Hallottak már az IQ-ról, 
az általános intelligenciáról,

de mi fán terem a Psy-Q?

Tudják-e, mi motiválja önöket,

és mennyire tudják megjósolni 
mások viselkedését,

vagy akár a sajátjukat?

És mi mindent tudnak tévesen 
a lélektannal kapcsolatban?

Vegyük sorra a lélektan 
10 fő mítoszát.

Valószínűleg hallottak róla, 
hogy lelkiviláguk szerint

a férfi a Marsról, 
a nő a Vénuszról származik.

Valójában miben különböznek
a férfiak a nőktől?

Hogy erre tudjunk válaszolni,
kezdjük azzal,

amiben tényleg mások, 
és azonos skálán,

nemtől függően bizonyos 
lelki eltéréseket mutatnak.

A férfiak és a nők tényleg 
különböznek abban,

milyen messze tudják dobni a labdát.

Ha megnézzük a férfiak adatait,

a normál eloszlási görbét látjuk.

Kevesen tudják nagyon messzire, 
vagy csak nagyon közelre dobni,

a legtöbben az átlagosra képesek.

A nőknél hasonló az eloszlás,

de van egy nagy különbség.

Az átlagos férfi messzebb 
tudja eldobni a labdát,

mint a nők kb. 98%-a.

Nézzük, hogy azonos standardizált skálán

milyenek a nemek szerinti 
lélektani különbségek.

Bármely pszichológus megmondja,

hogy a férfiaknak jobb a térérzékük,

pl. tény, hogy jobban olvasnak térképet,

de nézzük meg a különbség mértékét.

Kicsi — a vonalak majdnem összeérnek.

Az átlagos nő jobb a férfiak 33%-ánál,

persze, ha ez 50% lenne,

a két nem teljesen egyenlő lenne.

Ne feledjük, hogy ez és a következő,

nemek közti eltérés messze a legnagyobb,

amit a lélektan föltárt.

A következő eltérés?

A pszichológusok szerint a nők jobbak

a nyelvekben és a nyelvtanban.

Ez itt a standardizált 
nyelvtani teszt eredménye.

Itt vannak a nők, itt pedig a férfiak.

A nők átlaga jobb, de az eredmény szoros;

a férfiak 33%-a jobb, mint a nők átlaga,

s ismétlem, ha ez 50% lenne,

teljes lenne a nemek közötti egyenlőség.

Nem nagyon igaz a Mars—Vénusz felosztás.

Inkább a Mars—Snickers felosztás az igaz:

lényegében ugyanolyanok, de 
az egyikük egy kicsit mogyorósabb.

Meg nem mondom, melyikük.

Bemelegítettünk.

Pszichoanalizáljunk most 
a híres Rorschach tintafolt-teszttel.

Talán két medvét, vagy 
két embert látnak, vagy valami mást.

De mit csinálnak ezek?

Tegye föl a kezét, aki szerint 
épp köszönnek egymásnak.

Nem sokan. Oké.

Ki az, aki szerint 
összecsapják a tenyerüket?

Oké. Ki szavaz a verekedésre?

Csak egy páran.

Oké, aki a köszönésre vagy 
tenyeresre szavazott,

azok barátságos személyek.

Aki verekedésre gondolt,

az egy kicsit undok, agresszív személy.

Azaz kedvesek vagy verekedősek.

És mi a helyzet ezzel?

Nem szavazunk, háromra 
kiáltsák be, mit látnak.

Egy, két, hár.
(A nézők bekiabálnak.)

Hörcsög? Ki mondott hörcsögöt?

Ez nagyon ijesztő.

Az a fickó mondta a hörcsögöt.

Valami kétlábú állatot kellene látniuk,

és a tükörképét.

Ha nem látták, azt jelenti, 
hogy nehézségeik vannak

a bonyolult helyzetek földolgozásával.

Kivéve, hogy ezt egyáltalán nem jelenti.

A Rorschach tesztek nem érvényesek,

ha emberek személyiségét kell fölmérni,

a mai pszichológusok nem használják őket.

Egy friss tanulmány szerint, 
ha valaki mégis megpróbálja

egy páciens személyiségét 
Rorschach teszttel fölmérni,

a teljesen normálisak 1/6-ánál

skizofréniát állapít meg.

Akinek nem jól ment, lehet,

hogy nem nagyon vizuális személy.

A következő gyors kérdésből megtudhatjuk.

