Megvédhetem-e az apámat egy késsel a Fegyveres Iszlám Csoporttól? Ez a kérdés foglalkoztatott 1993 júniusának egy keddi reggelén, amikor még joghallgató voltam. Aznap kora reggel arra ébredtem apám lakásában, az algériai Algír külvárosában, hogy valaki ádázul döngeti a bejárati ajtót. Olyan időket éltünk — írta egy helyi újság —, mikor keddenként egy-egy értelmiségi vált fundamentalista merénylők áldozatává. Apám Darwinról tanított az egyetemen, ami kiváltotta az úgynevezett Iszlám Felszabadítási Front vezetőjének megjelenését, aki elítélte apámat mint az evolúció helyeslőjét, még mielőtt apám kidobta volna a teremből. Akárki állt is az ajtónk előtt, nem mondta meg a nevét, és nem akart távozni. Apám próbálta kihívni a rendőrséget, de ők, talán mert féltek a fegyveres szélsőségesek fokozódó áradatától, amely addigra oly sok algériai rendőr életébe került, föl sem vették a telefont. Kimentem a konyhába, előkaptam egy hámozókést, és beálltam az ajtó mögé. Elég nevetséges lehettem, de más nem jutott eszembe: így hát álltam és vártam. Visszagondolva, azt hiszem, ekkor döntöttem el, hogy könyvet fogok írni ezzel a címmel: "A fetvád itt nem érvényes — A muszlim fundamentalizmus elleni harc ismeretlen történetei". A címet egy pakisztáni darabból kölcsönöztem. Bizonyára abban a pillanatban határoztam úgy, hogy útra kelek, és meginterjúvolok 300, muszlim gyökerű személyt, közel 30 országból, Afganisztántól Maliig, hogy tudjam: miként küzdenek a fundamentalizmus ellen, békés eszközökkel, akár az apám, és hogy birkóznak meg a vele járó kockázattal. Szerencsénkre, az 1993-ban ajtónkat döngető ismeretlen elment, de más családoknak nem volt ilyen szerencséjük, Ez a gondolat sarkallt a kutatásra. Valóban, valaki visszatért egy pár hónap múlva, és cédulát hagyott az asztalunkon, amin csak az állt: "Halott vagy." Azután algériai fegyveres csoportok 200 ezer polgári személyt öltek meg abban az időben, amit sötét 90-es évekként emlegetünk, többek között azokat az asszonyokat, akik itt a képen láthatók. Az állam a terroristák ellen kíméletlen harcot folytatott, kínzásokhoz folyamodott, erőszakkal likvidálta a terroristákat, de bármilyen borzalmasak voltak is az események, a világ nem vett róluk tudomást. Apám, a parasztfiú, végül ugyan tanár lett, de kénytelen volt fölhagyni az egyetemi oktatással, el kellett hazulról menekülnie, s amit soha nem feledek apámmal, Mahfoud Bennoune-nel kapcsolatban, hogy mint annyi más algériai értelmiségi, nem hagyta el a hazáját, és továbbra is megjelentette éles kritikáját mind a fundamentalisták ellen, mind néha az ellenük küzdő kormány ellen. Például, 1994 novemberében az El Watanba írt cikksorozatot "Hogyan torkollott a fundamentalizmus példátlan terrorizmusba" címmel, elítélve benne a terroristáknak az igazi iszlámmal történt, ún. gyökeres szakítását, az iszlámmal, mely őseink életét megszabta. Az írásáért halállal is lakolhatott volna. Apám hazája megtanított rá abban a sötét 90-es évtizedben, hogy a nép harca a muszlim fundamentalizmus ellen egyike a legfontosabb, bár elhanyagolt emberi jogi küzdelmeknek az egész világon. A gondolat ma is igaz, közel 20 év múltán is. Minden országban, ahol fegyveres dzsihadistákról hallani, akik civilekre támadnak, vannak fegyvertelen lakosok, akik szembeszállnak velük, de a dacolókról nem esik szó. Támogatásrunk nélkülözhetetlen a sikerükhöz. Nyugaton gyakran vélik úgy, hogy a muszlimok