Gyerekkorunkban minden, de minden lehetséges. A kihívás gyakran felnőttkorunkban is tartja magát. Négy évesen először volt lehetőségem vitorlázni. Soha nem fogom elfelejteni az izgatottságot, ahogy elhagytuk a partot. Soha nem fogom elfelejteni a kaland érzését, ahogy felmásztam a hajófedélzetre és benéztem az apró fülkébe életemben először. De a legcsodálatosabb érzés a szabadság érzése volt, az érzés, amit akkor éreztem, amikor felhúztuk a vitorlákat. Négy éves gyerekként ez volt a legnagyszerűbb szabadságérzés, amit valaha el tudtam képzelni. Elhatároztam akkor és ott, hogy egy napon valahogy körbe fogom vitorlázni a világot. Szóval mindent megtettem, amit tudtam, hogy közelebb kerüljek ehhez az álomhoz. 10 évesen félretettem az iskolai ebédpénzem visszajáróját. Nyolc éven át minden nap krumplipürét ettem és sült babot, ami 4 fontba került, és a mártás ingyen volt. Minden nap feltornyoztam a visszajárót a perselyem tetején, és mikor a torony elérte az egy fontot, akkor bedobtam és kihúztam egyet a 100 négyzet közül, amit egy darab papírra rajzoltam. Végül vettem egy apró csónakot. Órákat ültem benne a kertben álmodozva a célomról. Minden lehetséges könyvet elolvastam a vitorlázásról, és amikor történetesen az iskolában megmondták nekem, hogy nem vagyok elég okos az állatorvosi pályához, abbahagytam az iskolát 17 évesen, hogy elkezdjem a tanoncidőmet a vitorlázásban. Szóval képzeljék el, hogy éreztem magam csupán négy évvel később amikor egy tárgyalóban ültem egy olyan ember előtt, akiről tudtam, hogy valóra tudná váltani az álmomat. Úgy éreztem, hogy az életem függ attől a pillanattól, és hihetetlen módon igent mondott. Alig tudtam fékezni az izgatottságomat, amikor az első design-megbeszélésen terveztük a hajót, amivel körbevitorlázom a Földet egyedül, megállás nélkül. Attól az első megbeszéléstől a verseny célvonaláig, ez volt minden, amiről mindig is álmodtam. Éppen mint az álmaimban, voltak csodálatos és nehéz részek. Egy jéghegyet 6 méterről kerültünk ki. Kilencszer másztam fel a 27 méter magas árbocra. A Déli-óceánon oldalra fordított minket a szél. De a naplementék, a vadvilág és a távolság teljesen lélegzetállítóak voltak. A tengeren töltött három hónap után, csupán 24 évesen, másodikként fejeztem be a versenyt. Imádtam, annyira, hogy hat hónapon belül eldöntöttem, hogy újra körbehajózom a Földet, de most nem versenyen, hanem hogy én legyek a leggyorsabb, aki egyedül és megállás nélkül körbehajózza Földet. Ehhez másfajta hajóra volt szükségem, ami nagyobb, szélesebb, gyorsabb, erősebb. Csak hogy értsék a hajó méreteit, fel tudtam mászni az árbocon belül egészen a tetejére. 22 méter hosszú, 18 méter széles, és szeretetből Moby-nak szólítottam. Többtörzsű hajó volt. Mielőtt építettük, soha senkinek nem sikerült körbehajózni a világot egyedül, megállás nélkül, habár sokan megpróbálták, de miközben építettük, egy francia férfi épített egy 25 százalékkal nagyobbat és nemcsak hogy körbehajózott, de levitte a rekordot 93 napról mindössze 72-re. Magasabbra emelte a lécet, sokkal magasabbra. Ezekkel a hajókkal izgalmas vitorlázni. Ez egy edzővitorlázás volt a francia partoknál. Jól tudom, hogy milyen, mert egyike voltam a fedélzet öttagú legénységének. Csak öt másodperc kellett ahhoz, hogy a biztonságos helyzetből elsötétüljön a világ, ahogy az ablakok betörtek a víz alatt, és az az öt másodperc gyorsan elszalad. Csakhogy lássuk, milyen mély a tenger a srácok alatt. Képzeljék el, hogy egyedül vannak a Déli-óceánon jeges vízbe merülve, több ezer kilométerre a szárazföldtől. Karácsony napja volt. A Déli-óceánon törtem előre, Ausztráliától délre. A körülmények borzasztóak voltak. Megközelítettem az óceánnak azt a részét, ami 3600 kilométerre volt a legközelebbi várostól. A legközelebbi szárazföld az Antarktisz volt, és a legközelebbi emberek az Európai Űrállomás lakói voltak fölöttem. (Nevetés) Konkrétan tényleg a semmi közepén vagy. Ha segítségre van szükséged, és még mindig életben vagy, négy nap kell egy hajónak, hogy elérjen hozzád és utána négy napba telik, hogy visszavigyen a kikötőbe. Helikopter nem tud elérni odakint, és semmilyen repülő nem tud leszállni. Törtünk előre egy hatalmas viharban. 