Társadalmi változások és az internet: könnyebb szervezés, nehezebb győzelem

Az információ terjedésének a sebessége manapság annyira gyors, hogy az Occupy-mozgalomhoz hasonlóan akár egyetlen e-mail is elindíthat egy világméretű figyelemfelhívó kampányt. A techno-szociológus Zeynep Tufekci tapasztalatai mégis azt mutatják, hogy a közösségi média nyújtotta kényelem hosszú távon valójában árthat a társadalmi változásoknak. A Gezi park, az arab tavasz, Ukrajna és Hong Kong példája arra figyelmeztet, hogy a mai mozgalmak lemaradhatnak a nehezebb (és lassabb) cselekvés előnyeiről.

Mostanában sokat hallottunk
a közösségi média mozgósító erejéről,

ami tényleg létezik.

Ám miután több mint egy évtizede

kutatok és tevékenykedek
különféle társadalmi mozgalmakban,

rájöttem,

hogy ugyanúgy, ahogy
a technológia támogatja a mozgalmakat,

paradox módon gyengítheti is őket.

Ez nem szükségszerű,
de a leküzdése azt igényli,

hogy alaposan megértsük,
mi teszi lehetővé a sikert hosszú távon,

és a tanulságokat
széles körben hasznosítsuk.

Gondoljunk csak a török tüntetésekre
a Gezi parkban, 2013 júliusában,

amikor hazatértem,
hogy a terepen kutathassak.

A Twitter kulcsszerepet
játszott a szervezésben.

Mindenütt használták a parkban --
persze, egy jó adag könnygázt is.

A csúcstechnológia nem volt minden.

Ám a törökök már
megtapasztalták a Twitter erejét

egy nagyjából egy évvel korábbi
szerencsétlen incidens során,

amikor katonai repülők bombázása
34 kurd csempészt ölt meg

a határ közelében.

A török média teljes mértékben
elhallgatta az eseményeket.

A szerkesztők ültek a hírszobáikban,

és vártak a kormányra,
hogy megmondja, mit tegyenek.

Egy frusztrált újságíró nem bírta tovább,

vett egy repülőjegyet,

és elment a faluba, ahol mindez történt.

Majd ezzel a jelenettel szembesült:

koporsók sora ereszkedett le egy dombról,
jajgató rokonok kíséretében.

Később elmondta,
mennyire megrázta az egész,

és nem tudta, mit csináljon.

Erre elővette a telefonját,

ahogy talán valamennyien tennénk,

elkészítette a fotót,
és megosztotta a Twitteren.

És tessék,
a kép vírusként kezdett terjedni,

áttört a cenzúrán, és
a tömegmédia kénytelen lett tájékoztatni.

Így, mikor egy évvel később
a török Gezi-tüntetések kezdődtek,

az egész egy parkrombolás elleni
demonstrációként indult,

mégis a tekintélyuralom elleni
tiltakozássá vált.

Nem volt meglepő,
hogy a média ismét cenzúrázott,

de ez addigra már kissé nevetséges lett.

Mikor felgyorsultak az események,

mikor a CNN nemzetközi csatornája
élőben tudósított Isztambulból,

a török CNN inkább a pingvinekről
sugárzott dokumentumfilmet.

Én persze kedvelem a pingvines filmeket,
de nem ők voltak a nap hírei.

Egy felháborodott néző egymáshoz tolt
két tévét, és csinált egy fotót,

ami szintén vírusként terjedt szét.

Akkortól az emberek a török médiát
pingvin médiának hívták. (Nevetés)

De most tudták, mit kell tenniük.

Csak fogták a telefonjaikat,
és igazi hírek után néztek.

Tudták, jobban teszik, ha ők mennek
a parkba, fotóznak, ott vannak,

és inkább a közösségi médiát használják.

A digitális hálót mindenhez használták,
az ételektől kezdve az adományokig.

Részben ezeknek az új technológiáknak
a segítségével szerveztek mindent.

Az internet mozgósító és tájékoztató
célú használatának

valójában már nagy mozgalmi múltja van.

Emlékszünk még a zapatistákra?

A dél-mexikói Chiapas állam
parasztfelkelésére,

amit az álarcos, pipázó, karizmatikus
Marcos parancsnok vezetett?

Az volt talán az első mozgalom,

mely az internetnek köszönhette
a globális figyelmet.

Vagy vegyük Seattle-t 1999-ben,

amikor egy multinacionális tömegmozgalom
irányította rá a világ figyelmét

egy akkor elég ködös szervezetre,
a Kereskedelmi Világszervezetre,

szintén digitális eszközöket
használva a szervezés során.

