A terrorizmus másik fele — amiből nem lesz újságcím

Karima Bennoune négy megrendítő történetet mesél el derék emberekről, akik a környezetükben küzdenek a fundamentalizmus ellen, nem engedik, hogy szeretett hitük bűnök, támadások és gyilkosságok eszközévé válhasson. E személyes élettörténetek emberközelivé hozzák a világban folyó, sajnálatosan figyelmen kívül maradó emberi jogi küzdelmeket.

Megvédhetem-e az apámat

egy késsel a Fegyveres Iszlám Csoporttól?

Ez a kérdés foglalkoztatott

1993 júniusának egy keddi reggelén,

amikor még joghallgató voltam.

Aznap kora reggel arra ébredtem

apám lakásában,

az algériai Algír külvárosában,

hogy valaki ádázul döngeti
a bejárati ajtót.

Olyan időket éltünk
— írta egy helyi újság —,

mikor keddenként
egy-egy értelmiségi vált

fundamentalista
merénylők áldozatává.

Apám Darwinról tanított
az egyetemen,

ami kiváltotta az úgynevezett

Iszlám Felszabadítási Front
vezetőjének megjelenését,

aki elítélte apámat mint
az evolúció helyeslőjét,

még mielőtt apám
kidobta volna a teremből.

Akárki állt is az ajtónk előtt,

nem mondta meg a nevét,
és nem akart távozni.

Apám próbálta kihívni
a rendőrséget, de ők,

talán mert féltek
a fegyveres szélsőségesek

fokozódó áradatától, amely addigra

oly sok algériai rendőr életébe került,

föl sem vették a telefont.

Kimentem a konyhába,

előkaptam egy hámozókést,

és beálltam az ajtó mögé.

Elég nevetséges lehettem,

de más nem jutott eszembe:

így hát álltam és vártam.

Visszagondolva, azt hiszem,
ekkor döntöttem el,

hogy könyvet fogok írni
ezzel a címmel:

"A fetvád itt nem érvényes —
A muszlim fundamentalizmus

elleni harc ismeretlen történetei".

A címet egy pakisztáni darabból
kölcsönöztem.

Bizonyára abban a pillanatban

határoztam úgy, hogy útra kelek,

és meginterjúvolok 300,
muszlim gyökerű személyt,

közel 30 országból,

Afganisztántól Maliig,

hogy tudjam: miként küzdenek
a fundamentalizmus ellen,

békés eszközökkel, akár az apám,

és hogy birkóznak meg
a vele járó kockázattal.

Szerencsénkre, az 1993-ban

ajtónkat döngető ismeretlen elment,

de más családoknak
nem volt ilyen szerencséjük,

Ez a gondolat sarkallt a kutatásra.

Valóban, valaki visszatért

egy pár hónap múlva,

és cédulát hagyott az asztalunkon,

amin csak az állt: "Halott vagy."

Azután algériai fegyveres csoportok

200 ezer polgári személyt öltek meg

abban az időben,

amit sötét 90-es évekként emlegetünk,

többek között azokat az asszonyokat,

akik itt a képen láthatók.

Az állam a terroristák ellen
kíméletlen harcot folytatott,

kínzásokhoz folyamodott,

erőszakkal likvidálta a terroristákat,

de bármilyen borzalmasak voltak is
az események,

a világ nem vett róluk tudomást.

Apám, a parasztfiú,
végül ugyan tanár lett,

de kénytelen volt fölhagyni
az egyetemi oktatással,

el kellett hazulról menekülnie,

s amit soha nem feledek apámmal,

Mahfoud Bennoune-nel kapcsolatban,

hogy mint annyi más
algériai értelmiségi,

nem hagyta el a hazáját,

és továbbra is megjelentette
éles kritikáját

mind a fundamentalisták ellen,

mind néha az ellenük küzdő
kormány ellen.

Például, 1994 novemberében

az El Watanba írt cikksorozatot

"Hogyan torkollott a fundamentalizmus

példátlan terrorizmusba" címmel,

elítélve benne a terroristáknak

az igazi iszlámmal történt,
ún. gyökeres szakítását,

az iszlámmal, mely őseink
életét megszabta.

Az írásáért halállal is lakolhatott volna.

Apám hazája megtanított rá

abban a sötét 90-es évtizedben,

hogy a nép harca a muszlim
fundamentalizmus ellen

egyike a legfontosabb,

bár elhanyagolt emberi jogi küzdelmeknek

az egész világon.

A gondolat ma is igaz,
közel 20 év múltán is.

