Mostanában sokat hallottunk a közösségi média mozgósító erejéről, ami tényleg létezik. Ám miután több mint egy évtizede kutatok és tevékenykedek különféle társadalmi mozgalmakban, rájöttem, hogy ugyanúgy, ahogy a technológia támogatja a mozgalmakat, paradox módon gyengítheti is őket. Ez nem szükségszerű, de a leküzdése azt igényli, hogy alaposan megértsük, mi teszi lehetővé a sikert hosszú távon, és a tanulságokat széles körben hasznosítsuk. Gondoljunk csak a török tüntetésekre a Gezi parkban, 2013 júliusában, amikor hazatértem, hogy a terepen kutathassak. A Twitter kulcsszerepet játszott a szervezésben. Mindenütt használták a parkban -- persze, egy jó adag könnygázt is. A csúcstechnológia nem volt minden. Ám a törökök már megtapasztalták a Twitter erejét egy nagyjából egy évvel korábbi szerencsétlen incidens során, amikor katonai repülők bombázása 34 kurd csempészt ölt meg a határ közelében. A török média teljes mértékben elhallgatta az eseményeket. A szerkesztők ültek a hírszobáikban, és vártak a kormányra, hogy megmondja, mit tegyenek. Egy frusztrált újságíró nem bírta tovább, vett egy repülőjegyet, és elment a faluba, ahol mindez történt. Majd ezzel a jelenettel szembesült: koporsók sora ereszkedett le egy dombról, jajgató rokonok kíséretében. Később elmondta, mennyire megrázta az egész, és nem tudta, mit csináljon. Erre elővette a telefonját, ahogy talán valamennyien tennénk, elkészítette a fotót, és megosztotta a Twitteren. És tessék, a kép vírusként kezdett terjedni, áttört a cenzúrán, és a tömegmédia kénytelen lett tájékoztatni. Így, mikor egy évvel később a török Gezi-tüntetések kezdődtek, az egész egy parkrombolás elleni demonstrációként indult, mégis a tekintélyuralom elleni tiltakozássá vált. Nem volt meglepő, hogy a média ismét cenzúrázott, de ez addigra már kissé nevetséges lett. Mikor felgyorsultak az események, mikor a CNN nemzetközi csatornája élőben tudósított Isztambulból, a török CNN inkább a pingvinekről sugárzott dokumentumfilmet. Én persze kedvelem a pingvines filmeket, de nem ők voltak a nap hírei. Egy felháborodott néző egymáshoz tolt két tévét, és csinált egy fotót, ami szintén vírusként terjedt szét. Akkortól az emberek a török médiát pingvin médiának hívták. (Nevetés) De most tudták, mit kell tenniük. Csak fogták a telefonjaikat, és igazi hírek után néztek. Tudták, jobban teszik, ha ők mennek a parkba, fotóznak, ott vannak, és inkább a közösségi médiát használják. A digitális hálót mindenhez használták, az ételektől kezdve az adományokig. Részben ezeknek az új technológiáknak a segítségével szerveztek mindent. Az internet mozgósító és tájékoztató célú használatának valójában már nagy mozgalmi múltja van. Emlékszünk még a zapatistákra? A dél-mexikói Chiapas állam parasztfelkelésére, amit az álarcos, pipázó, karizmatikus Marcos parancsnok vezetett? Az volt talán az első mozgalom, mely az internetnek köszönhette a globális figyelmet. Vagy vegyük Seattle-t 1999-ben, amikor egy multinacionális tömegmozgalom irányította rá a világ figyelmét egy akkor elég ködös szervezetre, a Kereskedelmi Világszervezetre, szintén digitális eszközöket használva a szervezés során. Nemrég pedig mozgalmak sora rengette meg egyik országot a másik után: az arab felkelések Bahreintől Tunézián át Egyiptomig és tovább; a spanyol, olasz és görög felháborodottak; a Gezi park tüntetései; Tajvan; az ukrán Euromaidan; Hong Kong. És gondoljunk a még frissebb