A lélektan 10 mítosza: lerántjuk róluk a leplet!

Mit gondolnak, mennyire tévedhet az agyunk? Meg-megállva egy-egy tudományosnak látszó kijelentés cáfolatánál Ben Ambridge sorra vesz 10 népszerű, de bizonyítottan téves lélektani hiedelmet, és feltár néhány meglepő tényt arról, hogyan is működik az agyunk.

Hallottak már az IQ-ról,
az általános intelligenciáról,

de mi fán terem a Psy-Q?

Tudják-e, mi motiválja önöket,

és mennyire tudják megjósolni
mások viselkedését,

vagy akár a sajátjukat?

És mi mindent tudnak tévesen
a lélektannal kapcsolatban?

Vegyük sorra a lélektan
10 fő mítoszát.

Valószínűleg hallottak róla,
hogy lelkiviláguk szerint

a férfi a Marsról,
a nő a Vénuszról származik.

Valójában miben különböznek
a férfiak a nőktől?

Hogy erre tudjunk válaszolni,
kezdjük azzal,

amiben tényleg mások,
és azonos skálán,

nemtől függően bizonyos
lelki eltéréseket mutatnak.

A férfiak és a nők tényleg
különböznek abban,

milyen messze tudják dobni a labdát.

Ha megnézzük a férfiak adatait,

a normál eloszlási görbét látjuk.

Kevesen tudják nagyon messzire,
vagy csak nagyon közelre dobni,

a legtöbben az átlagosra képesek.

A nőknél hasonló az eloszlás,

de van egy nagy különbség.

Az átlagos férfi messzebb
tudja eldobni a labdát,

mint a nők kb. 98%-a.

Nézzük, hogy azonos standardizált skálán

milyenek a nemek szerinti
lélektani különbségek.

Bármely pszichológus megmondja,

hogy a férfiaknak jobb a térérzékük,

pl. tény, hogy jobban olvasnak térképet,

de nézzük meg a különbség mértékét.

Kicsi — a vonalak majdnem összeérnek.

Az átlagos nő jobb a férfiak 33%-ánál,

persze, ha ez 50% lenne,

a két nem teljesen egyenlő lenne.

Ne feledjük, hogy ez és a következő,

nemek közti eltérés messze a legnagyobb,

amit a lélektan föltárt.

A következő eltérés?

A pszichológusok szerint a nők jobbak

a nyelvekben és a nyelvtanban.

Ez itt a standardizált
nyelvtani teszt eredménye.

Itt vannak a nők, itt pedig a férfiak.

A nők átlaga jobb, de az eredmény szoros;

a férfiak 33%-a jobb, mint a nők átlaga,

s ismétlem, ha ez 50% lenne,

teljes lenne a nemek közötti egyenlőség.

Nem nagyon igaz a Mars—Vénusz felosztás.

Inkább a Mars—Snickers felosztás az igaz:

lényegében ugyanolyanok, de
az egyikük egy kicsit mogyorósabb.

Meg nem mondom, melyikük.

Bemelegítettünk.

Pszichoanalizáljunk most
a híres Rorschach tintafolt-teszttel.

Talán két medvét, vagy
két embert látnak, vagy valami mást.

De mit csinálnak ezek?

Tegye föl a kezét, aki szerint
épp köszönnek egymásnak.

Nem sokan. Oké.

Ki az, aki szerint
összecsapják a tenyerüket?

Oké. Ki szavaz a verekedésre?

Csak egy páran.

Oké, aki a köszönésre vagy
tenyeresre szavazott,

azok barátságos személyek.

Aki verekedésre gondolt,

az egy kicsit undok, agresszív személy.

Azaz kedvesek vagy verekedősek.

És mi a helyzet ezzel?

Nem szavazunk, háromra
kiáltsák be, mit látnak.

Egy, két, hár.
(A nézők bekiabálnak.)

Hörcsög? Ki mondott hörcsögöt?

Ez nagyon ijesztő.

Az a fickó mondta a hörcsögöt.

Valami kétlábú állatot kellene látniuk,

és a tükörképét.

Ha nem látták, azt jelenti,
hogy nehézségeik vannak

a bonyolult helyzetek földolgozásával.

Kivéve, hogy ezt egyáltalán nem jelenti.

A Rorschach tesztek nem érvényesek,

ha emberek személyiségét kell fölmérni,

a mai pszichológusok nem használják őket.