Minden országban,

ahol fegyveres dzsihadistákról hallani,

akik civilekre támadnak,

vannak fegyvertelen lakosok,

akik szembeszállnak velük,
de a dacolókról nem esik szó.

Támogatásrunk nélkülözhetetlen
a sikerükhöz.

Nyugaton gyakran vélik úgy,

hogy a muszlimok szemet hunynak
a terrorizmust felett.

Némely jobboldali szerint

a muszlim kultúra velejárója az erőszak.

A baloldaliak némelyike úgy véli,

a muszlim erőszak,

a fundamentalisták erőszaka

csupán jogos
elégedetlenségük terméke.

Mindkét nézet alapvetően hibás.

Tény, hogy sok muszlim gyökerű ember

szerte a világon eltökélt ellenfele

mind a fundamentalizmusnak,
mind a terrorizmusnak,

és gyakran alapos okuk van rá.

Ők inkább az áldozatai

az erőszaknak, semmint az elkövetői.

Egy példát említenék.

Egy 2009-es felmérés szerint,

melyet az arab nyelvű média végzett,

2004 és 2008 között

az al-Káida áldozatainak

legfeljebb 15%-a volt nyugati.

A halottak száma tényleg borzalmas,

de túlnyomó részük muszlim származású,

akiket muszlim fundamentalisták öltek meg.

Már öt perce beszélek

a fundamentalizmusról,
így jogos a kérdés,

pontosan miről is van szó?

Egy algériai szociológus,

Marieme Helie Lucas

meghatározása szerint
a fundamentalizmusok,

— így többes számban,

a világ hagyományos nagy vallásaiban

"a fundamentalizmusok jobboldali
szélsőségesek politikai mozgalmai

melyek globalizációs viszonyok között

a vallást használják fel

politikai céljaik érdekében".

Sadia Abbas ezt a teológia radikális
átpolitizálásának

nevezte.

Még a gyanúját is el akarom kerülni,

hogy egyformának láttassam

a muszlim fundamentalizmust,

mert a mozgalmak eltérők, helye válogatja.

Némelyik vallja és alkalmazza
az erőszakot;

mások nem, bár gyakran összekapcsolódnak.

A mozgalmak különféle formákat
ölthetnek.

Lehetnek nem-kormányzati szervezetek,

még itt, Nagy-Britanniában is, mint
a Cageprisoners.

Lehetnek politikai pártok,

mint a Muzulmán Testvériség,

mások nyíltan fegyveres csoportosulások

mint a tálibok.

De ezek egytől egyig radikális mozgalmak.

Nem konzervatív vagy
hagyományos felfogásúak.

Céljuk az emberek Iszlámhoz való
viszonyának megváltoztatása,

nem pedig megóvása.

Az iszlám szélsőséges
jobbszárnyáról beszélek,

és bár hívei gyakran muszlimok,

vagy legalábbis ezt állítják magukról,

ettől még ugyanolyan kártékonyak,

bármely más jobboldali
szélsőséges csoport.

Úgy gondolom, tartsuk akár magunkat

liberálisnak vagy baloldalinak,

emberi jogi aktivistának
vagy feministának,

állást kell foglalnunk
e mozgalmakkal szemben,

és támogatnunk kell a helyi
közösségekben élő ellenfeleit.

Hadd szögezzem le:

támogatom a hatékony harcot

a fundamentalizmus ellen,

de csak az olyat, mely tiszteletben tartja

a nemzetközi jogot.

Ezért szavaimat senki ne tekintse úgy,

mintha mentegetni akarnám

a demokratizálódást elutasítókat.

Támogató üdvözletemet küldöm

az algériai demokratikus
mozgalomnak, a Barakatnak.

De szavaimat senki ne tekintse úgy sem,

mintha mentegetni akarnám
az emberi jogok megsértőit,

mint a halálbüntetést tömegesen kiszabókat

Egyiptomban, a héten.

Szembe kell szállnunk

ezekkel a fundamentalista
muszlim mozgalmakkal,

mert ezek az emberi jogokat fenyegetik

muszlim-többségű környezetekben.

A fenyegetettség különböző formákat ölt,

és a felfegyverzett csoportok többnyire

a polgári lakosságot támadják meg.

De az erőszakoskodás
csak a jéghegy csúcsa.

A mozgalmak a vallási
és nemi kisebbségek elleni

hátrányos megkülönböztetés
táptalaja is egyben.

Igyekeznek korlátozni
azok vallásszabadságát,

akik másként akarják
gyakorolni vallásukat,

vagy egyáltalán
nem kívánják gyakorolni.