Nemrég pedig mozgalmak sora

rengette meg egyik országot a másik után:

az arab felkelések Bahreintől
Tunézián át Egyiptomig és tovább;

a spanyol, olasz és görög
felháborodottak; a Gezi park tüntetései;

Tajvan; az ukrán Euromaidan; Hong Kong.

És gondoljunk a még frissebb akciókra,
például a #BringBackOurGirls hashtagekre.

Manapság a tweetek hálója akár globális
figyelemfelkeltő kampányt is elindíthat,

egy Facebook-oldal óriási mozgósításnak
válhat a csomópontjává.

Elképesztő!

De gondoljunk az említett eseményekre.

Az általuk elért eredmények,
a következményeik

nem igazán állnak arányban
a lelkesedés mértékével és erejével.

A jogosan keltett remények
nem illeszkednek igazán ahhoz,

amit végül eredményként
fel tudtak mutatni.

Ez pedig felvet egy kérdést.

Ha a digitális technológia egyszerűbbé
teszi a mozgalmak dolgát,

miért nem válik a sikerük is
valószínűbbé?

A mozgósításra és politizálásra használt
digitális eszközök alkalmazásával

átsiklunk a nehezebbik út választásának
az előnyei felett?

Nos, én így gondolom.

Azt hiszem, az ökölszabály az, hogy

a könnyebb mozgósítás nem mindig jelenti
a célok könnyebb elérését is egyben.

Hogy világos legyen,

a technológia többféleképpen segíthet.

Óriási ereje van.

Törökországban
négy fiatal egyetemistával találkoztam,

akik civil újságíróknak hoztak létre
egy 140Journos nevű országos hálózatot,

mely a cenzúrázatlan hírek központi
forrásává vált szerte az országban.

Egyiptomban másik négy fiatalt láttam,
akik a digitális kapcsolatok segítségével

szervezték meg 10 tábori kórház
ellátását és utánpótlását.

Nagyon nagy művelet volt ez 2011-ben

a Tahrir tér környékén,
az összecsapások idején.

Megkérdeztem a kezdeményezés,
a Tahrir Supplies alapítóját,

hogy mennyi időbe telt neki eljutni
az ötlettől az indulásig.

"Öt perc volt" - mondta. Öt perc.

És semmi tapasztalata nem volt
a logisztika területén.

Vagy gondoljunk a Occupy mozgalomra,
mely 2011-ben rengette meg a világot.

Egyetlen e-maillel indult,

amit az Adbusters magazin küldött el
90 ezer regisztrált előfizetőjének.

Nagyjából két hónappal
ezután az első e-mail után

már 600 folyamatban lévő térfoglalás
és tiltakozás volt az USA-ban.

Az első közterület, a Zuccotti park
elfoglalása után alig egy hónappal

világszerte tüntetéseket tartottak
körülbelül 82 országban, 950 városban.

Ez volt az egyik, eddigi legnagyobb
globális megmozdulás.

Hasonlítsuk ezt a polgárjogi mozgalom
1955-ös alabamai buszbojkottjához,

amivel a faji alapon elkülönítő
közlekedési rendszer ellen tiltakoztak.

Már sok éve készültek rá,

és Rosa Parks letartóztatása után

érezték úgy,
hogy eljött a cselekvés ideje.

De honnan értesülünk róla, hogy

holnap bojkott lesz,

ha se Facebookunk, se mobilunk,
se Twitterünk, semmi ilyesmink nincsen?

52 ezer röpcédulát
kellett sokszorosítaniuk

egy egyetem másolószobájába besurranva,

és egész éjszaka titokban dolgozva.

Aztán 68 afroamerikai szervezet

járta keresztül-kasul a várost,
hogy kézzel osszák szét a szórólapokat.

A logisztikai kihívás ijesztőnek tűnt,
mivel szegény emberek voltak.

Bojkott ide vagy oda,
de járniuk kellett dolgozni,

ezért hatalmas telekocsi rendszert
szerveztek,

ismét úgy,
hogy találkoztak egymással.

Semmi SMS, Twitter vagy Facebook.

Szinte mindvégig találkozniuk kellett,
hogy működésben tartsák a rendszert.

Ma ez sokkal egyszerűbb lenne.

Készíthetnénk egy adatbázist
a felajánlott és igényelt fuvarokkal,

az adatokat összehangolnánk,
SMS-t használnánk.

Nem kellene annyit találkoznunk.