Egy friss tanulmány szerint,
ha valaki mégis megpróbálja

egy páciens személyiségét
Rorschach teszttel fölmérni,

a teljesen normálisak 1/6-ánál

skizofréniát állapít meg.

Akinek nem jól ment, lehet,

hogy nem nagyon vizuális személy.

A következő gyors kérdésből megtudhatjuk.

Amikor tortát süt — ott tegye föl
a kezét, ahol igen a válasza—

képes receptkönyvet használ?

Igen, egy páran vannak.

Barátjuk utasításait követik?

Belevágnak, aztán menet közben kialakul?

Ismét csak egy páran.

Ha az A-t választották,

akkor vizuálisan tanulnak,

ők úgy tanulnak a legkönnyebben,
ha vizuálisan jutnak ismeretekhez.

Ha a B-t választották,
önök a hallás után tanulók,

önök úgy tanulnak a legkönnyebben,
ha fülükön keresztül jutnak ismeretekhez.

Aki a C-t jelölte, ő tevékenység
és érzékelés útján tanul,

ők úgy tanulnak a legkönnyebben,
ha manuálisan csinálnak valamit.

Szó sincs róla! De már maguk is rájöttek,

hogy nem így van,
mert ez az egész csak mítosz.

A tanulási stílusokat csak kitalálták,
tudományos bizonyítékuk nincs.

Onnan tudjuk, hogy a szigorúan
ellenőrzött kísérletek során,

ahol az alany megtanulandó
anyagot kapott,

a módszerek között nem volt különbség,

mennyit jegyzett meg az alany belőle.

Ha csak belegondolnak,

nyilvánvaló, hogy így kell lennie.

Nyilvánvaló, hogy a legjobb
elsajátítási módszer

nem tőlünk, hanem a tanulni valótól függ.

Pl. meg lehet-e tanulni kocsit vezetni,

ha csak elmondják, mit kell csinálnunk,

tevőleges tapasztalat nélkül?

Meg tudunk oldani egyenletrendszereket

fejben, magunkban beszélve,
anélkül, hogy leírnánk őket?

Tudnának-e építészetből vizsgára készülni

magyarázó tánccal
a tevékenység típusú tanulók?

Nem. A megtanulandó anyagot

az elsajátítási módszerrel kell
összehangolniuk, nem az énjükkel.

Tudom, hogy önök zömmel kitűnő tanulók,

akik nemrég kapták meg
az érettségi jegyeiket.

Ha nem a remélt osztályzatot kapták,

ne a tanulási stílusukat okolják,

hanem a génjeiket.

Erről szól a University College
London friss kutatása,

mely szerint a diákok
érettségi eredményei között

az eltérések 58%-át

genetikai tényezők okozzák.

S hogy hogyan is kaptuk ezt
az oly pontosnak hangzó eredményt?

Ha külön akarjuk választani
a viszonylagos teljesítményt

gének és környezet szerint,

ikreket kell vizsgálat alá vennünk.

Az egypetéjű ikreknél mind a környezet,

mind a gének 100%-osan megegyeznek,

a többpetéjű ikreknél
a környezet 100%-ban egyforma,

de mint minden testvérpárnál,
a génjeik csak félig egyezők.

Ha összevetjük az egypetéjű
ikrek vizsgaeredményeit

a többpetéjű ikrekéivel,

és egy kicsit számolunk,

megtudhatjuk, mekkora
teljesítmény-eltérés írható

a környezet, illetve a gének számlájára.

Kiderül, hogy 58% van a gének miatt.

Ez nem fenyegeti az önök és tanáraik
befektetett kemény munkáját.

Ha nem a remélt osztályzatot kapták,

a szüleiket, vagy szüleik génjeit
mindig okolhatják.

Soha ne mondják, hogy ez azért van,

mert a bal féltekéjükkel,
vagy a jobbal tanulnak,

mert ez is egy mítosz.

Ez a mítosz arról szól,
hogy a bal félteke logikai,

jó az ilyen egyenletekhez,

a jobb meg alkotóbb, tehát jobb a zenéhez.

Ez megint egy mítosz, mert majdnem minden,

amit teszünk,
az egész agyunkat igénybe veszi,

mint pl. egy szokásos beszélgetés.

Talán van egy ok, amiért
ez a mítosz fönnmaradt,

van benne egy szemernyi igazság.

A mítosz ide vonatkozó változata,

hogy a balkezesek alkotóbbak,
mint a jobbkezesek;

ennek van valami értelme, mert az agy
az ellenkező oldalt szabályozza,

úgyhogy a balkezeseknél

a jobb félteke egy kicsit tevékenyebb,

mint bal félteke,

és a jobb oldal alkotóbb jellegű.