Könyörtelen, totális háborút folytatnak

a nők jogai ellen.

E mozgalmak láttán az utóbbi években

a nyugati világ

leggyakrabban két választ adott,

de mindkettő téves.

Az első: a jobboldaliak néha feltételezik,

hogy a legtöbb muszlim fundamentalista,

avagy a fundamentalizmus
az iszlám velejárója.

Ez sértő és helytelen vélemény.

Sajnos, a baloldalon néha találkozhatunk

politikailag túl korrekt fölfogással,

amely egészében tudomásul
veszi a fundamentalizmust,

vagy ami még rosszabb,
mentegetőzik miatta,

s ez úgyszintén elfogadhatatlan.

A magam részéről
más módszert keresek,

hogy minderről együtt beszélhessünk.

Az átélt tapasztalatunkra,

és a frontvonalakon élők
reményére támaszkodva.

Elkeserít, hogy az utóbbi években

nőtt a muszlimok hátrányos
megkülönböztetése

például az USA-ban és az
Egyesült Királyságban,

és ez is súlyos gondot okoz,

de erősen bízom benne,

hogy e sztereotípiát cáfoló történetek

a muszlim gyökerű emberekről,

akik szembeszállnak a fundamentalistákkal,

és ezek elsődleges áldozatai,

segít ellenállni a hátrányos
megkülönböztetésnek.

Ezért hadd meséljem el önöknek,

— s ez nagy megtiszteltetés nekem —

négy ember történetét.

Faizan Peerzada és az apjáról elnevezett

Rafi Peer Színház workshopja évekig

az előadóművészet üstököse voltak

Pakisztánban.

A dzsihadista erőszakhullám során

fenyegetni kezdték őket,

hogy mondják le előadásaikat,
de erre nem voltak hajlandók.

2008-ban egy merénylő bombát dobott

a lahorei 8. előadóművészeti fesztiválra,

a helyszínre záporozó

üvegszilánkoktól

kilenc ember sebesült meg,

és még aznap este

Peerzadáék nagyon nehéz
döntést hoztak:

kihirdették, hogy fesztiváljuk

a tervek szerint másnap folytatódik.

Faizan kijelentette:

"ha megalázkodunk az iszlamisták előtt,

ülhetünk a sötét sarokban".

De nem tudták, mi lesz másnap.

Vajon eljön-e egyáltalán valaki?

Másnap ezrek jöttek,

hogy támogassák a lahorei
előadóművészetet,

ami egyszerre megindította

és megrémítette Faizant,

aki odafutott

egy kisgyerekeivel
megjelent asszonyhoz,

és így szólt: "Tudja,
hogy tegnap itt bomba robbant,

és ma is kaptunk fenyegetést?"

Az asszony így felelt:

"Tudom, de anyámmal
jártunk a fesztiválon,

mikor akkora voltam,
mint a gyerekeim,

és máig emlékszem rá.

Itt a helyünk."

Ilyen hűséges közönséggel

Peerzadáék program szerint

megtartották a fesztivált.

De a következő évben

minden szponzoruk elpártolt tőlük

a biztonsági kockázat miatt.

Amikor 2010-ben találkoztam velük,

épp a következő rendezvény
közepén voltak,

melyet ugyanott tudtak tartani:

ez volt a 9. ifjúsági
előadóművészeti fesztivál

Lehoréban; abban az évben a városban

már a 44. terrortámadást szenvedték el.

Abban az időben a pakisztáni tálibok

rendszeres célpontjai

leányiskolák voltak;

ekkor támadták meg Malala Yousafzait.

Mit tettek Peerzadáék ebben a helyzetben?

Színházat szerveztek a leányiskolában.

Megtiszteltetés, hogy részt
vehettem a Naang Wal c.

pandzsábi musical előadásán,

amelyben lahorei iskoláslányok

játszottak minden szerepet.

Énekeltek és táncoltak,

eljátszották az egereket
és a vízi bivalyt,

s én visszafojtott lélegzettel figyeltem,

baj nélkül lezajlik-e

ez a csodás előadás?

S amikor sikeresen véget ért a darab,

a nézőtér egy emberként sóhajtott föl,

néhányan elsírták magukat.

Azután a nézők

tapsviharban törtek ki.

Emlékszem, eszembe jutott akkor,

hogy két évvel azelőtt
a terroristák kerültek

az újságok címoldalára,

de ez az este és ezek az emberek

legalább ilyen fontosak.

Maria Bashir az első és egyetlen

főügyésznő Afganisztánban.