80 csomós szél fújt benne, ami jóval erősebb, mint hogy a hajó és én leküzdjük. A hullámok már 12-15 méter magasak voltak, és a megtörő hullámtornyokból lehulló permet vízszintesen szakadt alá, mint a hó egy hóviharban. Ha nem hajózunk elég gyorsan, akkor elnyelt volna minket az a vihar, és felborít vagy darabokra tör. A szó szoros értelmében kapaszkodtunk az életünkbe, és ezt egy pengeélen tettük. A sebesség, amire kétségbeesetten szükségem volt, veszélyt hozott magával. Mindannyian tudjuk, milyen autót vezetni 30, 40, 50 km/órával. Nem stresszes. Tudunk koncentrálni. Bekapcsolhatjuk a rádiót. Növeljük 60, 70, 80-ra, majd gyorsítsunk 90, 100, 110 km/órára. Most már elfehérednek az ökleid és szorítod a kormányt. Akkor most térjen le ez kocsi az útról éjszaka, és távolítsuk el az ablaktörlőket, a szélvédőt, a fényszórókat és a fékeket. Ilyen érzés a Déli-óceánon menni. (Nevetés) (Taps) Elképzelhetik, hogy elég nehéz lenne aludni ebben a helyzetben, akár utasként is. De te nem utas vagy. Egyedül vagy egy hajón, amiben alig tudsz felállni, és minden egyes döntést neked kell meghozni. Teljesen kimerült voltam, fizikailag és mentálisan. Nyolc vitorlacsere 12 órán belül. A fővitorla háromszor akkora, mint az én testsúlyom, és mindegyik csere után, földre rogytam átázva az izzadságtól, miközben a Déli-óceán fagyos levegője égette a torkomat. De odakint, a legrosszabb szakaszokat nagyon gyakran követik a legszebbek. Néhány nappal később, kijöttünk a hullámvölgyből. A kilátástalan helyzet ellenére ebben a levert állapotban is meg tudtuk haladni a rekordot. Kitisztult az ég, elállt az eső, és azon nyomban a rettenetes tengerek körülöttünk csodálatos holdfényes hegyekké alakultak. Nehéz elmagyarázni, de egy másik üzemmódba kerülsz, amikor odakint vagy. A hajód a teljes világod, és amit magaddal viszel, az minden, amid van. Ha azt mondanám, hogy: "Menj el Vancouver-be, és szerezz be mindent, amire a túléléshez szükséged lesz a következő 3 hónapban", az tényleg kihívás. Élelem, üzemanyag, ruhák, még wc-papír és fogkrém is. Ezt kell megoldanunk, és indulás előtt mindent bezsúfolunk az utolsó csepp dízelig és az utolsó csomag élelemig. Semmilyen más tapasztalat az életemben nem érttette meg velem jobban a "véges" szó jelentését. Amink odakint van, az mindenünk. Nincs több. És soha életemben nem társítottam a hajón tapasztalt végesség fogalmát máshoz, mint a vitorlázáshoz, amíg a célban ki nem szálltam a hajóból, megdöntve a rekordot. (Taps) Hirtelen összeállt bennem a kép. A mi világgazdaságunk sem más. Teljesen az anyagok véges készletein alapul, amelyekkel az emberiség történelmében csak egyszer rendelkezünk. Kicsit olyan volt, mint észrevenni valamit egy kő alatt, amire nem számítottál, és két lehetőség van: Vagy félreteszem a követ és megnézem, mi van alatta, vagy visszateszem a követ és kitartok az álommunkám mellett, hogy körbehajózzam a világot. Az elsőt választottam. Félretettem a követ, és elindultam ismereteket szerezni, beszéltem vezérigazgatókkal, szakértőkkel, tudósokkal, közgazdászokkal, hogy megpróbáljam megérteni, hogyan működik a világgazdaság. És a kíváncsiságom rendkívüli helyekre juttatott el. Ez a kép egy széntüzelésű erőmű égetőjében készült. Elkápráztató volt a kőszén, ami alapvető eleme a világ energiaszükségletének, egyúttal nagyon közel áll a családomhoz. A dédnagyapám szénbányász volt és az életéből 50 évet a föld alatt töltött. Itt