Amikor tortát süt — ott tegye föl 
a kezét, ahol igen a válasza—

képes receptkönyvet használ?

Igen, egy páran vannak.

Barátjuk utasításait követik?

Belevágnak, aztán menet közben kialakul?

Ismét csak egy páran.

Ha az A-t választották,

akkor vizuálisan tanulnak,

ők úgy tanulnak a legkönnyebben, 
ha vizuálisan jutnak ismeretekhez.

Ha a B-t választották, 
önök a hallás után tanulók,

önök úgy tanulnak a legkönnyebben, 
ha fülükön keresztül jutnak ismeretekhez.

Aki a C-t jelölte, ő tevékenység 
és érzékelés útján tanul,

ők úgy tanulnak a legkönnyebben, 
ha manuálisan csinálnak valamit.

Szó sincs róla! De már maguk is rájöttek,

hogy nem így van, 
mert ez az egész csak mítosz.

A tanulási stílusokat csak kitalálták, 
tudományos bizonyítékuk nincs.

Onnan tudjuk, hogy a szigorúan 
ellenőrzött kísérletek során,

ahol az alany megtanulandó 
anyagot kapott,

a módszerek között nem volt különbség,

mennyit jegyzett meg az alany belőle.

Ha csak belegondolnak,

nyilvánvaló, hogy így kell lennie.

Nyilvánvaló, hogy a legjobb 
elsajátítási módszer

nem tőlünk, hanem a tanulni valótól függ.

Pl. meg lehet-e tanulni kocsit vezetni,

ha csak elmondják, mit kell csinálnunk,

tevőleges tapasztalat nélkül?

Meg tudunk oldani egyenletrendszereket

fejben, magunkban beszélve, 
anélkül, hogy leírnánk őket?

Tudnának-e építészetből vizsgára készülni

magyarázó tánccal 
a tevékenység típusú tanulók?

Nem. A megtanulandó anyagot

az elsajátítási módszerrel kell 
összehangolniuk, nem az énjükkel.

Tudom, hogy önök zömmel kitűnő tanulók,

akik nemrég kapták meg 
az érettségi jegyeiket.

Ha nem a remélt osztályzatot kapták,

ne a tanulási stílusukat okolják,

hanem a génjeiket.

Erről szól a University College 
London friss kutatása,

mely szerint a diákok 
érettségi eredményei között

az eltérések 58%-át

genetikai tényezők okozzák.

S hogy hogyan is kaptuk ezt
az oly pontosnak hangzó eredményt?

Ha külön akarjuk választani 
a viszonylagos teljesítményt

gének és környezet szerint,

ikreket kell vizsgálat alá vennünk.

Az egypetéjű ikreknél mind a környezet,

mind a gének 100%-osan megegyeznek,

a többpetéjű ikreknél 
a környezet 100%-ban egyforma,

de mint minden testvérpárnál, 
a génjeik csak félig egyezők.

Ha összevetjük az egypetéjű 
ikrek vizsgaeredményeit

a többpetéjű ikrekéivel,

és egy kicsit számolunk,

megtudhatjuk, mekkora 
teljesítmény-eltérés írható

a környezet, illetve a gének számlájára.

Kiderül, hogy 58% van a gének miatt.

Ez nem fenyegeti az önök és tanáraik 
befektetett kemény munkáját.

Ha nem a remélt osztályzatot kapták,

a szüleiket, vagy szüleik génjeit 
mindig okolhatják.

Soha ne mondják, hogy ez azért van,

mert a bal féltekéjükkel, 
vagy a jobbal tanulnak,

mert ez is egy mítosz.

Ez a mítosz arról szól, 
hogy a bal félteke logikai,

jó az ilyen egyenletekhez,

a jobb meg alkotóbb, tehát jobb a zenéhez.

Ez megint egy mítosz, mert majdnem minden,

amit teszünk, 
az egész agyunkat igénybe veszi,

mint pl. egy szokásos beszélgetés.

Talán van egy ok, amiért 
ez a mítosz fönnmaradt,

van benne egy szemernyi igazság.

A mítosz ide vonatkozó változata,

hogy a balkezesek alkotóbbak, 
mint a jobbkezesek;

ennek van valami értelme, mert az agy 
az ellenkező oldalt szabályozza,

úgyhogy a balkezeseknél

a jobb félteke egy kicsit tevékenyebb,

mint bal félteke,

és a jobb oldal alkotóbb jellegű.

