Hallottak már az IQ-ról,
az általános intelligenciáról,
de mi fán terem a Psy-Q?
Tudják-e, mi motiválja önöket,
és mennyire tudják megjósolni
mások viselkedését,
vagy akár a sajátjukat?
És mi mindent tudnak tévesen
a lélektannal kapcsolatban?
Vegyük sorra a lélektan
10 fő mítoszát.
Valószínűleg hallottak róla,
hogy lelkiviláguk szerint
a férfi a Marsról,
a nő a Vénuszról származik.
Valójában miben különböznek
a férfiak a nőktől?
Hogy erre tudjunk válaszolni,
kezdjük azzal,
amiben tényleg mások,
és azonos skálán,
nemtől függően bizonyos
lelki eltéréseket mutatnak.
A férfiak és a nők tényleg
különböznek abban,
milyen messze tudják dobni a labdát.
Ha megnézzük a férfiak adatait,
a normál eloszlási görbét látjuk.
Kevesen tudják nagyon messzire,
vagy csak nagyon közelre dobni,
a legtöbben az átlagosra képesek.
A nőknél hasonló az eloszlás,
de van egy nagy különbség.
Az átlagos férfi messzebb
tudja eldobni a labdát,
mint a nők kb. 98%-a.
Nézzük, hogy azonos standardizált skálán
milyenek a nemek szerinti
lélektani különbségek.
Bármely pszichológus megmondja,
hogy a férfiaknak jobb a térérzékük,
pl. tény, hogy jobban olvasnak térképet,
de nézzük meg a különbség mértékét.
Kicsi — a vonalak majdnem összeérnek.
Az átlagos nő jobb a férfiak 33%-ánál,
persze, ha ez 50% lenne,
a két nem teljesen egyenlő lenne.
Ne feledjük, hogy ez és a következő,
nemek közti eltérés messze a legnagyobb,
amit a lélektan föltárt.
A következő eltérés?
A pszichológusok szerint a nők jobbak
a nyelvekben és a nyelvtanban.
Ez itt a standardizált
nyelvtani teszt eredménye.
Itt vannak a nők, itt pedig a férfiak.
A nők átlaga jobb, de az eredmény szoros;
a férfiak 33%-a jobb, mint a nők átlaga,
s ismétlem, ha ez 50% lenne,
teljes lenne a nemek közötti egyenlőség.
Nem nagyon igaz a Mars—Vénusz felosztás.
Inkább a Mars—Snickers felosztás az igaz:
lényegében ugyanolyanok, de
az egyikük egy kicsit mogyorósabb.
Meg nem mondom, melyikük.
Bemelegítettünk.
Pszichoanalizáljunk most
a híres Rorschach tintafolt-teszttel.
Talán két medvét, vagy
két embert látnak, vagy valami mást.
De mit csinálnak ezek?
Tegye föl a kezét, aki szerint
épp köszönnek egymásnak.
Nem sokan. Oké.
Ki az, aki szerint
összecsapják a tenyerüket?
Oké. Ki szavaz a verekedésre?
Csak egy páran.
Oké, aki a köszönésre vagy
tenyeresre szavazott,
azok barátságos személyek.
Aki verekedésre gondolt,
az egy kicsit undok, agresszív személy.
Azaz kedvesek vagy verekedősek.
És mi a helyzet ezzel?
Nem szavazunk, háromra
kiáltsák be, mit látnak.
Egy, két, hár.
(A nézők bekiabálnak.)
Hörcsög? Ki mondott hörcsögöt?
Ez nagyon ijesztő.
Az a fickó mondta a hörcsögöt.
Valami kétlábú állatot kellene látniuk,
és a tükörképét.
Ha nem látták, azt jelenti,
hogy nehézségeik vannak
a bonyolult helyzetek földolgozásával.
Kivéve, hogy ezt egyáltalán nem jelenti.
A Rorschach tesztek nem érvényesek,
ha emberek személyiségét kell fölmérni,
a mai pszichológusok nem használják őket.
Egy friss tanulmány szerint,
ha valaki mégis megpróbálja
egy páciens személyiségét
Rorschach teszttel fölmérni,
a teljesen normálisak 1/6-ánál
skizofréniát állapít meg.
Akinek nem jól ment, lehet,
hogy nem nagyon vizuális személy.
A következő gyors kérdésből megtudhatjuk.