szemet hunynak a terrorizmust felett. Némely jobboldali szerint a muszlim kultúra velejárója az erőszak. A baloldaliak némelyike úgy véli, a muszlim erőszak, a fundamentalisták erőszaka csupán jogos elégedetlenségük terméke. Mindkét nézet alapvetően hibás. Tény, hogy sok muszlim gyökerű ember szerte a világon eltökélt ellenfele mind a fundamentalizmusnak, mind a terrorizmusnak, és gyakran alapos okuk van rá. Ők inkább az áldozatai az erőszaknak, semmint az elkövetői. Egy példát említenék. Egy 2009-es felmérés szerint, melyet az arab nyelvű média végzett, 2004 és 2008 között az al-Káida áldozatainak legfeljebb 15%-a volt nyugati. A halottak száma tényleg borzalmas, de túlnyomó részük muszlim származású, akiket muszlim fundamentalisták öltek meg. Már öt perce beszélek a fundamentalizmusról, így jogos a kérdés, pontosan miről is van szó? Egy algériai szociológus, Marieme Helie Lucas meghatározása szerint a fundamentalizmusok, — így többes számban, a világ hagyományos nagy vallásaiban "a fundamentalizmusok jobboldali szélsőségesek politikai mozgalmai melyek globalizációs viszonyok között a vallást használják fel politikai céljaik érdekében". Sadia Abbas ezt a teológia radikális átpolitizálásának nevezte. Még a gyanúját is el akarom kerülni, hogy egyformának láttassam a muszlim fundamentalizmust, mert a mozgalmak eltérők, helye válogatja. Némelyik vallja és alkalmazza az erőszakot; mások nem, bár gyakran összekapcsolódnak. A mozgalmak különféle formákat ölthetnek. Lehetnek nem-kormányzati szervezetek, még itt, Nagy-Britanniában is, mint a Cageprisoners. Lehetnek politikai pártok, mint a Muzulmán Testvériség, mások nyíltan fegyveres csoportosulások mint a tálibok. De ezek egytől egyig radikális mozgalmak. Nem konzervatív vagy hagyományos felfogásúak. Céljuk az emberek Iszlámhoz való viszonyának megváltoztatása, nem pedig megóvása. Az iszlám szélsőséges jobbszárnyáról beszélek, és bár hívei gyakran muszlimok, vagy legalábbis ezt állítják magukról, ettől még ugyanolyan kártékonyak, bármely más jobboldali szélsőséges csoport. Úgy gondolom, tartsuk akár magunkat liberálisnak vagy baloldalinak, emberi jogi aktivistának vagy feministának, állást kell foglalnunk e mozgalmakkal szemben, és támogatnunk kell a helyi közösségekben élő ellenfeleit. Hadd szögezzem le: támogatom a hatékony harcot a fundamentalizmus ellen, de csak az olyat, mely tiszteletben tartja a nemzetközi jogot. Ezért szavaimat senki ne tekintse úgy, mintha mentegetni akarnám a demokratizálódást elutasítókat. Támogató üdvözletemet küldöm az algériai demokratikus mozgalomnak, a Barakatnak. De szavaimat senki ne tekintse úgy sem, mintha mentegetni akarnám az emberi jogok megsértőit, mint a halálbüntetést tömegesen kiszabókat Egyiptomban, a héten. Szembe kell szállnunk ezekkel a fundamentalista muszlim mozgalmakkal, mert ezek az emberi jogokat fenyegetik muszlim-többségű környezetekben. A fenyegetettség különböző formákat ölt, és a felfegyverzett csoportok többnyire a polgári lakosságot támadják meg. De az erőszakoskodás csak a jéghegy csúcsa. A mozgalmak a vallási és nemi kisebbségek elleni hátrányos megkülönböztetés táptalaja is egyben. Igyekeznek korlátozni azok vallásszabadságát, akik másként akarják gyakorolni vallásukat, vagy egyáltalán nem kívánják gyakorolni. Könyörtelen, totális háborút folytatnak a nők jogai ellen. E mozgalmak láttán az utóbbi években a nyugati világ leggyakrabban két