Elgondolkodtam azon, mi a különbség az önéletrajzi és nekrológértékek között. Előbbiek azok, melyek bekerülnek a szakmai önéletrajzunkba, és melyek révén eladjuk magunkat a munkaerőpiacon. A nekrológértékeket emelik ki a gyászbeszédekben, ezek adják lényünk belső magját: kik vagyunk mi, legbelül; milyen a kapcsolataink minősége, mennyire vagyunk bátrak, szeretetre méltók, megbízhatók, következetesek? Legtöbbünk - köztük én is - azt mondaná, hogy a nekrológértékeink a fontosabbak. De ami engem illet, őszintén megmondom, mégsem ezekkel foglalkozom többet. Ezen a problémán elmélkedve segítségemre volt egy férfi, Joseph Soloveitchik. Rabbi volt, "A magányos hívő" című, 1965-ös könyv irója. Szerinte az emberi természetnek két oldala van, melyeket Ádám I-nek és Ádám II-nek nevezett el. Ádám I a világi és ambiciózus, külső fele az énünknek. Ő az, aki építene, alkotna, vállalkozna, és innovációval rukkolna elő. Ádám II a belső, alázatos oldala a természetünknek. Nem csupán jót tenni vágyik, de arra is, hogy ő jó legyen. Olyan lelki életet akar élni, ami Istent, a teremtést és a lehetőségeinket dicsőíti. Míg Ádám I uralni akarja a világot, Ádám II a hívásra vár, és a világot akarja szolgálni. Ádám I örömét leli a teljesítményben, Ádám II a belső következetességet és erőt keresi. Ádám I azt kérdezi, hogyan működnek a dolgok, Ádám II-t az érdekli, miért vagyunk mi itt. Ádám I mottója a siker, Ádám II mottója a könyörület, a szeretet és a megváltás. Soloveitchik szerint ez a két oldal szüntelen harcban áll egymással. Az életünk örökös konfrontáció önmagunkkal, a külső sikerek és a belső értékek között őrlődünk. A csalóka dolog mindebben, hogy természetünk eme két oldala más-más logikával működik. A külső logika a közgazdaság logikája: a befektetés eredményhez, a kockázat jutalomhoz vezet. Természetünk belső része azonban morális, és gyakran fordított logikán nyugszik. Adnod kell, hogy kaphass. Át kell adnod magad valami önmagadon kívülinek ahhoz, hogy belső erőre tehess szert. Hogy elérd a vágyaid, előbb le kell győznöd őket. Hogy kiteljesítsd önmagad, el kell feledkezned magadról. Hogy megtalálhasd magad, előbb el kell veszítened. A mi kultúránk Ádám I-et élteti, míg Ádám II-t gyakorta elhanyagolja. Az a baj, hogy ez ravasz lényekké változtat minket, akik az életet játéknak tekintik. Hidegek és számítók leszünk, belesüllyedve a középszerűségbe, amíg végül rádöbbenünk, hogy különbség van az általunk vágyott és a valódi énünk között. Nem teszünk semmit a nekrológértékeink megszerzéséért, csak várjuk, hogy megajándékozzanak velük. Hiányzik belőlünk a mély hit és az érzelmi gazdagság. Nem akarunk elköteleződni olyan feladatok mellett, melyek elvégzéséhez kevés egy élet. Azt jutott eszembe, hogy régen volt egy elterjedt módszer Ádám II, azaz a szilárd jellem építésére. A történelem során gyakori volt, hogy az emberek a saját múltjukhoz nyúltak vissza: egy boldogabb életperiódusukhoz, vagy akár gyerekkoruk mélyére is alászálltak, hogy rátaláljanak a szégyen, a bűn, az önzés, a mulasztás, a sekélyesség a harag, az önsajnálat, a hazugság vagy a gyávaság bűnének pillanataira. Ádám I az erősségeink edzése révén lesz még erősebb, de Ádám II építéséhez a gyengeségeinkkel kell szembeszállnunk. Leszállva a lelkünk mélyére, meg kell találnunk azt a bűnt, amit újra meg újra elkövettünk, azt a ránk jellemző bűnt, amiből a többi is eredeztethető, és ez ellen a bűn ellen kell küzdenünk. Ebből a küzdelemből, a küzdés szenvedéséből fog aztán megformálódni a szilárd jellem. Kultúránk gyakran nem tanít meg felismerni bűneinket, vagy hogy miként kell megbirkózni, szembenézni és megküzdeni velük. A mi kultúránk csak Ádám I mentalitását ismeri, Ádám II-re már szavai sincsenek. Reinhold Niebuhr volt az, aki jól összefoglalta ezt a konfrontációt, Ádám I és Ádám II teljességgel megélt életét: „Semmi érdemlegeset nem valósíthatunk meg az életünk alatt; ezért a remény az, ami megmenthet minket. Semmi, ami igaz, gyönyörű vagy jó, nem nyeri el teljes értelmét a pillanatnyi történelmi környezetben; ezért a hit az, ami megmenthet minket. Semmilyen tett, legyen bármilyen erkölcsös is, nem hajtható végre egyedül, ezért a szeretet az, ami megmenthet minket. Egyetlen erkölcsös cselekedet sem olyan erkölcsös egy barátunk vagy ellenségünk szemszögéből, mint a miénkből. Ezért csak a szeretet végső formája menthet meg minket: ez pedig a megbocsátás." Köszönöm. (Taps)