Amikor tortát süt — ott tegye föl
a kezét, ahol igen a válasza—
képes receptkönyvet használ?
Igen, egy páran vannak.
Barátjuk utasításait követik?
Belevágnak, aztán menet közben kialakul?
Ismét csak egy páran.
Ha az A-t választották,
akkor vizuálisan tanulnak,
ők úgy tanulnak a legkönnyebben,
ha vizuálisan jutnak ismeretekhez.
Ha a B-t választották,
önök a hallás után tanulók,
önök úgy tanulnak a legkönnyebben,
ha fülükön keresztül jutnak ismeretekhez.
Aki a C-t jelölte, ő tevékenység
és érzékelés útján tanul,
ők úgy tanulnak a legkönnyebben,
ha manuálisan csinálnak valamit.
Szó sincs róla! De már maguk is rájöttek,
hogy nem így van,
mert ez az egész csak mítosz.
A tanulási stílusokat csak kitalálták,
tudományos bizonyítékuk nincs.
Onnan tudjuk, hogy a szigorúan
ellenőrzött kísérletek során,
ahol az alany megtanulandó
anyagot kapott,
a módszerek között nem volt különbség,
mennyit jegyzett meg az alany belőle.
Ha csak belegondolnak,
nyilvánvaló, hogy így kell lennie.
Nyilvánvaló, hogy a legjobb
elsajátítási módszer
nem tőlünk, hanem a tanulni valótól függ.
Pl. meg lehet-e tanulni kocsit vezetni,
ha csak elmondják, mit kell csinálnunk,
tevőleges tapasztalat nélkül?
Meg tudunk oldani egyenletrendszereket
fejben, magunkban beszélve,
anélkül, hogy leírnánk őket?
Tudnának-e építészetből vizsgára készülni
magyarázó tánccal
a tevékenység típusú tanulók?
Nem. A megtanulandó anyagot
az elsajátítási módszerrel kell
összehangolniuk, nem az énjükkel.
Tudom, hogy önök zömmel kitűnő tanulók,
akik nemrég kapták meg
az érettségi jegyeiket.
Ha nem a remélt osztályzatot kapták,
ne a tanulási stílusukat okolják,
hanem a génjeiket.
Erről szól a University College
London friss kutatása,
mely szerint a diákok
érettségi eredményei között
az eltérések 58%-át
genetikai tényezők okozzák.
S hogy hogyan is kaptuk ezt
az oly pontosnak hangzó eredményt?
Ha külön akarjuk választani
a viszonylagos teljesítményt
gének és környezet szerint,
ikreket kell vizsgálat alá vennünk.
Az egypetéjű ikreknél mind a környezet,
mind a gének 100%-osan megegyeznek,
a többpetéjű ikreknél
a környezet 100%-ban egyforma,
de mint minden testvérpárnál,
a génjeik csak félig egyezők.
Ha összevetjük az egypetéjű
ikrek vizsgaeredményeit
a többpetéjű ikrekéivel,
és egy kicsit számolunk,
megtudhatjuk, mekkora
teljesítmény-eltérés írható
a környezet, illetve a gének számlájára.
Kiderül, hogy 58% van a gének miatt.
Ez nem fenyegeti az önök és tanáraik
befektetett kemény munkáját.
Ha nem a remélt osztályzatot kapták,
a szüleiket, vagy szüleik génjeit
mindig okolhatják.
Soha ne mondják, hogy ez azért van,
mert a bal féltekéjükkel,
vagy a jobbal tanulnak,
mert ez is egy mítosz.
Ez a mítosz arról szól,
hogy a bal félteke logikai,
jó az ilyen egyenletekhez,
a jobb meg alkotóbb, tehát jobb a zenéhez.
Ez megint egy mítosz, mert majdnem minden,
amit teszünk,
az egész agyunkat igénybe veszi,
mint pl. egy szokásos beszélgetés.
Talán van egy ok, amiért
ez a mítosz fönnmaradt,
van benne egy szemernyi igazság.
A mítosz ide vonatkozó változata,
hogy a balkezesek alkotóbbak,
mint a jobbkezesek;
ennek van valami értelme, mert az agy
az ellenkező oldalt szabályozza,
úgyhogy a balkezeseknél
a jobb félteke egy kicsit tevékenyebb,
mint bal félteke,
és a jobb oldal alkotóbb jellegű.