választ adott, de mindkettő téves. Az első: a jobboldaliak néha feltételezik, hogy a legtöbb muszlim fundamentalista, avagy a fundamentalizmus az iszlám velejárója. Ez sértő és helytelen vélemény. Sajnos, a baloldalon néha találkozhatunk politikailag túl korrekt fölfogással, amely egészében tudomásul veszi a fundamentalizmust, vagy ami még rosszabb, mentegetőzik miatta, s ez úgyszintén elfogadhatatlan. A magam részéről más módszert keresek, hogy minderről együtt beszélhessünk. Az átélt tapasztalatunkra, és a frontvonalakon élők reményére támaszkodva. Elkeserít, hogy az utóbbi években nőtt a muszlimok hátrányos megkülönböztetése például az USA-ban és az Egyesült Királyságban, és ez is súlyos gondot okoz, de erősen bízom benne, hogy e sztereotípiát cáfoló történetek a muszlim gyökerű emberekről, akik szembeszállnak a fundamentalistákkal, és ezek elsődleges áldozatai, segít ellenállni a hátrányos megkülönböztetésnek. Ezért hadd meséljem el önöknek, — s ez nagy megtiszteltetés nekem — négy ember történetét. Faizan Peerzada és az apjáról elnevezett Rafi Peer Színház workshopja évekig az előadóművészet üstököse voltak Pakisztánban. A dzsihadista erőszakhullám során fenyegetni kezdték őket, hogy mondják le előadásaikat, de erre nem voltak hajlandók. 2008-ban egy merénylő bombát dobott a lahorei 8. előadóművészeti fesztiválra, a helyszínre záporozó üvegszilánkoktól kilenc ember sebesült meg, és még aznap este Peerzadáék nagyon nehéz döntést hoztak: kihirdették, hogy fesztiváljuk a tervek szerint másnap folytatódik. Faizan kijelentette: "ha megalázkodunk az iszlamisták előtt, ülhetünk a sötét sarokban". De nem tudták, mi lesz másnap. Vajon eljön-e egyáltalán valaki? Másnap ezrek jöttek, hogy támogassák a lahorei előadóművészetet, ami egyszerre megindította és megrémítette Faizant, aki odafutott egy kisgyerekeivel megjelent asszonyhoz, és így szólt: "Tudja, hogy tegnap itt bomba robbant, és ma is kaptunk fenyegetést?" Az asszony így felelt: "Tudom, de anyámmal jártunk a fesztiválon, mikor akkora voltam, mint a gyerekeim, és máig emlékszem rá. Itt a helyünk." Ilyen hűséges közönséggel Peerzadáék program szerint megtartották a fesztivált. De a következő évben minden szponzoruk elpártolt tőlük a biztonsági kockázat miatt. Amikor 2010-ben találkoztam velük, épp a következő rendezvény közepén voltak, melyet ugyanott tudtak tartani: ez volt a 9. ifjúsági előadóművészeti fesztivál Lehoréban; abban az évben a városban már a 44. terrortámadást szenvedték el. Abban az időben a pakisztáni tálibok rendszeres célpontjai leányiskolák voltak; ekkor támadták meg Malala Yousafzait. Mit tettek Peerzadáék ebben a helyzetben? Színházat szerveztek a leányiskolában. Megtiszteltetés, hogy részt vehettem a Naang Wal c. pandzsábi musical előadásán, amelyben lahorei iskoláslányok játszottak minden szerepet. Énekeltek és táncoltak, eljátszották az egereket és a vízi bivalyt, s én visszafojtott lélegzettel figyeltem, baj nélkül lezajlik-e ez a csodás előadás? S amikor sikeresen véget ért a darab, a nézőtér egy emberként sóhajtott föl, néhányan elsírták magukat. Azután a nézők tapsviharban törtek ki. Emlékszem, eszembe jutott akkor, hogy két évvel azelőtt a terroristák kerültek az újságok címoldalára, de ez az este és ezek az emberek legalább ilyen fontosak. Maria Bashir az első és egyetlen főügyésznő Afganisztánban. 