egy fotó róla, és a képet nézve, egy régmúlt korszak emberét láthatjuk. Senki nem visel ilyen magas derekú nadrágot manapság. (Nevetés) De mégis, az én vagyok a dédnagyapámmal, és amúgy azok nem az igazi fülei. (Nevetés) Közel álltunk egymáshoz. Emlékszem, a térdén ülve hallgattam a történeteit. Beszélt a föld alatti bajtársiasságról, és arról, hogy a bányászok megőrizték a szendvicseik morzsáit, hogy odaadják a póniknak, amikkel a föld alatt dolgoztak. Mintha csak tegnap lett volna. És ebben a tanulási folyamatban felléptem a nemzetközi szénipari szervezet honlapjára, és a főoldal közepén ez állt: "Körülbelül 118 évre elegendő szénkészlettel rendelkezünk." Arra gondoltam, hogy ezt én már nem élem meg, és hogy ez az adat jobb, mint ami az olajra vonatkozik. De kiszámoltam, és rájöttem, hogy a dédnagypapám pontosan 118 évvel azelőtt született, és én még a térdén ültem 11 éves koromig, és rájöttem, hogy 118 év semennyi az időben, és a történelemben. Ez arra a döntésre sarkallt, amire sose gondoltam: hogy felhagyok az egyszemélyes versenyvitorlázással, és a számomra legnagyobb kihívásra koncentrálok, a világgazdaság jövőjére. Hamar rájöttem, hogy nem csak az energiáról van szó. A nyersanyagokról is. 2008-ban elkezdtem egy tudományos kísérletet, és megnéztem, hány évre elegendő értékes nyersanyagunk van, amit kinyerhetünk a földből: réz, 61; ón, zink, 40; ezüst, 29. Ezek a számok nem feltétlenül pontosak, de tudjuk, hogy a nyersanyagok végesek. Csak ennyi van belőlük. És mégis hirtelen felgyorsult ezeknek a nyersanyagoknak a kitermelése, egyre jobban. Több ember él a Földön, többet használ fel, és azt látjuk, hogy 100 éven át csökkentek az árak azoknál az alapvető árucikkeknél, amik 10 év alatt eltűntek. És ez mindannyiunkra hatással van. Hatalmas áringadozások jelentkeztek, olyan mértékűek, hogy 2011-ben egy átlagos európai autógyártó a nyersanyag árának 500 millió eurós növekedésével elvesztette az üzemi eredménye felét olyasvalami miatt, ami felett nincs befolyása. Minél többet tudtam, annál jobban kezdtem változtatni az életemen. Elkezdtem kevesebbet utazni, tenni, használni. Úgy tűnt, a megoldás az, hogy kevesebbet teszünk. De ez kényelmetlen volt számomra. Nem éreztem helyesnek. Olyan érzés volt, mintha megpróbálnánk időt nyerni. Kicsit tovább nélkülöztünk dolgokat. Még ha mindenki változtatna, az se oldaná meg a problémát. Nem hozná rendbe a rendszert. Az átmenet fontos volt, de engem az izgatott igazán, hogy hová tart az átmenet. Mi tudna tényleg működni? Megdöbbentett, hogy maga a rendszer, a struktúra, amiben élünk, alapjaiban ingott meg, és végül megértettem, hogy a működési rendszer, az, ahogy a gazdaság működik, ahogy a gazdasági rendszer kiépült, önmagában egy rendszer. A tengeren bonyolult rendszereket kellett megértenem. Több mindent kellett vinnem, amit fel is kellett dolgoznom, és meg kellett értenem a rendszert, hogy győzzek. Meg kellett találnom az értelmét. És ahogy vizsgáltam a világgazdaságot, rájöttem, hogy az is egy rendszer, de olyan, ami hosszú távon nem tud hatékonyan működni. Rájöttem, hogy egy lineáris gazdaságot hoztunk létre az elmúlt 150 évben, ahol kivesszük a nyersanyagot a földből, készítünk belőle valamit, és végül az a termék kidobásra kerül. Persze, valamennyit újra feldolgozunk, de inkább csak próbálkozunk, hogy kihozzuk belőle, amit lehet, de ezt nem tervezzük meg. Ez a gazdaság alapvetően nem tud működni hosszú távon, és ha tudjuk, hogy a nyersanyagok mennyisége véges, miért építenénk olyan gazdaságot, amely ténylegesen mindent felél és hulladékot hoz létre? Az élet maga több milliárd éve létezik és folyamatosan alkalmazkodik, hogy eredményesen használja az anyagokat. Ez egy összetett rendszer, még sincs benne hulladék. Minden körforgásban van. Egyáltalán nem egy lineáris gazdaság, hanem