Önmagában nem igaz,
hogy a balkezesek
alkotóbbak a jobbkezeseknél.
Annyi igaz ebből, hogy a kétkezesek,
vagy akik egyes feladatokra
mindkét kezüket használják,
alkotóbb gondolkodók, mint az egykezesek,
mert a kétkezesek agyféltekéi
sokat kommunikálnak egymással,
ami a rugalmas gondolkodás velejárója.
Az alkotó balkezesek mítosza
abból ered, hogy a kétkezesség
gyakoribb a balkezesek,
mint a jobbkezesek között,
ezért van egy szemernyi igazság
az alkotó balkezeseket illetően,
de nem sok.
Hasonló mítosz, nyilván már hallották,
hogy agyunknak csak 10%-át használjuk ki.
Ez megint egy mítosz.
Majdnem mindennel, amit teszünk,
közel a teljes agyunkat használjuk.
Az igaz, hogy legtöbbünk
nem használja annyira
az intelligenciáját, mint tehetné.
Hogyan erősíthetjük az intelligenciánkat?
Egy kis Mozartot kellene hallgatnunk.
Hallottak már a Mozart-hatásról?
Arról, hogy Mozartot hallgatva
intelligensebbek leszünk,
és javul az IQ-teljesítményünk.
Az érdekes ezzel a mítosszal kapcsolatban,
hogy bár lényegében mítosz,
van benne egy szemernyi igazság.
A kutatás megállapította,
hogy akiknek egy pár percig
Mozartot játszottak,
utána jobb IQ-eredményt értek el,
mint azok, akik csak csöndben ültek.
De a következő kutatásba olyanokat
vontak be, akik szerették Mozart zenéjét,
és egy másik csoportot olyanokból,
akik imádták Stephen King horrorjait.
Az embereknek zenéltek
vagy történeteket meséltek.
Akik jobb szerették a zenét,
mint a történeteket,
hála Mozartnak, jobban javult az IQ-juk,
de akik jobban szerették a történeteket,
jobban javult az IQ-juk,
ha Stephen Kinget hallgatták,
mint amikor Mozartot.
Az az igazság, hogy
ha kedvünkre valót hallgatunk,
új erőre kapunk, és ez
ideiglenesen javítja az IQ-nkat
a feladatok egy keskeny szeletén.
Nem biztos, hogy Mozart
vagy Stephen King hallgatásától
hosszabb távon intelligensebbek leszünk.
A Mozart mítosz változata,
hogy Mozarttól nemcsak okosabbak,
de egészségesebbek is leszünk.
Sajnos, ez sem igaz.
mert Mozart majdnem minden nap
hallgatta a saját zenéjét, és mégis
trippertől, himlőtől és
ízületi gyulladástól szenvedett,
s úgy tudjuk, végül szifilisztől halt meg.
Arra következtethetünk,
hogy Mozart óvatosabb lehetett volna
szexuális partnerei megválasztásakor.
De hogyan választunk partnert?
Szociológusok által néha
terjesztett mítosz szerint
kultúránkban keresendő
a romantikus partner választása,
ezért kulturálisan nagyon sajátságos.
Tény, hogy adatok ezt nem támasztják alá.
Egy híres kísérletben a világ 32
kultúrájából származó egyént vizsgáltak,
amerikaiaktól a zulukig,
hogy mit keresnek a partnerükben.
A világ minden egyes kultúrájában
a férfiak többre értékelték
a partner vonzerejét,
mint a nők.
Minden egyes kultúrában a nőknek
fontosabb volt a becsvágy
és a jövedelemtermelő képesség.
Minden egyes kultúrában
a férfiak inkább maguknál átlagosan
2,66 évvel fiatalabb nőket választottak.
Minden egyes kultúrában a nők
maguknál átlag 3,42 évvel
idősebb férfiakat választottak,
ezért van az, hogy
"Mindenkinek kell egy cukros bácsi."
Továbbmegyünk a partnerszerzéstől
a kosárlabdában vagy fociban
történő pontszerzéshez.
A mítosz azt mondja, hogy ha
a sportolóknak mázlisorozatuk van,
mindig bedobják vagy
berúgják a labdát, mint ez a fickó.
A találatok és a kihagyások megoszlását
statisztikailag nézve viszont
ezek közel véletlenszerűek.
Agyunk sémát teremt a véletlenből.