Önmagában nem igaz,

hogy a balkezesek
alkotóbbak a jobbkezeseknél.

Annyi igaz ebből, hogy a kétkezesek,

vagy akik egyes feladatokra
mindkét kezüket használják,

alkotóbb gondolkodók, mint az egykezesek,

mert a kétkezesek agyféltekéi

sokat kommunikálnak egymással,

ami a rugalmas gondolkodás velejárója.

Az alkotó balkezesek mítosza

abból ered, hogy a kétkezesség

gyakoribb a balkezesek,
mint a jobbkezesek között,

ezért van egy szemernyi igazság
az alkotó balkezeseket illetően,

de nem sok.

Hasonló mítosz, nyilván már hallották,

hogy agyunknak csak 10%-át használjuk ki.

Ez megint egy mítosz.

Majdnem mindennel, amit teszünk,

közel a teljes agyunkat használjuk.

Az igaz, hogy legtöbbünk
nem használja annyira

az intelligenciáját, mint tehetné.

Hogyan erősíthetjük az intelligenciánkat?

Egy kis Mozartot kellene hallgatnunk.

Hallottak már a Mozart-hatásról?

Arról, hogy Mozartot hallgatva
intelligensebbek leszünk,

és javul az IQ-teljesítményünk.

Az érdekes ezzel a mítosszal kapcsolatban,

hogy bár lényegében mítosz,
van benne egy szemernyi igazság.

A kutatás megállapította,

hogy akiknek egy pár percig
Mozartot játszottak,

utána jobb IQ-eredményt értek el,

mint azok, akik csak csöndben ültek.

De a következő kutatásba olyanokat
vontak be, akik szerették Mozart zenéjét,

és egy másik csoportot olyanokból,

akik imádták Stephen King horrorjait.

Az embereknek zenéltek
vagy történeteket meséltek.

Akik jobb szerették a zenét,
mint a történeteket,

hála Mozartnak, jobban javult az IQ-juk,

de akik jobban szerették a történeteket,

jobban javult az IQ-juk,
ha Stephen Kinget hallgatták,

mint amikor Mozartot.

Az az igazság, hogy
ha kedvünkre valót hallgatunk,

új erőre kapunk, és ez
ideiglenesen javítja az IQ-nkat

a feladatok egy keskeny szeletén.

Nem biztos, hogy Mozart

vagy Stephen King hallgatásától

hosszabb távon intelligensebbek leszünk.

A Mozart mítosz változata,

hogy Mozarttól nemcsak okosabbak,
de egészségesebbek is leszünk.

Sajnos, ez sem igaz.

mert Mozart majdnem minden nap

hallgatta a saját zenéjét, és mégis

trippertől, himlőtől és
ízületi gyulladástól szenvedett,

s úgy tudjuk, végül szifilisztől halt meg.

Arra következtethetünk,
hogy Mozart óvatosabb lehetett volna

szexuális partnerei megválasztásakor.

De hogyan választunk partnert?

Szociológusok által néha
terjesztett mítosz szerint

kultúránkban keresendő
a romantikus partner választása,

ezért kulturálisan nagyon sajátságos.

Tény, hogy adatok ezt nem támasztják alá.

Egy híres kísérletben a világ 32
kultúrájából származó egyént vizsgáltak,

amerikaiaktól a zulukig,

hogy mit keresnek a partnerükben.

A világ minden egyes kultúrájában

a férfiak többre értékelték
a partner vonzerejét,

mint a nők.

Minden egyes kultúrában a nőknek

fontosabb volt a becsvágy
és a jövedelemtermelő képesség.

Minden egyes kultúrában

a férfiak inkább maguknál átlagosan

2,66 évvel fiatalabb nőket választottak.

Minden egyes kultúrában a nők

maguknál átlag 3,42 évvel

idősebb férfiakat választottak,

ezért van az, hogy
"Mindenkinek kell egy cukros bácsi."

Továbbmegyünk a partnerszerzéstől

a kosárlabdában vagy fociban
történő pontszerzéshez.

A mítosz azt mondja, hogy ha

a sportolóknak mázlisorozatuk van,

mindig bedobják vagy
berúgják a labdát, mint ez a fickó.

A találatok és a kihagyások megoszlását

statisztikailag nézve viszont

ezek közel véletlenszerűek.