körforgásban van. Éreztem a felfedezés örömét, mint egy gyerek a kertben. A felderítő úton először pontosan láttam, merre is haladtunk. Ha olyan gazdaságot tudnánk építeni, ami használna és nem elhasználna, olyan jövőt hoznánk létre, ami tényleg tud működni hosszú távon. Izgatott voltam. Ezért érdemes dolgozni. Tudtuk, merre akarunk haladni, csak ki kellett találnunk, hogy jutunk el oda, és pontosan ezt szem előtt tartva létrehoztuk az Ellen MacArthur Alapítványt 2010 szeptemberében. Sok ideológiai iskola táplálta nézeteinket, és mutatott erre a modellre: ipari szimbiózis, jól teljesítő gazdaság, közösségi gazdaság, biomimikri, és természetesen, a bölcsőtől a bölcsőig tervezési elv. Az alapanyagok technikai vagy biológiai kategóriába esnének, a hulladék újrahasznosulna, és olyan rendszerünk lenne, ami tökéletesen tudna működni hosszú távon. Szóval hogy nézne ki ez a gazdaság? Talán nem vásárolnánk fényforrásokat, hanem fizetnénk a fényszolgáltatásért, és az anyagok visszakerülnének a gyártókhoz, akik kicserélnék a világítótesteket hatékonyabb termékekre. És ha a csomagolás nem lenne annyira mérgező, feloldható lenne vízben, és így végül megihatnánk? Soha nem keletkezne hulladék. És ha a motorok újragyárthatóak lennének, visszanyernénk a komponensek alapanyagait és jelentősen csökkenne az energiaszükséglet. Mi lenne, ha begyűjtenénk az áramkörök komponenseit, újrahasznosítanánk, és ezzel alapjában véve visszanyernék a nyersanyagokat az eljárás második szakaszában? Vagy ha összegyűjtenénk az emberi eredetű hulladékot? És ha ezt műtrágyává, hővé, energiává tudnánk alakítani, és ezzel újra összekötnénk a tápanyagrendszereket és helyreállítanánk a természeti tőkét? És az autók – azt akarjuk, hogy mobilisak legyünk. Nincs szükségünk a bennük levő anyagokra. Az autó lehetne egy szolgáltatás és biztosíthatná számunkra a mobilitást a jövőben. Mindez elképesztőnek tűnik, de ezek nemcsak ötletek, már valósak, és a körforgásos gazdaság kiemelt céljai. Még előttünk áll, hogy bővítsük és fejlesszük őket. Szóval hogyan váltanának lineárisból körforgásosra? Úgy gondoltuk az alapítványnál, hogy önök talán dolgoznának ezen a világ legjobb egyetemeivel, a világ vezető vállalataival, a világ legnagyobb egyeztető fórumaival, és a kormányokkal. Talán szívesen dolgoznának a legjobb elemzőkkel és megkérdeznék tőlük: "Elválasztható-e a növekedés az erőforrások felhasználásától? Képes-e a körforgásos gazdaság helyreállítani a természeti tőkét? Kiváltható-e a műtrágyahasználat a körforgásos gazdaságban?" "Igen" volt a válasz a függetlenedésre, és igen, kiváltható a jelenlegi műtrágyahasználat, és közel harmadára csökkenthető! De leginkább az inspirált, hogy a körforgásos gazdaság képes ösztönözni a fiatalokat. Amikor a fiatalok ezzel a felfogással nézik a gazdaságot, teljesen új lehetőségeket látnak ugyanazon a horizonton. Használhatják a kreativitásukat és a tudásukat, hogy újjáépítsék az egész rendszert, és most itt a lehetőség, és minél gyorsabban megragadjuk, annál jobb. Szóval elérhetjük-e ezt még az ő életükben? Valóban lehetséges? Én abban hiszek, hogy igen. Ha a dédnagyapám életét nézem, bármi lehetséges. Amikor megszületett, még csak 25 autó volt a világon; még csak akkor találták fel. Amikor 14 éves volt, először repült ember a történelem során. Ma 100 000 repülő indul minden egyes nap. 45 éves volt, amikor megépült az első számítógép. Sokan azt mondták, nem fog beválni, de elterjedt, és 20 évvel később már microchip-et használtunk, amiből több ezer van csak ebben a teremben. Tíz évvel azelőtt, hogy meghalt, elkészült az első mobil. Nem igazán volt mobil, de most már tényleg az, amikor pedig a dédnagyapám eltávozott, megérkezett az Internet. Most már bármit megtehetünk, de ami ennél fontosabb, most már van egy tervünk. Köszönöm. (Taps)