Elgondolkodtam azon,
mi a különbség az önéletrajzi
és nekrológértékek között.
Előbbiek azok, melyek bekerülnek
a szakmai önéletrajzunkba,
és melyek révén eladjuk magunkat
a munkaerőpiacon.
A nekrológértékeket
emelik ki a gyászbeszédekben,
ezek adják lényünk belső magját:
kik vagyunk mi, legbelül;
milyen a kapcsolataink minősége,
mennyire vagyunk bátrak, szeretetre
méltók, megbízhatók, következetesek?
Legtöbbünk - köztük én is -
azt mondaná, hogy
a nekrológértékeink a fontosabbak.
De ami engem illet,
őszintén megmondom,
mégsem ezekkel foglalkozom többet.
Ezen a problémán elmélkedve
segítségemre volt
egy férfi, Joseph Soloveitchik.
Rabbi volt, "A magányos hívő" című,
1965-ös könyv irója.
Szerinte az emberi természetnek
két oldala van,
melyeket Ádám I-nek
és Ádám II-nek nevezett el.
Ádám I a világi és ambiciózus,
külső fele az énünknek.
Ő az, aki építene, alkotna, vállalkozna,
és innovációval rukkolna elő.
Ádám II a belső, alázatos oldala
a természetünknek.
Nem csupán jót tenni vágyik,
de arra is, hogy ő jó legyen.
Olyan lelki életet akar élni,
ami Istent, a teremtést
és a lehetőségeinket dicsőíti.
Míg Ádám I uralni akarja a világot,
Ádám II a hívásra vár,
és a világot akarja szolgálni.
Ádám I örömét leli a teljesítményben,
Ádám II a belső következetességet
és erőt keresi.
Ádám I azt kérdezi,
hogyan működnek a dolgok,
Ádám II-t az érdekli,
miért vagyunk mi itt.
Ádám I mottója a siker,
Ádám II mottója a könyörület,
a szeretet és a megváltás.
Soloveitchik szerint ez a két oldal
szüntelen harcban áll egymással.
Az életünk örökös konfrontáció
önmagunkkal,
a külső sikerek és a belső értékek
között őrlődünk.
A csalóka dolog mindebben,
hogy természetünk eme két oldala
más-más logikával működik.
A külső logika a közgazdaság logikája:
a befektetés eredményhez,
a kockázat jutalomhoz vezet.
Természetünk belső része azonban
morális, és gyakran
fordított logikán nyugszik.
Adnod kell, hogy kaphass.
Át kell adnod magad valami önmagadon
kívülinek ahhoz,
hogy belső erőre tehess szert.
Hogy elérd a vágyaid,
előbb le kell győznöd őket.
Hogy kiteljesítsd önmagad,
el kell feledkezned magadról.
Hogy megtalálhasd magad,
előbb el kell veszítened.
A mi kultúránk Ádám I-et élteti,
míg Ádám II-t gyakorta elhanyagolja.
Az a baj, hogy ez ravasz lényekké
változtat minket,
akik az életet játéknak tekintik.
Hidegek és számítók leszünk,
belesüllyedve a középszerűségbe,
amíg végül
rádöbbenünk, hogy különbség van
az általunk vágyott
és a valódi énünk között.
Nem teszünk semmit a nekrológértékeink
megszerzéséért, csak várjuk,
hogy megajándékozzanak velük.
Hiányzik belőlünk a mély hit
és az érzelmi gazdagság.
Nem akarunk elköteleződni
olyan feladatok mellett,
melyek elvégzéséhez kevés egy élet.
Azt jutott eszembe, hogy régen
volt egy elterjedt módszer
Ádám II,
azaz a szilárd jellem építésére.
A történelem során gyakori volt,
hogy az emberek
a saját múltjukhoz nyúltak vissza:
egy boldogabb életperiódusukhoz,
vagy akár gyerekkoruk mélyére
is alászálltak, hogy rátaláljanak
a szégyen,
a bűn, az önzés,
a mulasztás, a sekélyesség
a harag, az önsajnálat,
a hazugság vagy a gyávaság
bűnének pillanataira.
Ádám I az erősségeink edzése
révén lesz még erősebb,
de Ádám II építéséhez a gyengeségeinkkel
kell szembeszállnunk.
Leszállva a lelkünk mélyére,
meg kell találnunk azt a bűnt,
amit újra meg újra elkövettünk,
azt a ránk jellemző bűnt,
amiből a többi is eredeztethető,
és ez ellen a bűn ellen kell küzdenünk.
Ebből a küzdelemből,
a küzdés szenvedéséből
fog aztán megformálódni a szilárd jellem.
Kultúránk gyakran nem tanít meg
felismerni bűneinket,
vagy hogy miként kell
megbirkózni,
szembenézni és megküzdeni velük.
A mi kultúránk csak Ádám I
mentalitását ismeri,
Ádám II-re már szavai sincsenek.
Reinhold Niebuhr volt az,
aki jól összefoglalta ezt a konfrontációt,
Ádám I és Ádám II
teljességgel megélt életét:
„Semmi érdemlegeset
nem valósíthatunk meg az életünk alatt;
ezért a remény az, ami megmenthet minket.
Semmi, ami igaz, gyönyörű vagy jó,
nem nyeri el teljes értelmét
a pillanatnyi történelmi környezetben;
ezért a hit az, ami megmenthet minket.
Semmilyen tett, legyen bármilyen
erkölcsös is, nem hajtható végre egyedül,
ezért a szeretet az,
ami megmenthet minket.
Egyetlen erkölcsös cselekedet
sem olyan erkölcsös
egy barátunk vagy ellenségünk
szemszögéből, mint a miénkből.
Ezért csak a szeretet végső formája
menthet meg minket:
ez pedig a megbocsátás."
Köszönöm.
(Taps)