2008 óta van hivatalban, irodája a nők elleni erőszakos esetek vizsgálatával foglalkozik, véleménye szerint munkájának ez a legfontosabb területe. Amikor herati hivatalában találkoztunk, négy tagbaszakadt, fegyveres férfi kísérte. Ma már 23 testőre van, mert több bombatámadás érte, melyek majdnem megölték a gyermekeit, és amelyben egyik testőre elvesztette a lábát. Miért folytatja mégis? Mosolyogva válaszol: ezt a kérdést már sokan feltették neki —, a válasza: "Maga miért kockáztatja, hogy életét veszti?" A felelete egyszerű: egy jobb jövő minden leendő Maria Bashirnak megéri a kockázatot. Tudja, ha a hozzá hasonlók nem vállalják a kockázatot, nem jön el a jobb jövő. Később a beszélgetésünk során elmondja, mennyire nyugtalanítja kormányának a tálibokkal folyó tárgyalása, azokkal, akik megpróbálták eltenni láb alól. "Ha azok helyet kapnak a kormányban, ki védi meg a nők jogait?" - kérdi. Arra ösztökéli a világ nemzeteit, ne feledkezzenek meg a nőknek tett ígéretükről, mert most meg akarnak békélni a tálibokkal. Pár héttel azután, hogy elhagytam Afganisztánt, szemembe ötlött egy hír az interneten, Egy afgán ügyész ellen merényletet követtek el. Rémülten gugliztam. Szerencsémre még aznap megtudtam, hogy Mariának semmi baja, de sajnos, egy másik afgán ügyészt munkába menet lelőttek. Amikor ilyen híreket hallok, az jár az eszemben: miután a nemzetközi békefenntartók idén elhagyják Afganisztánt, továbbra is törődnünk kell az ország lakosaival, hogy mi fog történni a sok Maria Bashirral. Néha még a fülemben cseng a hangja, amint szerényen azt mondja: "Az afgán nők helyzete egyszer majd megjavul. Nekünk kell ehhez előkészítenünk a talajt, ha belepusztulunk is." Nincs rá szó, mellyel eléggé megbélyegezhetném az al Shabaab terroristákat, akik megtámadták a Westgate üzletközpontot Nairobiban, épp a gyerekek főzőversenyének napján, 2013 szeptemberében. 67 személyt öltek meg, köztük költőket és terhes nőket. A távoli amerikai középnyugaton találkozhattam szomáliai származású amerikaiakkal, akik az al Shabaab tervének meghiúsításán munkálkodtak, hogy ne toborozhassanak fiatalokat városukból, Minneapolisból, a Westgate-féle rémtettekre. Abdirizak Bihi 17 éves, szorgalmas unokaöccsét, Burhan Hassant 2008-ban beszervezték, titokban kicsempészték Szomáliába, majd mikor vissza akart térni, megölték. Azóta Bihi úr, aki a vegetáló Szomáliai Oktatási és Támogatási Központot vezeti, élesen elítéli a beszervezéseket, és a kormányt, valamint az amerikai-szomáliai intézményeket hibáztatja mint pl. az Abubakar As-Saddique iszlám központot - ahol szerinte unokaöccse szélsőségessé vált egy ifjúsági program alatt. De nemcsak a mecsetet bírálja. Dühös a kormányra is, hogy nem képes többet tenni közösségének szegénysége ellen. Mivel intézményének kevés a pénze, Bihi úrnak találékonynak kellett lennie. Dacolva az Al Shabaab toborzóival, akik az elégedetlen fiatalokat akarták behálózni, a 2010-es világkupa nézőinek megtámadása után, tudjuk, Ugandában történt, válaszul ramadán idejére kosárlabdaversenyt szervezett Minneapolisban. Rengeteg szomáli-amerikai kölyök jött el és választotta a sportot, nem törődve a fetva tiltásával. A kölykök kosaraztak, de Burhan Hassan már nem lehet közöttük. Tevékenységéért Bihi urat kiközösítette az Abubakar As-Saddique iszlám központ vezetősége, amellyel addig jó viszonyban volt. "Egyszer az imám a tévében hitetleneknek nevezett bennünket, és így szólt: 'Ezek a családok le akarják rombolni a mecsetet'". Ez teljesen ellentétes azzal, amit Abdirizak Bihi próbál tenni, leleplezve az al Shabaab toborzó tevékenységét, egyben védve szeretett vallásomat a csekély számú szélsőségestől. Van még a tarsolyomban egy utolsó történet egy 22 éves algériai joghallgató lányról. A neve Amel Zenoune-Zouani, ugyanúgy jogi pályáról ámodott mint én a 90-es években. Nem hagyta abba a tanulmányait, bár a fundamentalisták az algériai állam ellen harcolva megfenyegettek mindenkit, aki nem hagyta abba a tanulmányait. 