akciókra, például a #BringBackOurGirls hashtagekre. Manapság a tweetek hálója akár globális figyelemfelkeltő kampányt is elindíthat, egy Facebook-oldal óriási mozgósításnak válhat a csomópontjává. Elképesztő! De gondoljunk az említett eseményekre. Az általuk elért eredmények, a következményeik nem igazán állnak arányban a lelkesedés mértékével és erejével. A jogosan keltett remények nem illeszkednek igazán ahhoz, amit végül eredményként fel tudtak mutatni. Ez pedig felvet egy kérdést. Ha a digitális technológia egyszerűbbé teszi a mozgalmak dolgát, miért nem válik a sikerük is valószínűbbé? A mozgósításra és politizálásra használt digitális eszközök alkalmazásával átsiklunk a nehezebbik út választásának az előnyei felett? Nos, én így gondolom. Azt hiszem, az ökölszabály az, hogy a könnyebb mozgósítás nem mindig jelenti a célok könnyebb elérését is egyben. Hogy világos legyen, a technológia többféleképpen segíthet. Óriási ereje van. Törökországban négy fiatal egyetemistával találkoztam, akik civil újságíróknak hoztak létre egy 140Journos nevű országos hálózatot, mely a cenzúrázatlan hírek központi forrásává vált szerte az országban. Egyiptomban másik négy fiatalt láttam, akik a digitális kapcsolatok segítségével szervezték meg 10 tábori kórház ellátását és utánpótlását. Nagyon nagy művelet volt ez 2011-ben a Tahrir tér környékén, az összecsapások idején. Megkérdeztem a kezdeményezés, a Tahrir Supplies alapítóját, hogy mennyi időbe telt neki eljutni az ötlettől az indulásig. "Öt perc volt" - mondta. Öt perc. És semmi tapasztalata nem volt a logisztika területén. Vagy gondoljunk a Occupy mozgalomra, mely 2011-ben rengette meg a világot. Egyetlen e-maillel indult, amit az Adbusters magazin küldött el 90 ezer regisztrált előfizetőjének. Nagyjából két hónappal ezután az első e-mail után már 600 folyamatban lévő térfoglalás és tiltakozás volt az USA-ban. Az első közterület, a Zuccotti park elfoglalása után alig egy hónappal világszerte tüntetéseket tartottak körülbelül 82 országban, 950 városban. Ez volt az egyik, eddigi legnagyobb globális megmozdulás. Hasonlítsuk ezt a polgárjogi mozgalom 1955-ös alabamai buszbojkottjához, amivel a faji alapon elkülönítő közlekedési rendszer ellen tiltakoztak. Már sok éve készültek rá, és Rosa Parks letartóztatása után érezték úgy, hogy eljött a cselekvés ideje. De honnan értesülünk róla, hogy holnap bojkott lesz, ha se Facebookunk, se mobilunk, se Twitterünk, semmi ilyesmink nincsen? 52 ezer röpcédulát kellett sokszorosítaniuk egy egyetem másolószobájába besurranva, és egész éjszaka titokban dolgozva. Aztán 68 afroamerikai szervezet járta keresztül-kasul a várost, hogy kézzel osszák szét a szórólapokat. A logisztikai kihívás ijesztőnek tűnt, mivel szegény emberek voltak. Bojkott ide vagy oda, de járniuk kellett dolgozni, ezért hatalmas telekocsi rendszert szerveztek, ismét úgy, hogy találkoztak egymással. Semmi SMS, Twitter vagy Facebook. Szinte mindvégig találkozniuk kellett, hogy működésben tartsák a rendszert. Ma ez sokkal egyszerűbb lenne. Készíthetnénk egy adatbázist a felajánlott és igényelt fuvarokkal, az adatokat összehangolnánk, SMS-t használnánk. Nem kellene annyit találkoznunk. De ismét vegyük figyelembe, hogy a polgárjogi mozgalom az Egyesült Államokban veszélyes politikai aknamezőn lavírozott. Az elnyomással szembeszállva, azt legyőzve érte el fő politikai eredményeit, kockázatos úton haladva és fejlődve. Ezzel