Ne sajnáljuk a menekülteket - higgyünk bennük!

"Életünk minden területén fejlődést láttunk - kivéve az emberséget" - mondja Luma Mufleh, egy jordániai bevándorló és szíriai származású muszlim, aki megalapította az első akkreditált iskolát menekülteknek az Amerikai Egyesült Államokban. Mufleh reményteli és ellenállásról szóló történeteket oszt meg velünk, kifejti, hogyan segít fiataloknak, akik háború sújtotta országokból menekülve vergődnek végig az új otthonteremtés nehéz folyamatán. Ez a megrázó előadás arra ösztönzi a nézőt, hogy személyesen megtapasztalhassa a menekültek életét.

Emlékszem, amikor megtudtam,

hogy TED-konferencián fogok előadni.

Futottam a folyosón
az egyik osztályom felé,

hogy elújságoljam diákjaimnak.

"El sem hinnétek, srácok!

Felkértek, hogy TED-előadást tartsak!"

Nem egészen az történt, amit vártam.

Néma csend ült a teremre.

"TED-előadás? Mármint az,
amit néznünk kellett a kitartásról?

Vagy az, amiben a kutatók
érdekes dolgokat műveltek robotokkal?"

- kérdezte Muhammad.

"Igen, pont olyat."

"De Tanárnő, azok az emberek
tényleg fontosak és okosak!"

(Nevetés)

"Tudom."

"De Tanárnő, hogyhogy előadást tart?
Hiszen utál minden fellépést!"

"Így igaz." - ismertem be,

"De fontos, hogy beszéljek magunkról,
és beszéljek a ti utatokról,

meg az én utamról.

Az embereknek tudniuk kell."

Az általam alapított
menekült-iskola diákjai

végül úgy döntöttek, biztatnak,
valahogy így:

"De király! Jónak kell lennie, Tanárnő!"

(Nevetés)

65,3 millió ember kényszerült arra,
hogy kivándoroljon,

mert a háború során elüldözték.

A legtöbben, 11 millióan,
Szíriából menekülnek.

Naponta 33 952 ember
hagyja el az otthonát.

A legtöbben menekülttáborokban maradnak,

olyan körülmények között,
amit senki nem mondhat emberinek.

Mindannyian részesei vagyunk
az emberi megaláztatásnak.

Soha nem voltak ennyire magas számok.

A II. világháború óta nem volt
ennyi menekült a világon.

Hadd mondjam el önöknek,
miért olyan fontos ez nekem.

Arab vagyok, bevándorló vagyok.

Muszlim vagyok.

Életem utóbbi 12 évében
menekültekkel dolgozom.

Ja, és leszbi is vagyok.

Így igen népszerű vagyok manapság.

(Nevetés)

De egy menekült lánya vagyok.

Nagymamám az Asszad-rezsim idején,
1964-ben hagyta el a hazáját.

Három hónapos terhesen összecsomagolt,

összeszedte öt gyermekét,
és átautózott Jordániába,

anélkül, hogy tudta volna,
mi vár rá és családjára a jövőben.

Nagyapám úgy döntött, marad,
elviselhetőnek tartotta a helyzetet.

Egy hónap múlva ő is felkerekedett,
miután a bátyjait megkínozták,

gyárát pedig lefoglalta a kormány.

A semmiből építették újra életüket,

és végül független,
gazdag jordán állampolgárok lettek.

Ott születtem 11 évvel később.

Nagyanyám tényleg fontosnak tartotta,
hogy megismerjük múltunkat

és a bejárt utunkat.

Nyolcéves voltam, amikor elvitt
az első menekülttáboromba.

Nem értettem, miért.

Nem tudtam, miért olyan fontos neki,

hogy odamenjünk.

Emlékszem, ott sétáltunk
egymás kezét fogva,

azt mondta: "Menj, játssz a kicsikkel,"

ő meg eközben a táborban élő
nőket látogatta meg.

Semmi kedvem nem volt hozzá.

Annyira mások voltak.

Csórók. Táborban éltek.

Tiltakoztam.