Önmagában nem igaz,

hogy a balkezesek 
alkotóbbak a jobbkezeseknél.

Annyi igaz ebből, hogy a kétkezesek,

vagy akik egyes feladatokra 
mindkét kezüket használják,

alkotóbb gondolkodók, mint az egykezesek,

mert a kétkezesek agyféltekéi

sokat kommunikálnak egymással,

ami a rugalmas gondolkodás velejárója.

Az alkotó balkezesek mítosza

abból ered, hogy a kétkezesség

gyakoribb a balkezesek, 
mint a jobbkezesek között,

ezért van egy szemernyi igazság 
az alkotó balkezeseket illetően,

de nem sok.

Hasonló mítosz, nyilván már hallották,

hogy agyunknak csak 10%-át használjuk ki.

Ez megint egy mítosz.

Majdnem mindennel, amit teszünk,

közel a teljes agyunkat használjuk.

Az igaz, hogy legtöbbünk 
nem használja annyira

az intelligenciáját, mint tehetné.

Hogyan erősíthetjük az intelligenciánkat?

Egy kis Mozartot kellene hallgatnunk.

Hallottak már a Mozart-hatásról?

Arról, hogy Mozartot hallgatva 
intelligensebbek leszünk,

és javul az IQ-teljesítményünk.

Az érdekes ezzel a mítosszal kapcsolatban,

hogy bár lényegében mítosz, 
van benne egy szemernyi igazság.

A kutatás megállapította,

hogy akiknek egy pár percig 
Mozartot játszottak,

utána jobb IQ-eredményt értek el,

mint azok, akik csak csöndben ültek.

De a következő kutatásba olyanokat 
vontak be, akik szerették Mozart zenéjét,

és egy másik csoportot olyanokból,

akik imádták Stephen King horrorjait.

Az embereknek zenéltek 
vagy történeteket meséltek.

Akik jobb szerették a zenét, 
mint a történeteket,

hála Mozartnak, jobban javult az IQ-juk,

de akik jobban szerették a történeteket,

jobban javult az IQ-juk, 
ha Stephen Kinget hallgatták,

mint amikor Mozartot.

Az az igazság, hogy 
ha kedvünkre valót hallgatunk,

új erőre kapunk, és ez 
ideiglenesen javítja az IQ-nkat

a feladatok egy keskeny szeletén.

Nem biztos, hogy Mozart

vagy Stephen King hallgatásától

hosszabb távon intelligensebbek leszünk.

A Mozart mítosz változata,

hogy Mozarttól nemcsak okosabbak, 
de egészségesebbek is leszünk.

Sajnos, ez sem igaz.

mert Mozart majdnem minden nap

hallgatta a saját zenéjét, és mégis

trippertől, himlőtől és 
ízületi gyulladástól szenvedett,

s úgy tudjuk, végül szifilisztől halt meg.

Arra következtethetünk, 
hogy Mozart óvatosabb lehetett volna

szexuális partnerei megválasztásakor.

De hogyan választunk partnert?

Szociológusok által néha 
terjesztett mítosz szerint

kultúránkban keresendő
a romantikus partner választása,

ezért kulturálisan nagyon sajátságos.

Tény, hogy adatok ezt nem támasztják alá.

Egy híres kísérletben a világ 32 
kultúrájából származó egyént vizsgáltak,

amerikaiaktól a zulukig,

hogy mit keresnek a partnerükben.

A világ minden egyes kultúrájában

a férfiak többre értékelték 
a partner vonzerejét,

mint a nők.

Minden egyes kultúrában a nőknek

fontosabb volt a becsvágy 
és a jövedelemtermelő képesség.

Minden egyes kultúrában

a férfiak inkább maguknál átlagosan

2,66 évvel fiatalabb nőket választottak.

Minden egyes kultúrában a nők

maguknál átlag 3,42 évvel

idősebb férfiakat választottak,

ezért van az, hogy
"Mindenkinek kell egy cukros bácsi."

Továbbmegyünk a partnerszerzéstől

a kosárlabdában vagy fociban 
történő pontszerzéshez.

A mítosz azt mondja, hogy ha

a sportolóknak mázlisorozatuk van,

mindig bedobják vagy 
berúgják a labdát, mint ez a fickó.

A találatok és a kihagyások megoszlását

statisztikailag nézve viszont

ezek közel véletlenszerűek.

Agyunk sémát teremt a véletlenből.