szemben 3 évvel azután, hogy az Occupy globális témává tette az egyenlőtlenséget, az azt növelő politikai programok még mindig léteznek. Európát is megrengették a megszorítások elleni tiltakozások, de a kontinens nem változtatott az irányon. Vajon a technológia magunkhoz ölelésével megfeledkezünk a lassúság és a fenntarthatóság előnyeiről? Ennek megértéséhez visszatértem Törökországba, körülbelül egy évvel a Gezi-tüntetések után, és interjút készítettem egy sor emberrel, kormánypárti, ellenzéki és mozgalmi kötődésű aktivistáktól kezdve a politikusokig. A Gezi tiltakozóit kétségbeesettnek láttam. Frusztráltak voltak, és sokkal kevesebbet értek el, mint amiben reménykedtek. Ugyanezt hallottam a világ sok más tüntetőjétől, akikkel kapcsolatba kerültem. Rájöttem, a probléma részben az, hogy a tiltakozások mára kicsit olyanná váltak, mintha a Mount Everestet 60 serpa segítségével akarnánk megmászni, és az internet lenne a mi serpánk. Fogjuk a gyors megoldásokat, és nem váltjuk fel őket a lassabb munka előnyeivel. Hisz látjuk, hogy az ijesztő, unalmas logisztikai feladatok megszervezésébe fektetett munka nem csupán az adott tevékenységeket érintette, hanem olyan szervezetet is teremtett, mely képes volt kollektívan együtt gondolkodni, és együtt hozni komoly döntéseket, konszenzusra jutni és újítani, és talán még fontosabb, hogy a különbözőségekkel együtt haladtak közösen előre. Tehát, ha ezt az 1963-as washingtoni menetet nézzük, ha erre a képre tekintünk, a menetre, ahol Martin Luther King a híres "Van egy álmom" beszédét tartotta 1963-ban, nem csak egy menetet látunk, és nem csak egy nagy hatású beszédet hallunk, hanem látjuk a szervezésbe fektetett lelkiismeretes, hosszadalmas munkát is. És ha hatalmon vagy, rájössz, hogy komolyan kell venned a menetben rejlő erőt. Nem csak a menetet, hanem a benne rejlő erőt is. Ezzel szemben, ha az Occupy két hét alatt megszervezett felvonulásait nézzük világszerte, az elégedetlenséget látjuk, nem pedig a hosszú távon is éles karmokat. A polgárjogi mozgalom taktikai újításainak döntő szerepe volt: a bojkottoknak, étkezdei ülősztrájkoknak, sztrájkőrségeknek és szabadságmeneteknek. A mai mozgalmak szervezeti alapok nélkül növekednek nagyon gyorsan, ami kihívások idején jól látható. Úgy érzik kissé magukat, akár a startupok, melyek anélkül válnak nagyon naggyá, hogy ismernék a következő lépést, és ritkán sikerül taktikát váltaniuk, mert nem rendelkeznek kellő mértékben a változások átvészeléséhez szükséges képességekkel. Világossá szeretném tenni, hogy a varázslat nem a másológépben van, hanem az együttműködés, a közös gondolkodás képességében, ami csak adott idő alatt, és sok munkával szerezhető meg. Hogy mindezt megértsem, interjút készítettem a török kormánypárt egyik vezetőjével. Megkérdeztem tőle, hogy náluk hogy megy ez. Széles körben alkalmazzák ők is a digitális technológiát, ez nem újdonság. Akkor mi a titok? Nos, elárulta nekem. Elmondása szerint a legfontosabb az, hogy soha nem tett cukrot a teájába. Megkérdeztem, mi köze ennek bármihez is? Azt mondta, hogy a pártja egy nappal az előző választás után már a következőre készült, és minden egyes nap szavazókkal találkoztak az otthonaikban, esküvői ebédeken, körülmetélési szertartásokon, majd megosztották a tapasztalatokat a munkatársakkal. A sok találkozón minden nap teát kínáltak, amit nem utasíthatott vissza, mert az udvariatlanság, de egyetlen kockacukrot se