Agyunk sémát teremt a véletlenből.

Ha feldobunk egy érmét,

a fej vagy írás gyakoriságát
a véletlen szabja meg,

és mivel az agy ott is szeret
sémát látni, ahol nincs is,

mi pedig az előfordulásokat
jelentéssel ruházzuk föl,

s azt mondjuk: "Eeegen, ma formában van",

bár ugyanazt kapnánk,
ha véletlenszerű lenne

a találatok és a kihagyások megoszlása.

A kivétel a büntetődobás vagy -rúgás.

Egy friss kutatás kimutatta,
hogy tizenegyes rúgásakor

azon országok játékosai,

akik inkább elhibázták a lövéseket,

mint pl. Anglia,

igyekszenek gyorsan elrúgni a labdát,
mint a sikeresebb országokéi,

s feltehetően ezért hibáznak többet.

Adódik a kérdés, van-e módja,

hogy javítsuk az emberek teljesítményét?

Szóba kerülhet,

hogy büntessük őket a hibáikért,
és nézzük meg, javulnak-e tőle.

Hogy a büntetés javítja-e a teljesítményt,

tárgya volt

Milgram híres "tanulás
és büntetés" kísérletének;

a lélektan-szakosok
nyilván már hallottak róla.

A kísérletben az alanyokat megkérték,

hogy mérjenek - ők úgy hitték:
halálos - áramütéseket

rosszul válaszoló társaikra;

a társak válaszát
a fehér köpenyesek értékelték.

Ez is egy mítosz, három okból is.

Először is és a lényeg: a köpenyek
nem fehérek, hanem szürkék voltak.

Másodszor: az alanyoknak előre szóltak,

s ha visszariadtak, megnyugtatták őket,

mondván: ugyan fáj az áramütés,
de nem halálos,

és nem okoz maradandó sérülést.

S végül: nem azért adtak
áramütést az alanyok,

mert a köpenyesek rájuk parancsoltak.

A kísérlet után minden alany azt mondta,

hogy meg volt róla győződve:

a tanulás és büntetés kísérlet
méltó tudományos célt szolgál,

amely tartós hasznot hajt a tudománynak,

ehhez képest az átmeneti
kellemetlenség nem számít.

Oké, már vagy 12 perce beszélek,

önök pedig itt ülnek, és engem hallgatva

elemzik a beszédmódomat
és a testbeszédemet,

és próbálják belőlük kihüvelyezni,

igazat mondok-e vagy hazudok.

Ha így van, teljesen rossz úton járnak,

mert bár mind azt hisszük,
hogy testbeszéde

és beszédmódja leleplezi a hazugot,

százszámra végzett lélektani
tesztek bizonyítják,

hogy mindannyian, rendőröket
és nyomozókat beleértve,

a véletlenre vagyunk utalva,
ha a hazugságra testbeszédből

vagy szavakból következtetünk.

Érdekes, hogy van egy kivétel:

az eltűnt rokonokat kereső tévéműsorok.

Nagyon könnyű kiszúrni,
ha az eltűnt rokont

a bejelentő valójában maga gyilkolta meg.

Az ál-kereső valószínűleg
rázza a fejét, félrenéz,

bakizik beszéd közben.

Egy igazi kereső inkább arról beszél,

reméli, rokona épségben visszatér,

s szavaival nem is utal erőszakra.

Például inkább így mondja:
"elvették tőlünk", nem pedig: "megölték".

Ha már erről van szó,
ideje leállítani a dumát,

de előtte rászánok 30 másodpercet

a lélektan mindent átfogó mítoszára.

A mítosz: a lélektan csak
érdekes elméletek gyűjteménye,

s mindegyik elméletben van valami
felhasználható elem.

Remélem, az elmúlt percekben bemutattam,

hogy nem ez az igazság.

Arra van szükség, hogy úgy
értékeljük a lélektani elméleteket,

hogy megvizsgáljuk, mit jeleznek,

hogy Mozart hallgatásától
intelligensebbek leszünk-e,

jobban tanulunk-e,
ha az infót a kedvelt módon kapjuk,

ezek mind vizsgálandó empirikus jelzések,

s a haladás egyetlen útja:

szigorúan ellenőrzött kísérletek során

a jelzéseket össze kell
vetnünk az adatokkal.

Csak így lehet reményünk, hogy megtudjuk:

az elméletek közül
melyik állja meg a helyét,

és melyikük, mint a ma
szóba kerültek, csupán mítosz.

Köszönöm.

(Taps)