Ha feldobunk egy érmét,

a fej vagy írás gyakoriságát 
a véletlen szabja meg,

és mivel az agy ott is szeret 
sémát látni, ahol nincs is,

mi pedig az előfordulásokat 
jelentéssel ruházzuk föl,

s azt mondjuk: "Eeegen, ma formában van",

bár ugyanazt kapnánk, 
ha véletlenszerű lenne

a találatok és a kihagyások megoszlása.

A kivétel a büntetődobás vagy -rúgás.

Egy friss kutatás kimutatta, 
hogy tizenegyes rúgásakor

azon országok játékosai,

akik inkább elhibázták a lövéseket,

mint pl. Anglia,

igyekszenek gyorsan elrúgni a labdát, 
mint a sikeresebb országokéi,

s feltehetően ezért hibáznak többet.

Adódik a kérdés, van-e módja,

hogy javítsuk az emberek teljesítményét?

Szóba kerülhet,

hogy büntessük őket a hibáikért, 
és nézzük meg, javulnak-e tőle.

Hogy a büntetés javítja-e a teljesítményt,

tárgya volt

Milgram híres "tanulás 
és büntetés" kísérletének;

a lélektan-szakosok 
nyilván már hallottak róla.

A kísérletben az alanyokat megkérték,

hogy mérjenek - ők úgy hitték: 
halálos - áramütéseket

rosszul válaszoló társaikra;

a társak válaszát 
a fehér köpenyesek értékelték.

Ez is egy mítosz, három okból is.

Először is és a lényeg: a köpenyek 
nem fehérek, hanem szürkék voltak.

Másodszor: az alanyoknak előre szóltak,

s ha visszariadtak, megnyugtatták őket,

mondván: ugyan fáj az áramütés, 
de nem halálos,

és nem okoz maradandó sérülést.

S végül: nem azért adtak
áramütést az alanyok,

mert a köpenyesek rájuk parancsoltak.

A kísérlet után minden alany azt mondta,

hogy meg volt róla győződve:

a tanulás és büntetés kísérlet 
méltó tudományos célt szolgál,

amely tartós hasznot hajt a tudománynak,

ehhez képest az átmeneti 
kellemetlenség nem számít.

Oké, már vagy 12 perce beszélek,

önök pedig itt ülnek, és engem hallgatva

elemzik a beszédmódomat 
és a testbeszédemet,

és próbálják belőlük kihüvelyezni,

igazat mondok-e vagy hazudok.

Ha így van, teljesen rossz úton járnak,

mert bár mind azt hisszük, 
hogy testbeszéde

és beszédmódja leleplezi a hazugot,

százszámra végzett lélektani
tesztek bizonyítják,

hogy mindannyian, rendőröket 
és nyomozókat beleértve,

a véletlenre vagyunk utalva, 
ha a hazugságra testbeszédből

vagy szavakból következtetünk.

Érdekes, hogy van egy kivétel:

az eltűnt rokonokat kereső tévéműsorok.

Nagyon könnyű kiszúrni, 
ha az eltűnt rokont

a bejelentő valójában maga gyilkolta meg.

Az ál-kereső valószínűleg 
rázza a fejét, félrenéz,

bakizik beszéd közben.

Egy igazi kereső inkább arról beszél,

reméli, rokona épségben visszatér,

s szavaival nem is utal erőszakra.

Például inkább így mondja: 
"elvették tőlünk", nem pedig: "megölték".

Ha már erről van szó, 
ideje leállítani a dumát,

de előtte rászánok 30 másodpercet

a lélektan mindent átfogó mítoszára.

A mítosz: a lélektan csak 
érdekes elméletek gyűjteménye,

s mindegyik elméletben van valami
felhasználható elem.

Remélem, az elmúlt percekben bemutattam,

hogy nem ez az igazság.

Arra van szükség, hogy úgy 
értékeljük a lélektani elméleteket,

hogy megvizsgáljuk, mit jeleznek,

hogy Mozart hallgatásától
intelligensebbek leszünk-e,

jobban tanulunk-e, 
ha az infót a kedvelt módon kapjuk,

ezek mind vizsgálandó empirikus jelzések,

s a haladás egyetlen útja:

szigorúan ellenőrzött kísérletek során

a jelzéseket össze kell
vetnünk az adatokkal.

Csak így lehet reményünk, hogy megtudjuk:

az elméletek közül 
melyik állja meg a helyét,

és melyikük, mint a ma 
szóba kerültek, csupán mítosz.

Köszönöm.

(Taps)