Mama mellém térdelt,
és rám parancsolt: "Menj oda.

Vissza se gyere, amíg nem játszol velük.

Soha ne hidd, hogy bárkinél többet érsz,

vagy hogy semmit nem tanulhatsz másoktól."

Vonakodva elindultam.

Sosem akartam csalódást okozni
a nagymamámnak.

Pár óra múlva tértem vissza,

focizgattam a táborlakó gyerekekkel.

Kisétáltunk onnan,

lelkesen meséltem nagymamámnak,
milyen nagyszerű volt,

és milyen aranyosak voltak a gyerekek.

"Haram!" - mondtam arabul. "Szegények!"

"Mi vagyunk haram," - felelte,
más értelemben használva a szót,

vagyis "bűnösök vagyunk".

"Ne sajnáld őket, higgy bennük!"

Csak akkor értettem meg szavai lényegét,
amikor már elhagytam Jordániát,

hogy bevándoroljak Amerikába.

Érettségi után politikai menedékért
folyamodtam, és meg is kaptam,

mivel egy társadalmi csoport tagja voltam.

Talán nem mindenki érti ezt,

de vannak országok, ahol még
halálra ítélnek valakit azért, mert meleg.

Így lemondtam jordán állampolgárságomról.

Életem legnehezebb döntése volt,

de nem volt más választásom.

Lényegében

amikor az otthonunk és a túlélés közt
kell választanunk,

igen súlyos értelmet nyer
a "Honnan jöttél?" kérdés.

Egy szíriai asszony fogalmazta ezt meg
a legpontosabban,

egy görög lágerben,

amikor felidézte azt a pillanatot,
amikor eldöntötte: elhagyja Aleppót.

"Kinéztem az ablakon,
és semmit nem láttam.

Minden romokban hevert.

Nem voltak boltok, sem utcák,
sem iskolák. Minden eltűnt.

Hónapokig ki sem tettem
a lábam a lakásból,

bombarobbanásokat hallgattam,
és néztem, hogy halnak meg emberek.

De azt hittem, majd minden jóra fordul,

hogy én ugyan el nem hagyom az otthonom,

senki nem veheti el tőlem, ami az enyém.

És nem tudom, mi történt azon a reggelen,
de amikor kinéztem az ablakon,

Rájöttem, hogy ha nem megyek el,
meghalhat a három kisgyerekem.

Így eljöttünk.

Nem azért, mert el akartunk jönni,
hanem mert muszáj volt.

Nem volt választásunk," - mondta.

Elég nehéz elhinni a kötődést,

mikor nincs otthonunk,

mikor szülőhazánk elüldöz
félelemből vagy üldöztetés miatt,

vagy a város, ahol felnőttünk,
romokban hever.

Nem éreztem, hogy otthonom lett volna.

Már nem voltam jordán állampolgár,

de amerikai sem.

Magányosnak éreztem magam,

még ma is nagyon nehéz erről beszélni.

Gimnázium után kétségbeesve kerestem
valamit, ami az otthonom lehet.

Államról államra ugráltam,

és végül Észak-Karolinában kötöttem ki.

Jószívű helyi lakosok, akik megszántak,

felajánlották, hogy fizetnek albérletet,

hogy vesznek élelmet, vagy új ruhát,
hogy el tudjak menni állásinterjúra.

Ettől még inkább elszigeteltnek
és alkalmatlannak éreztem magam.

Aztán megismerkedtem a déli baptista

Miss Sarah-val, aki munkát adott,
amikor a legnagyobb szükségem volt rá,

és akkor hinni kezdtem magamban.

Miss Sarah gyorsétkezdét üzemeltetett
az észak-karolinai hegyekben.

Arra gondoltam, kiváltságos nevelésem

és a Hét Nővér-képzésem miatt

rám bízza a kifőzde vezetését.

Tévedtem.

Mosogatással kezdtem,

WC-t takarítottam, grilleztem.

Alázatos voltam, megértettem
a kemény munka értékét.

De a legfontosabb érzés,
hogy értékelt, törődött velem.

