsak ötletek, már valósak,

és a körforgásos gazdaság
kiemelt céljai.

Még előttünk áll, hogy
bővítsük és fejlesszük őket.

Szóval hogyan váltanának
lineárisból körforgásosra?

Úgy gondoltuk az alapítványnál,
hogy önök talán dolgoznának ezen

a világ legjobb egyetemeivel,

a világ vezető vállalataival,

a világ legnagyobb egyeztető fórumaival,

és a kormányokkal.

Talán szívesen dolgoznának
a legjobb elemzőkkel

és megkérdeznék tőlük:

"Elválasztható-e a növekedés
az erőforrások felhasználásától?

Képes-e a körforgásos gazdaság
helyreállítani a természeti tőkét?

Kiváltható-e a műtrágyahasználat
a körforgásos gazdaságban?"

"Igen" volt a válasz a függetlenedésre,

és igen, kiváltható
a jelenlegi műtrágyahasználat,

és közel harmadára csökkenthető!

De leginkább az inspirált,
hogy a körforgásos gazdaság

képes ösztönözni a fiatalokat.

Amikor a fiatalok ezzel a felfogással
nézik a gazdaságot,

teljesen új lehetőségeket látnak
ugyanazon a horizonton.

Használhatják a kreativitásukat
és a tudásukat,

hogy újjáépítsék az egész rendszert,

és most itt a lehetőség,

és minél gyorsabban
megragadjuk, annál jobb.

Szóval elérhetjük-e ezt
még az ő életükben?

Valóban lehetséges?

Én abban hiszek, hogy igen.

Ha a dédnagyapám életét nézem,
bármi lehetséges.

Amikor megszületett, még
csak 25 autó volt a világon;

még csak akkor találták fel.

Amikor 14 éves volt, először repült
ember a történelem során.

Ma 100 000 repülő indul

minden egyes nap.

45 éves volt, amikor megépült
az első számítógép.

Sokan azt mondták, nem fog beválni,
de elterjedt, és 20 évvel később

már microchip-et használtunk,

amiből több ezer van csak
ebben a teremben.

Tíz évvel azelőtt, hogy meghalt,
elkészült az első mobil.

Nem igazán volt mobil,

de most már tényleg az,

amikor pedig a dédnagyapám eltávozott,
megérkezett az Internet.

Most már bármit megtehetünk,

de ami ennél fontosabb,

most már van egy tervünk.

Köszönöm.

(Taps)