2008 óta van hivatalban,

irodája a nők elleni erőszakos esetek

vizsgálatával foglalkozik,

véleménye szerint munkájának

ez a legfontosabb területe.

Amikor herati hivatalában találkoztunk,

négy tagbaszakadt,

fegyveres férfi kísérte.

Ma már 23 testőre van,

mert több bombatámadás érte,

melyek majdnem megölték a gyermekeit,

és amelyben egyik testőre
elvesztette a lábát.

Miért folytatja mégis?

Mosolyogva válaszol: ezt a kérdést

már sokan feltették neki —,

a válasza: "Maga miért
kockáztatja, hogy életét veszti?"

A felelete egyszerű:

egy jobb jövő minden
leendő Maria Bashirnak

megéri a kockázatot.

Tudja, ha a hozzá hasonlók

nem vállalják a kockázatot,

nem jön el a jobb jövő.

Később a beszélgetésünk során

elmondja, mennyire nyugtalanítja

kormányának

a tálibokkal folyó tárgyalása,

azokkal, akik megpróbálták
eltenni láb alól.

"Ha azok helyet kapnak a kormányban,

ki védi meg a nők jogait?" - kérdi.

Arra ösztökéli a világ nemzeteit,

ne feledkezzenek meg
a nőknek tett ígéretükről,

mert most meg akarnak békélni
a tálibokkal.

Pár héttel azután, hogy
elhagytam Afganisztánt,

szemembe ötlött egy hír az interneten,

Egy afgán ügyész ellen merényletet
követtek el.

Rémülten gugliztam.

Szerencsémre még aznap megtudtam,

hogy Mariának semmi baja,

de sajnos, egy másik afgán ügyészt

munkába menet lelőttek.

Amikor ilyen híreket hallok,

az jár az eszemben: miután
a nemzetközi békefenntartók

idén elhagyják Afganisztánt,

továbbra is törődnünk kell

az ország lakosaival,

hogy mi fog történni
a sok Maria Bashirral.

Néha még a fülemben cseng a hangja,

amint szerényen azt mondja:

"Az afgán nők helyzete

egyszer majd megjavul.

Nekünk kell ehhez
előkészítenünk a talajt,

ha belepusztulunk is."

Nincs rá szó, mellyel eléggé
megbélyegezhetném

az al Shabaab terroristákat,

akik megtámadták a Westgate
üzletközpontot Nairobiban,

épp a gyerekek főzőversenyének napján,

2013 szeptemberében.

67 személyt öltek meg, köztük
költőket és terhes nőket.

A távoli amerikai középnyugaton

találkozhattam szomáliai származású
amerikaiakkal,

akik az al Shabaab tervének meghiúsításán
munkálkodtak,

hogy ne toborozhassanak fiatalokat

városukból, Minneapolisból,

a Westgate-féle rémtettekre.

Abdirizak Bihi 17 éves, szorgalmas

unokaöccsét, Burhan Hassant

2008-ban beszervezték,

titokban kicsempészték Szomáliába,

majd mikor vissza akart térni, megölték.

Azóta Bihi úr,

aki a vegetáló Szomáliai Oktatási
és Támogatási Központot vezeti,

élesen elítéli a beszervezéseket,

és a kormányt, valamint

az amerikai-szomáliai
intézményeket hibáztatja

mint pl. az Abubakar
As-Saddique iszlám központot -

ahol szerinte unokaöccse
szélsőségessé vált

egy ifjúsági program alatt.

De nemcsak a mecsetet bírálja.

Dühös a kormányra is,

hogy nem képes többet tenni

közösségének szegénysége ellen.

Mivel intézményének kevés a pénze,

Bihi úrnak találékonynak kellett lennie.

Dacolva az Al Shabaab toborzóival,

akik az elégedetlen fiatalokat akarták
behálózni,

a 2010-es világkupa nézőinek
megtámadása után,

tudjuk, Ugandában történt,

válaszul ramadán idejére
kosárlabdaversenyt szervezett

Minneapolisban.

Rengeteg szomáli-amerikai kölyök jött el

és választotta a sportot,

nem törődve a fetva tiltásával.

A kölykök kosaraztak,

de Burhan Hassan
már nem lehet közöttük.

Tevékenységéért Bihi urat kiközösítette

az Abubakar As-Saddique
iszlám központ vezetősége,

amellyel addig jó viszonyban volt.

"Egyszer az imám a tévében

hitetleneknek nevezett bennünket,
és így szólt:

'Ezek a családok le akarják rombolni
a mecsetet'".