Ha feldobunk egy érmét,
a fej vagy írás gyakoriságát
a véletlen szabja meg,
és mivel az agy ott is szeret
sémát látni, ahol nincs is,
mi pedig az előfordulásokat
jelentéssel ruházzuk föl,
s azt mondjuk: "Eeegen, ma formában van",
bár ugyanazt kapnánk,
ha véletlenszerű lenne
a találatok és a kihagyások megoszlása.
A kivétel a büntetődobás vagy -rúgás.
Egy friss kutatás kimutatta,
hogy tizenegyes rúgásakor
azon országok játékosai,
akik inkább elhibázták a lövéseket,
mint pl. Anglia,
igyekszenek gyorsan elrúgni a labdát,
mint a sikeresebb országokéi,
s feltehetően ezért hibáznak többet.
Adódik a kérdés, van-e módja,
hogy javítsuk az emberek teljesítményét?
Szóba kerülhet,
hogy büntessük őket a hibáikért,
és nézzük meg, javulnak-e tőle.
Hogy a büntetés javítja-e a teljesítményt,
tárgya volt
Milgram híres "tanulás
és büntetés" kísérletének;
a lélektan-szakosok
nyilván már hallottak róla.
A kísérletben az alanyokat megkérték,
hogy mérjenek - ők úgy hitték:
halálos - áramütéseket
rosszul válaszoló társaikra;
a társak válaszát
a fehér köpenyesek értékelték.
Ez is egy mítosz, három okból is.
Először is és a lényeg: a köpenyek
nem fehérek, hanem szürkék voltak.
Másodszor: az alanyoknak előre szóltak,
s ha visszariadtak, megnyugtatták őket,
mondván: ugyan fáj az áramütés,
de nem halálos,
és nem okoz maradandó sérülést.
S végül: nem azért adtak
áramütést az alanyok,
mert a köpenyesek rájuk parancsoltak.
A kísérlet után minden alany azt mondta,
hogy meg volt róla győződve:
a tanulás és büntetés kísérlet
méltó tudományos célt szolgál,
amely tartós hasznot hajt a tudománynak,
ehhez képest az átmeneti
kellemetlenség nem számít.
Oké, már vagy 12 perce beszélek,
önök pedig itt ülnek, és engem hallgatva
elemzik a beszédmódomat
és a testbeszédemet,
és próbálják belőlük kihüvelyezni,
igazat mondok-e vagy hazudok.
Ha így van, teljesen rossz úton járnak,
mert bár mind azt hisszük,
hogy testbeszéde
és beszédmódja leleplezi a hazugot,
százszámra végzett lélektani
tesztek bizonyítják,
hogy mindannyian, rendőröket
és nyomozókat beleértve,
a véletlenre vagyunk utalva,
ha a hazugságra testbeszédből
vagy szavakból következtetünk.
Érdekes, hogy van egy kivétel:
az eltűnt rokonokat kereső tévéműsorok.
Nagyon könnyű kiszúrni,
ha az eltűnt rokont
a bejelentő valójában maga gyilkolta meg.
Az ál-kereső valószínűleg
rázza a fejét, félrenéz,
bakizik beszéd közben.
Egy igazi kereső inkább arról beszél,
reméli, rokona épségben visszatér,
s szavaival nem is utal erőszakra.
Például inkább így mondja:
"elvették tőlünk", nem pedig: "megölték".
Ha már erről van szó,
ideje leállítani a dumát,
de előtte rászánok 30 másodpercet
a lélektan mindent átfogó mítoszára.
A mítosz: a lélektan csak
érdekes elméletek gyűjteménye,
s mindegyik elméletben van valami
felhasználható elem.
Remélem, az elmúlt percekben bemutattam,
hogy nem ez az igazság.
Arra van szükség, hogy úgy
értékeljük a lélektani elméleteket,
hogy megvizsgáljuk, mit jeleznek,
hogy Mozart hallgatásától
intelligensebbek leszünk-e,
jobban tanulunk-e,
ha az infót a kedvelt módon kapjuk,
ezek mind vizsgálandó empirikus jelzések,
s a haladás egyetlen útja:
szigorúan ellenőrzött kísérletek során
a jelzéseket össze kell
vetnünk az adatokkal.
Csak így lehet reményünk, hogy megtudjuk:
az elméletek közül
melyik állja meg a helyét,
és melyikük, mint a ma
szóba kerültek, csupán mítosz.
Köszönöm.
(Taps)