1997. január 26-án Amel buszra szállt Algírban, ahol tanult. Hazafelé tartott, hogy a Ramadán egy estéjét hogy családja körében töltse, de sosem fejezte be a tanulmányait. Amikor busza városának külterületére ért, megállt egy ellenőrző pontnál, ahol a Fegyveres Iszlám Csoport tagjai várakoztak. Táskájával együtt Amelt leszállították a buszról, és az utcán megölték. A férfiak, akik elvágták a torkát, figyelmeztették a többi utast: "Ha valaki egyetemre jár, azt előbb vagy utóbb ugyanúgy megöljük, mint őt." Amel délután 5:17-kor halt meg. Onnan tudjuk az idejét, mert mikor a földre zuhant, eltörött az órája. Az anyja megmutatta nekem a lány óráját, amelynek mutatója optimistán fölfelé nézett, az 5:18 felé, ami már soha nem jön el számára. Halála előtt Amel azt mondta anyjának magáról és lánytestvéreiről: "Ha Allah is úgy akarja, semmi sem történik velünk, de ha mégis, tudnod kell, hogy a tudás miatt halunk meg. Neked és apának nem szabad csüggednetek." Egy ilyen fiatal nő elvesztése fölfoghatatlan. Ahogy a kutatásommal haladtam, rájöttem, hogy újból Amel reményét keresem, hiszen a neve arabul reményt jelent. Úgy vélem, két helyen is ráleltem. Az első: családjának és minden más családnak az akaratereje, hogy kitartóan meséljék történeteiket, és a terrorizmus ellenére tovább éljék életüket. Lamia, Amel húga, úrrá lett bánatán, beiratkozott a jogi karra, és most ügyvéd Algírban, ami csak azért lehetséges, mert a fegyveres fundamentalisták döntő vereséget szenvedtek hazámban. A másik hely, amely reményül szolgálhatna Amelnak: szerte a világon, férfiak és nők nem szűnnek egyként elítélni a dzsihadistákat. Amel emlékét tisztelve támogatnunk kell mindenkit, aki küzd az emberi jogokért, mint a "Muszlim Törvények Szerint Élő Nők Hálózata". Ez még kevés, mondta az áldozatok szószólója, Cherifa Kheddar, Algírban. Nem elég csak küzdeni a terrorizmus ellen. A fundamentalizmus ellen is föl kell lépni, mert a fundamentalizmus az az ideológia, amely táptalaja a terrorizmusnak. Miért nem ismerjük jobban az olyanokat mint Amel, vagy a hozzá hasonlókat? Miért van az, hogy mindenki tudja, ki volt Osama bin Laden, s oly kevesen tudnak azokról, akik környezetükben ellenállnak a Laden-féléknek? Ezen változtatnunk kell, és kérem önöket, terjesszék ismeretségi körükben ezeket a történeteket. Vessünk ismét egy pillantást Amel Zenoune órájára, amely többé már nem jár, és kérem, most nézzenek a sajátjukra, és döntsenek: ez az a pillanat, amikor eltökélték, hogy ezentúl támogatják az Amelhez hasonlókat. Nincs jogunk hallgatni róluk, csak mert az egyszerűbb, vagy, mert a nyugati politika is hibás; hiszen az 5:17 eljő sok-sok Amel Zenoune számára olyan vidékeken mint Észak-Nigéria, ahol a dzsihadisták még mindig diákokat ölnek. Ideje síkraszállnunk azok támogatására, akik lakóhelyükön békés eszközökkel állnak ellen a fundamentalizmusnak és a terrorizmusnak. Legfőbb ideje. Köszönöm. (Taps)