De ismét vegyük figyelembe,

hogy a polgárjogi mozgalom
az Egyesült Államokban

veszélyes politikai
aknamezőn lavírozott.

Az elnyomással szembeszállva, azt legyőzve
érte el fő politikai eredményeit,

kockázatos úton haladva és fejlődve.

Ezzel szemben 3 évvel azután,
hogy az Occupy

globális témává tette az egyenlőtlenséget,

az azt növelő politikai programok
még mindig léteznek.

Európát is megrengették
a megszorítások elleni tiltakozások,

de a kontinens nem változtatott
az irányon.

Vajon a technológia magunkhoz ölelésével

megfeledkezünk a lassúság
és a fenntarthatóság előnyeiről?

Ennek megértéséhez
visszatértem Törökországba,

körülbelül egy évvel
a Gezi-tüntetések után,

és interjút készítettem egy sor emberrel,

kormánypárti, ellenzéki és mozgalmi

kötődésű aktivistáktól kezdve
a politikusokig.

A Gezi tiltakozóit
kétségbeesettnek láttam.

Frusztráltak voltak,

és sokkal kevesebbet értek el,
mint amiben reménykedtek.

Ugyanezt hallottam
a világ sok más tüntetőjétől,

akikkel kapcsolatba kerültem.

Rájöttem, a probléma részben az,

hogy a tiltakozások mára kicsit olyanná
váltak, mintha a Mount Everestet

60 serpa segítségével akarnánk megmászni,

és az internet lenne a mi serpánk.

Fogjuk a gyors megoldásokat,

és nem váltjuk fel őket
a lassabb munka előnyeivel.

Hisz látjuk,

hogy az ijesztő, unalmas
logisztikai feladatok

megszervezésébe fektetett munka

nem csupán az adott
tevékenységeket érintette,

hanem olyan szervezetet is teremtett, mely
képes volt kollektívan együtt gondolkodni,

és együtt hozni komoly döntéseket,

konszenzusra jutni és újítani,
és talán még fontosabb,

hogy a különbözőségekkel együtt
haladtak közösen előre.

Tehát, ha ezt az 1963-as
washingtoni menetet nézzük,

ha erre a képre tekintünk,

a menetre, ahol Martin Luther King a híres

"Van egy álmom" beszédét tartotta
1963-ban,

nem csak egy menetet látunk, és nem csak
egy nagy hatású beszédet hallunk,

hanem látjuk a szervezésbe fektetett
lelkiismeretes, hosszadalmas munkát is.

És ha hatalmon vagy,

rájössz, hogy komolyan kell venned
a menetben rejlő erőt.

Nem csak a menetet,
hanem a benne rejlő erőt is.

Ezzel szemben, ha az Occupy
két hét alatt megszervezett

felvonulásait nézzük világszerte,

az elégedetlenséget látjuk,

nem pedig a hosszú távon is éles karmokat.

A polgárjogi mozgalom taktikai
újításainak döntő szerepe volt:

a bojkottoknak, étkezdei ülősztrájkoknak,
sztrájkőrségeknek és szabadságmeneteknek.

A mai mozgalmak szervezeti alapok nélkül
növekednek nagyon gyorsan,

ami kihívások idején jól látható.

Úgy érzik kissé magukat, akár a startupok,
melyek anélkül válnak nagyon naggyá,

hogy ismernék a következő lépést,

és ritkán sikerül taktikát váltaniuk,

mert nem rendelkeznek kellő mértékben
a változások

átvészeléséhez szükséges képességekkel.

Világossá szeretném tenni, hogy a
varázslat nem a másológépben van,

hanem az együttműködés,
a közös gondolkodás képességében,

ami csak adott idő alatt,
és sok munkával szerezhető meg.

Hogy mindezt megértsem,

interjút készítettem
a török kormánypárt egyik vezetőjével.

Megkérdeztem tőle,
hogy náluk hogy megy ez.

Széles körben alkalmazzák ők is
a digitális technológiát, ez nem újdonság.

Akkor mi a titok?

Nos, elárulta nekem.

Elmondása szerint a legfontosabb az,
hogy soha nem tett cukrot a teájába.

Megkérdeztem, mi köze ennek bármihez is?

Azt mondta, hogy a pártja
egy nappal az előző választás után

már a következőre készült,

és minden egyes nap
szavazókkal találkoztak az otthonaikban,

esküvői ebédeken,
körülmetélési szertartásokon,

majd megosztották a tapasztalatokat
a munkatársakkal.