Ez teljesen ellentétes azzal,

amit Abdirizak Bihi

próbál tenni, leleplezve

az al Shabaab toborzó tevékenységét,

egyben védve szeretett vallásomat

a csekély számú szélsőségestől.

Van még a tarsolyomban
egy utolsó történet

egy 22 éves algériai
joghallgató lányról.

A neve Amel Zenoune-Zouani,

ugyanúgy jogi pályáról ámodott

mint én a 90-es években.

Nem hagyta abba a tanulmányait,

bár a fundamentalisták

az algériai állam ellen harcolva

megfenyegettek mindenkit,
aki nem hagyta abba a tanulmányait.

1997. január 26-án Amel buszra szállt

Algírban, ahol tanult.

Hazafelé tartott, hogy a Ramadán
egy estéjét

hogy családja körében töltse,

de sosem fejezte be a tanulmányait.

Amikor busza városának

külterületére ért, megállt

egy ellenőrző pontnál, ahol

a Fegyveres Iszlám Csoport tagjai
várakoztak.

Táskájával együtt

Amelt leszállították a buszról,

és az utcán megölték.

A férfiak, akik elvágták a torkát,

figyelmeztették a többi utast:

"Ha valaki egyetemre jár,

azt előbb vagy utóbb

ugyanúgy megöljük, mint őt."

Amel délután 5:17-kor halt meg.

Onnan tudjuk az idejét,
mert mikor a földre zuhant,

eltörött az órája.

Az anyja megmutatta nekem
a lány óráját,

amelynek mutatója

optimistán fölfelé nézett,

az 5:18 felé, ami már soha nem
jön el számára.

Halála előtt

Amel azt mondta anyjának magáról

és lánytestvéreiről:

"Ha Allah is úgy akarja, semmi sem
történik velünk,

de ha mégis,

tudnod kell,
hogy a tudás miatt halunk meg.

Neked és apának nem szabad csüggednetek."

Egy ilyen fiatal nő
elvesztése fölfoghatatlan.

Ahogy a kutatásommal haladtam,

rájöttem, hogy újból
Amel reményét keresem,

hiszen a neve arabul
reményt jelent.

Úgy vélem, két helyen is ráleltem.

Az első: családjának
és minden más családnak

az akaratereje, hogy kitartóan
meséljék történeteiket,

és a terrorizmus ellenére
tovább éljék életüket.

Lamia, Amel húga, úrrá lett bánatán,

beiratkozott a jogi karra,

és most ügyvéd Algírban,

ami csak azért lehetséges,

mert a fegyveres fundamentalisták

döntő vereséget szenvedtek hazámban.

A másik hely, amely reményül
szolgálhatna Amelnak:

szerte a világon, férfiak és nők

nem szűnnek egyként elítélni
a dzsihadistákat.

Amel emlékét tisztelve
támogatnunk kell mindenkit,

aki küzd az emberi jogokért,

mint a "Muszlim Törvények
Szerint Élő Nők Hálózata".

Ez még kevés, mondta
az áldozatok szószólója,

Cherifa Kheddar, Algírban.

Nem elég csak küzdeni a terrorizmus ellen.

A fundamentalizmus ellen is
föl kell lépni,

mert a fundamentalizmus
az az ideológia,

amely táptalaja a terrorizmusnak.

Miért nem ismerjük jobban
az olyanokat mint Amel,

vagy a hozzá hasonlókat?

Miért van az, hogy mindenki tudja,
ki volt Osama bin Laden,

s oly kevesen tudnak azokról,
akik környezetükben

ellenállnak a Laden-féléknek?

Ezen változtatnunk kell,
és kérem önöket,

terjesszék ismeretségi körükben

ezeket a történeteket.

Vessünk ismét egy pillantást
Amel Zenoune órájára,

amely többé már nem jár,

és kérem, most
nézzenek a sajátjukra,

és döntsenek: ez az a pillanat,
amikor eltökélték,

hogy ezentúl támogatják
az Amelhez hasonlókat.

Nincs jogunk hallgatni róluk,

csak mert az egyszerűbb,

vagy, mert a nyugati politika is hibás;

hiszen az 5:17 eljő

sok-sok Amel Zenoune számára

olyan vidékeken mint Észak-Nigéria,

ahol a dzsihadisták
még mindig diákokat ölnek.

Ideje síkraszállnunk azok támogatására,

akik lakóhelyükön békés
eszközökkel állnak ellen

a fundamentalizmusnak
és a terrorizmusnak.

Legfőbb ideje.

Köszönöm.

(Taps)