Az önéletrajzunkért vagy a gyászbeszédünkért érdemes élni?

Mindenkiben két én lakozik, állítja David Brooks elmélkedésében. Az egyik a sikereket hajtja és fényes önéletrajzot épít, míg a másik emberi kapcsolatokat, közösséget, szeretetet keres – azokat az értékeket, melyeket a rólunk szóló gyászbeszédben is kiemelnek. (Joseph Soloveitchik ezt a két énünket hívta Ádám I-nek és Ádám II-nek.) Brooks felteszi a kérdést: létezik-e egyensúlyi állapot e két én között?

Elgondolkodtam azon,

mi a különbség az önéletrajzi
és nekrológértékek között.

Előbbiek azok, melyek bekerülnek
a szakmai önéletrajzunkba,

és melyek révén eladjuk magunkat
a munkaerőpiacon.

A nekrológértékeket

emelik ki a gyászbeszédekben,

ezek adják lényünk belső magját:
kik vagyunk mi, legbelül;

milyen a kapcsolataink minősége,

mennyire vagyunk bátrak, szeretetre
méltók, megbízhatók, következetesek?

Legtöbbünk - köztük én is -

azt mondaná, hogy
a nekrológértékeink a fontosabbak.

De ami engem illet,
őszintén megmondom,

mégsem ezekkel foglalkozom többet.

Ezen a problémán elmélkedve

segítségemre volt

egy férfi, Joseph Soloveitchik.

Rabbi volt, "A magányos hívő" című,
1965-ös könyv irója.

Szerinte az emberi természetnek
két oldala van,

melyeket Ádám I-nek
és Ádám II-nek nevezett el.

Ádám I a világi és ambiciózus,

külső fele az énünknek.

Ő az, aki építene, alkotna, vállalkozna,

és innovációval rukkolna elő.

Ádám II a belső, alázatos oldala
a természetünknek.

Nem csupán jót tenni vágyik,
de arra is, hogy ő jó legyen.

Olyan lelki életet akar élni,

ami Istent, a teremtést
és a lehetőségeinket dicsőíti.

Míg Ádám I uralni akarja a világot,

Ádám II a hívásra vár,
és a világot akarja szolgálni.

Ádám I örömét leli a teljesítményben,

Ádám II a belső következetességet
és erőt keresi.

Ádám I azt kérdezi,
hogyan működnek a dolgok,

Ádám II-t az érdekli,
miért vagyunk mi itt.

Ádám I mottója a siker,

Ádám II mottója a könyörület,
a szeretet és a megváltás.

Soloveitchik szerint ez a két oldal

szüntelen harcban áll egymással.

Az életünk örökös konfrontáció
önmagunkkal,

a külső sikerek és a belső értékek
között őrlődünk.

A csalóka dolog mindebben,

hogy természetünk eme két oldala

más-más logikával működik.

A külső logika a közgazdaság logikája:

a befektetés eredményhez,
a kockázat jutalomhoz vezet.

Természetünk belső része azonban

morális, és gyakran
fordított logikán nyugszik.

Adnod kell, hogy kaphass.

Át kell adnod magad valami önmagadon

kívülinek ahhoz,
hogy belső erőre tehess szert.

Hogy elérd a vágyaid,
előbb le kell győznöd őket.

Hogy kiteljesítsd önmagad,
el kell feledkezned magadról.

Hogy megtalálhasd magad,
előbb el kell veszítened.

A mi kultúránk Ádám I-et élteti,

míg Ádám II-t gyakorta elhanyagolja.

Az a baj, hogy ez ravasz lényekké
változtat minket,

akik az életet játéknak tekintik.

Hidegek és számítók leszünk,

belesüllyedve a középszerűségbe,
amíg végül

rádöbbenünk, hogy különbség van

az általunk vágyott
és a valódi énünk között.

Nem teszünk semmit a nekrológértékeink
megszerzéséért, csak várjuk,

hogy megajándékozzanak velük.

Hiányzik belőlünk a mély hit

és az érzelmi gazdagság.

Nem akarunk elköteleződni

olyan feladatok mellett,
melyek elvégzéséhez kevés egy élet.

Azt jutott eszembe, hogy régen
volt egy elterjedt módszer

Ádám II,

azaz a szilárd jellem építésére.

A történelem során gyakori volt,
hogy az emberek

a saját múltjukhoz nyúltak vissza:

egy boldogabb életperiódusukhoz,

vagy akár gyerekkoruk mélyére

is alászálltak, hogy rátaláljanak

a szégyen,

a bűn, az önzés,

a mulasztás, a sekélyesség

a harag, az önsajnálat,

a hazugság vagy a gyávaság
bűnének pillanataira.

Ádám I az erősségeink edzése
révén lesz még erősebb,

de Ádám II építéséhez a gyengeségeinkkel
kell szembeszállnunk.

Leszállva a lelkünk mélyére,
meg kell találnunk azt a bűnt,

amit újra meg újra elkövettünk,

azt a ránk jellemző bűnt,

amiből a többi is eredeztethető,

és ez ellen a bűn ellen kell küzdenünk.

Ebből a küzdelemből,
a küzdés szenvedéséből

fog aztán megformálódni a szilárd jellem.

Kultúránk gyakran nem tanít meg

felismerni bűneinket,

vagy hogy miként kell

megbirkózni,

szembenézni és megküzdeni velük.

A mi kultúránk csak Ádám I
mentalitását ismeri,

Ádám II-re már szavai sincsenek.

Reinhold Niebuhr volt az,

aki jól összefoglalta ezt a konfrontációt,

Ádám I és Ádám II
teljességgel megélt életét:

„Semmi érdemlegeset
nem valósíthatunk meg az életünk alatt;

ezért a remény az, ami megmenthet minket.

Semmi, ami igaz, gyönyörű vagy jó,
nem nyeri el teljes értelmét

a pillanatnyi történelmi környezetben;

ezért a hit az, ami megmenthet minket.

Semmilyen tett, legyen bármilyen
erkölcsös is, nem hajtható végre egyedül,

ezért a szeretet az,
ami megmenthet minket.

Egyetlen erkölcsös cselekedet
sem olyan erkölcsös

egy barátunk vagy ellenségünk
szemszögéből, mint a miénkből.

Ezért csak a szeretet végső formája
menthet meg minket:

ez pedig a megbocsátás."

Köszönöm.

(Taps)