Családjával együtt karácsonyoztam,

és próbálta velem együtt
tartani a Ramadant.

Emlékszem, nagyon féltem
megnyílni előtte -

mégiscsak egy déli baptista.

Melléültem a kanapén,

és elmondtam: "Tudja, Miss Sarah,
leszbikus vagyok."

Soha nem fogom elfelejteni a válaszát.

"Rendben van, drágám.
Csak szajha ne legyél."

(Nevetés)

(Taps)

Végül Atlantába költöztem,
még mindig az otthonomat keresve.

Három évvel később
furcsa fordulatot vett az utam,

amikor egy csoport, utcán focizó
menekült gyerekkel találkoztam.

Rossz helyen kanyarodtam be
erre a lakótelepre,

és láttam, hogy a srácok
az utcán fociznak.

mezítláb rúgták a szakadt labdát,

és kövekkel jelölték a gólt.

Körülbelül egy órán át néztem őket,

aztán elmosolyodtam.

Ők az otthonomra emlékeztettek.

Arra, hogy testvéreimmel,
unokatestvéreimmel

Jordánia utcáin focizva nőttem fel.

Aztán beálltam közéjük.

Kicsit bizalmatlanul fogadtak,

mert szerintük lányok nem tudnak focizni.

De én bizony tudtam.

Megkérdeztem,
játszottak-e valaha csapatban.

Mondták, hogy soha,
pedig szeretnének.

Apránként bizalmukba fogadtak,
és megalakult az első csapatunk.

Ez a gyerekcsoport gyorstalpalót nyújtott
menekültek, szegénység, emberség

témaköréből nekem.

Főleg három afgán fivér:
Roohullah, Noorullah

és Zabiullah.

Egyszer késve érkeztem az edzésre,
a tér teljesen üres volt.

Nagyon megijedtem.

A csapatom szerette az edzéseket.

Nem hittem, hogy ellógták volna.

Kiszálltam a kocsiból, és két gyerek
szaladt elő egy kuka mögül,

izgatottan hadonászva.

"Edző néni, Rooh-t megverték! Rátámadtak!

Minden csupa vér volt!"

"Mit mondtok?
Mi az, hogy megverték?"

"Jöttek ezek a rossz fiúk,
és összeverték.

Mindenki elfutott. Meg voltak rémülve."

Beugrottunk a kocsiba,
és Rooh-ék lakásához hajtottam.

Bekopogtam, Noor nyitott ajtót.

"Hol van Rooh? Beszélnem kell vele,
biztos, hogy jól van?"

"A szobájában van, Edző néni.
Nem akar kijönni."

Bekopogtam hozzá.

"Rooh gyere ki! Beszélni szeretnék veled.

Látni akarom, jól vagy-e,
vagy elvigyelek a kórházba."

Kijött.

Nagy seb volt a fején,
ajka felszakadt,

és nagyon rossz bőrben volt.

Ránéztem,

és kértem a fiúkat,
szóljanak az édesanyjuknak,

mert el kell vinni a fiút a kórházba.

Szóltak is neki.

Előjött.

Háttal álltam neki,
és ő fárszi nyelven kiabálni kezdett.

A fiúk a földre rogytak a nevetéstől.

Egészen összezavarodtam,

mert egyáltalán nem találtam viccesnek.

Elmagyarázták, mit kiabált a mama:

"Azt mondtátok,
az edzőtök muszlim és nő!"

Hátulról nézve
egyikre sem hasonlítottam.

(Nevetés)

Megfordultam: "Muszlim vagyok," - mondtam.

"Ašhadu ʾan lā ʾilāha ʾilla (A)llāh,"

- szavaltam a muszlim hitvallást neki.

Zavartan hallgatott,

és talán kicsit megnyugodott,

megértette, hogy igen,

én, az amerikai kinézetű, rövidgatyás,
nem lepelbe burkolt nő,

tényleg muszlim vagyok.

Családja a tálibok elől menekült.

A falujukban emberek százait

mészárolták le.