tehetett a csészébe, mivel az sok kiló cukor lett volna. Még megbecsülni se tudta, hány kiló. És ekkor jöttem rá, miért beszélt olyan gyorsan. Délután találkoztunk, és már túladagolta a koffeint. Ám pártja a Gezi-tüntetések évében mégis könnyedén győzött két fontos választáson. A kormányok minden bizonnyal számos erőforrást tudnak mozgósítani. Nem ugyanolyan a pálya, de az eltérések tanulságosak. És mint minden hasonló történet, ez sem csak a technológiáról szól. Inkább arról, hogy a technológia közelebb vihet minket ahhoz, amit tenni akarunk. A mai társadalmi mozgalmak informálisan szeretnének működni. Nem akarnak intézményesített vezetőséget. Szeretnének kimaradni a politikából, mert félnek a korrupciótól és a kötöttségektől. Igazuk van! A modern képviseleti demokráciát sok országban fojtogatják a hatalmi érdekek. Ez a működésmód pedig megnehezíti számukra, hogy hosszú távon fennmaradjanak és befolyást gyakoroljanak a rendszerre, ami a csalódott tiltakozók lemorzsolódásához, és még több korrupcióhoz vezet a politikában. A politika és a demokrácia megfelelő kihívások nélkül csak sántikál, hiszen a mai modern mozgalmakat inspiráló ügyek is milyen fontosak. Klímaváltozás fenyeget, az egyenlőtlenség akadálya az emberi fejlődésnek, potenciálnak, a gazdaságnak. A tekintélyelvűség számos országot fojtogat. Hatékonyabb mozgalmakra van szükségünk! Nos, néhányan azt állítják, hogy a mai mozgalmak problémája, hogy a résztvevők nem vállalnak annyi kockázatot, mint régen, ám ez nem igaz. A Gezitől a Tahririg és más helyekig olyan embereket láttam, akik életüket és egzisztenciájukat tették kockára. Az sem igaz, ahogy Malcolm Gladwell állítja, hogy a mai tiltakozók gyengébb, virtuális hálót alkotnak. Nem! A barátaikkal jönnek ezekre a tüntetésekre, ahogy korábban is, a meglévő kapcsolati hálójukkal, és néha új, életre szóló barátságok születnek. Én még mindig találkozom azokkal a barátaimmal, akiket több mint egy évtizede, a zapatista megmozdulásokon ismertem meg, és az idegenek közti kötelékek nem haszontalanok. Amikor a Gezi parkban könnygázt kaptam, ismeretlen emberek segítettek nekem és egymásnak a menekülés helyett. A Tahrir téren embereket, tüntetőket láttam keményen dolgozni egymás biztonságáért és védelméért. A digitális figyelemfelkeltés pedig nagyszerű, mert a gondolkodás megváltoztatása a politika megváltoztatásának az alapja. Azonban a mai mozgalmaknak nagyon gyorsan túl kell lépniük népszerűségük kérdésén, és rájönniük, hogy hogyan tudnak kollektívan együtt gondolkodni, kidolgozni komoly politikai javaslatokat, konszenzust teremteni, politikai lépéseket megtervezve és összehangolva befolyást gyakorolni. Mert mindez a jó szándék, bátorság és áldozat önmagában nem lesz elég. Pedig nagy az igyekezet. Új-Zélandon fiatalok egy csoportja egy Loomio nevű platformot fejleszt a közösségi döntéshozatal különböző típusaihoz. Törökországban a 140Journos ötletbörzéket szervez, így támogat közösségeket és civil újságírókat egyaránt. Argentínában egy DemocracyOS nevű, nyílt forráskódú felület teszi lehetővé a közreműködést a politikai munkában. Ez mind nagyszerű, és még többre van szükség, de a megoldás nem lehet pusztán az internetes döntéshozatal javítása, mivel a demokrácia felfrissítéséhez minden szinten újítanunk kell, a szervezetitől kezdve a politikain át a társadalmi szintekig. Mert a tartós sikerhez néha cukor nélküli tea is kell a Twitter mellé. Köszönöm! (Taps)