A sok találkozón minden nap
teát kínáltak,

amit nem utasíthatott vissza,
mert az udvariatlanság,

de egyetlen kockacukrot se tehetett
a csészébe,

mivel az sok kiló cukor lett volna.
Még megbecsülni se tudta, hány kiló.

És ekkor jöttem rá,
miért beszélt olyan gyorsan.

Délután találkoztunk,
és már túladagolta a koffeint.

Ám pártja a Gezi-tüntetések évében

mégis könnyedén győzött
két fontos választáson.

A kormányok minden bizonnyal
számos erőforrást tudnak mozgósítani.

Nem ugyanolyan a pálya,
de az eltérések tanulságosak.

És mint minden hasonló történet,
ez sem csak a technológiáról szól.

Inkább arról, hogy a technológia közelebb
vihet minket ahhoz, amit tenni akarunk.

A mai társadalmi mozgalmak
informálisan szeretnének működni.

Nem akarnak intézményesített vezetőséget.

Szeretnének kimaradni a politikából, mert
félnek a korrupciótól és a kötöttségektől.

Igazuk van!

A modern képviseleti demokráciát
sok országban

fojtogatják a hatalmi érdekek.

Ez a működésmód pedig
megnehezíti számukra,

hogy hosszú távon fennmaradjanak
és befolyást gyakoroljanak a rendszerre,

ami a csalódott tiltakozók
lemorzsolódásához,

és még több korrupcióhoz vezet
a politikában.

A politika és a demokrácia
megfelelő kihívások nélkül csak sántikál,

hiszen a mai modern mozgalmakat
inspiráló ügyek is milyen fontosak.

Klímaváltozás fenyeget,

az egyenlőtlenség akadálya az emberi
fejlődésnek, potenciálnak, a gazdaságnak.

A tekintélyelvűség
számos országot fojtogat.

Hatékonyabb mozgalmakra van szükségünk!

Nos, néhányan azt állítják,
hogy a mai mozgalmak problémája,

hogy a résztvevők nem vállalnak
annyi kockázatot, mint régen,

ám ez nem igaz.

A Gezitől a Tahririg és más helyekig

olyan embereket láttam, akik életüket
és egzisztenciájukat tették kockára.

Az sem igaz,
ahogy Malcolm Gladwell állítja,

hogy a mai tiltakozók gyengébb,
virtuális hálót alkotnak.

Nem! A barátaikkal jönnek ezekre
a tüntetésekre, ahogy korábban is,

a meglévő kapcsolati hálójukkal,

és néha új, életre szóló
barátságok születnek.

Én még mindig találkozom
azokkal a barátaimmal,

akiket több mint egy évtizede,
a zapatista megmozdulásokon ismertem meg,

és az idegenek közti kötelékek
nem haszontalanok.

Amikor a Gezi parkban könnygázt kaptam,

ismeretlen emberek segítettek
nekem és egymásnak a menekülés helyett.

A Tahrir téren embereket,
tüntetőket láttam

keményen dolgozni egymás biztonságáért
és védelméért.

A digitális figyelemfelkeltés pedig
nagyszerű,

mert a gondolkodás megváltoztatása
a politika megváltoztatásának az alapja.

Azonban a mai mozgalmaknak nagyon gyorsan
túl kell lépniük népszerűségük kérdésén,

és rájönniük, hogy hogyan tudnak
kollektívan együtt gondolkodni,

kidolgozni komoly politikai javaslatokat,
konszenzust teremteni,

politikai lépéseket megtervezve
és összehangolva befolyást gyakorolni.

Mert mindez a jó szándék,
bátorság és áldozat

önmagában nem lesz elég.

Pedig nagy az igyekezet.

Új-Zélandon fiatalok egy csoportja
egy Loomio nevű platformot fejleszt

a közösségi döntéshozatal
különböző típusaihoz.

Törökországban a 140Journos
ötletbörzéket szervez,

így támogat közösségeket
és civil újságírókat egyaránt.

Argentínában egy DemocracyOS nevű,
nyílt forráskódú felület

teszi lehetővé a közreműködést
a politikai munkában.

Ez mind nagyszerű,
és még többre van szükség,

de a megoldás nem lehet pusztán
az internetes döntéshozatal javítása,

mivel a demokrácia felfrissítéséhez
minden szinten újítanunk kell,

a szervezetitől kezdve
a politikain át a társadalmi szintekig.

Mert a tartós sikerhez

néha cukor nélküli tea is kell

a Twitter mellé.

Köszönöm!

(Taps)