Az apját elfogták a tálibok,

hónapok múlva tért haza,
egykori önmagának csak árnyékaként.

A család Pakisztánba menekült,

és a két idősebb fiú -
nyolc- és tízévesen -

szőnyeget szőtt napi tíz órában,
így gondoskodtak a családról.

Nagyon boldogok voltak, amikor megtudták,

hogy az Egyesült Államok befogadja őket,

a szerencsés 0,1 százalékhoz tartoznak,
akik megkapják az engedélyt.

Megütötték a főnyereményt.

Történetük nem egyedi.

Minden menekültcsalád, akikkel dolgoztam,
hasonló sorsot élt át.

Dolgozom gyerekekkel,

akik szeme láttára erőszakolták meg
édesanyjukat, apjuk ujját levágták.

Az egyik gyerek látta,
ahogy golyó fúródik nagyanyja fejébe,

mert nem engedte, hogy a lázadók
elvigyék a gyereket katonának.

Nagyon megrázó életutak.

De minden nap látok reményt,
ellenállást, elszántságot,

életszeretetet,

mert nagyra értékelik azt,
hogy újra tudják építeni életüket.

Egyik éjjel a fiúk lakásán voltam,

amikor édesanyjuk hazajött
18 hotelszoba kitakarítása után.

Leroskadt, Noor megmasszírozta a lábát,

és azt mondta: ha majd leérettségizik,
ő fogja gondját viselni.

Édesanyja kimerülten mosolygott.

"Isten jó. Az élet jó.
Szerencsések vagyunk, hogy itt lehetünk."

Az utóbbi két évben egyre fokozódó
menekültellenességet tapasztalunk.

Ez globális jelenség.

Azért fokozódik, mert semmit nem teszünk,
hogy megelőzzük,

vagy hogy megállítsuk.

Nem lenne szabad elutasítani azokat,
akik nálunk keresnek menedéket.

Azt kéne megakadályozni,
hogy menekülésre kényszerüljenek.

(Taps)

Elnézést.

(Taps)

Mennyi szenvedést,

még mennyi szenvedést kell elviselnünk?

Még hány embernek kell elhagyni a hazáját,

mire végre kimondjuk: "Elég!"?

Százmilliónak?

Nemcsak megszégyenítjük,
vádoljuk és elutasítjuk őket

olyan atrocitásokért,
amikről nem tehetnek,

még mi is bántjuk őket,

amikor be kéne fogadnunk őket
országainkba.

Megfosztjuk őket méltóságuktól,
és bűnözőként bánunk velük.

Néhány hete bejött az irodámba egy diák.

Irakból menekült.

Sírva fakadt.

"Miért gyűlölnek minket?"

"Ki gyűlöl titeket?"

"Mindenki. Mindenki gyűlöl,
mert menekültek vagyunk,

mert muszlimok vagyunk."

Régebben meg tudtam győzni a diákjaimat,

hogy az emberek többsége
nem gyűlöli a menekülteket.

De mostanában nem tudom.

Nem tudtam neki mit mondani arra,
miért rángatták le anyjáról a hidzsábot

bevásárlás közben,

vagy miért mondta rá egy másik játékos,
hogy terrorista,

meg hogy menjen vissza oda, ahonnan jött.

Nem tudtam megvigasztalni őt,

hogy apja az amerikai seregben

tolmácsként arra áldozta az életét,

hogy a lánya értékesebb
amerikai állampolgár lehessen.

Világszerte alig fogadunk be menekültet.

Kevesebb, mint 0,1 százalék kap
letelepedési engedélyt.

Ezt a 0,1 százalékot hasznosabbnak
tartjuk, mint a többieket.

Döbbenetes, hogy a "menekült"
szitokszóvá vált,

mint valami szégyellnivaló.

Nincs miért szégyenkezniük.

Életünk minden területén
fejlődést láttunk -

kivéve az emberséget.

65,3 millióan kényszerültek
elhagyni otthonaikat

háború miatt -

a legtöbben a történelem során.

Nekünk kell szégyellnünk magukat.

Köszönöm.

(Taps)