Olyannak látjuk a valóságot, amilyen ténylegesen?

Donald Hoffman ismeretelmélet-kutató megpróbálja megválaszolni a nagy kérdést: olyannak tapasztaljuk-e meg a világunkat, amilyen ténylegesen ... vagy amilyennek látni szeretnénk? Kissé észvesztően csodálatos előadásában azt latolgatja, hogyan alkotja meg számunkra elménk a valóságot.

Szeretem a nagy rejtélyeket,

és elbűvöl a tudomány legnagyobb
megoldatlan rejtélye,

talán mert személyemben érint.

A rejtély: kik vagyunk?

Nem tudom megállni,
hogy ne legyek kíváncsi.

A rejtély a következő:

Milyen kapcsolat van elménk

és tudatos élményeink között?

Ilyen pl. a csokoládé ízének élménye

vagy a bársony érintésének élménye.

A rejtély nem új keletű.

1868-ban Thomas Huxley ezt írta:

"Miért van az, hogy bármi
figyelemre méltó, mint a tudatállapot,

az idegszövet ingerlésének következménye,

ugyanannyira megmagyarázhatatlan,

mint a dzsinn megjelenése, miután
Aladdin megdörzsölte a lámpáját?"

Huxley tudta, hogy az agyi tevékenység

és a tudatos élmények összefüggnek,

de a miértjét nem ismerte.

Az akkori tudomány előtt ez rejtély volt.

A Huxley óta eltelt idő alatt

a tudomány jobban megismerte
az agy tevékenységét,

de az agytevékenység

és a tudatos élmények összefüggése
még mindig rejtélyes.

Miért? Miért ily csekély ebben a haladás?

Egy pár szakértő úgy véli, hogy azért
nem tudjuk megoldani a kérdést,

mert nincs meg hozzá a kellő
fogalomkészletünk, s nem érjük föl ésszel.

Kvantummechanikai kérdések megoldását
nem várjuk el majmoktól,

s ezért arra sem számíthatunk,
hogy fajunk megoldja a problémát.

Nem értek egyet ezzel, optimistább vagyok.

Azt hiszem, egyszerűen
hamis az előfeltevésünk.

Megoldhatjuk a problémát,
amint helyrehozzuk a hibát.

Ma az előfeltevésről szeretnék beszélni,

arról, hogy miért hamis,
és hogyan hozható rendbe.

Kezdjük egy kérdéssel:

Olyannak látjuk a valóságot,
mint amilyen ténylegesen?

Kinyitom a szemem,

s van egy élményem, amelyet egy tőlem
méternyire lévő paradicsomként írok le.

Ebből adódóan az a véleményem alakul ki,
hogy a valóságban

tőlem méternyire
van egy piros paradicsom.

Behunyom a szemem, s az élményem
szürke mezővé változik,

de ugyanaz a helyzet, hogy a valóságban
egy méternyire van egy piros paradicsom?

Azt hiszem, igen, de lehet, hogy tévedek?

Lehet, hogy félreértem
érzékelésem természetét?

Régebben érzékelésünket
többször félreértettük.

Valaha azt hittük, hogy a Föld lapos,
mert olyannak látszik.

Pitagorasz rájött, hogy tévedünk.

Aztán azt hittük, hogy a Föld
a Világmindenség mozdulatlan középpontja,

megint csak azért, mert úgy látszik.

Kopernikusz és Galilei rájött,
hogy tévedünk.

Galilei aztán azon törte a fejét,
hogy élményünket esetleg

másképp is félreérthetjük.

Azt írta: "Azt hiszem, hogy az érzékek,
szagok, színek stb. helye

a tudatunkban van.

Ezért ha az élőlény eltűnne,
e tulajdonságok mind megsemmisülnének."

Meglepő állítás.

Igaza lehetett Galileinek?

Tényleg ennyire csúnyán
félreértjük az élményeinket?

Mit mond erről a mai tudomány?

Az idegkutatók szerint
az agykéreg harmadát

a látásfunkció foglalja le.

Ha kinyitjuk a szemünket,
és körülnézünk a helyiségben,

milliárdnyi neuron
és billiónyi szinapszis kezd működni.

Ez kissé meglepő,

hiszen a látást úgy tekintjük

mint egy kamerát,

amely az objektív valóságot
olyannak fényképezi, amilyen ténylegesen.

A látásnak csak egy része
működik kameraként:

a szemlencse a képet
a szemfenékre fókuszálja,

ott 130 millió fényreceptorsejt található,

ezért a szem olyan
mint egy 130-megapixeles kamera.

De ez nem ad magyarázatot
a milliárdnyi neuronnak

és a billiónyi szinapszisnak
a látásban betöltött szerepére.

Mire valók a neuronok?

Az idegkutatók szerint
a neuronok jelenítik meg

az általunk látott alakokat,
tárgyakat, színeket és mozgásokat.

Ez olyan, mintha pillanatfelvételeket
készítenénk a helyiségről,

de valójában a látottakat mi alkotjuk meg.

Nem azonnal alkotjuk meg az egész világot.

Azt alkotjuk meg, amire pillanatnyilag
szükségünk van.

Sokféleképp s lenyűgözően szemléltethető,

hogy azt alkotjuk meg, amit látunk.

Csak két példát mutatok.

Az egyikben néhány vörös korongot látnak,
melyekből egyes részek hiányoznak.

De ha egy kicsit elforgatom őket,

hirtelen egy háromdimenziós
kockát látunk a képernyőn.

Persze, a képernyő sík,

ezért az észlelt háromdimenziós kocka

csakis a mi alkotásunk lehet.

A következő példában

jó éles szélű csillogó kék sávokat látunk,

amelyek pöttyös mezőn haladnak keresztül.

Valójában a pöttyök nem mozognak.

Én változtatom a pöttyök színét

kékről feketére vagy fordítva.

Ha gyorsan csinálom,

a látásuk hozza létre
az egyenetlen szélű

mozgó és fénylő kék sávokat.

Sok más példát mutathatnék,
de ez a kettő szemlélteti,

hogyan hozzuk létre, amit látunk.

De az idegkutatók ennél is tovább mennek.

Azt mondják: újraalkotjuk a valóságot.

Amikor az élményemet
piros paradicsomnak írom le,

az élmény valójában egy piros paradicsom

tulajdonságainak pontos újraalkotása,

amely akkor is létezne, ha nem is nézném.

Miért szokták mondani az idegkutatók,
hogy nemcsak alkotunk,

hanem újraalkotunk?

A szokásos magyarázat szerint

az ok az evolúcióban keresendő.

A pontosabban látó őseink

versenyelőnyben voltak
a kevésbé pontosan látókhoz képest,

és ezért nagyobb esélyük volt
átörökíteni a génjeiket.

Mi a pontosabban látók ivadékai vagyunk,

így normál esetben
biztosak lehetünk benne,

hogy észlelésünk pontos.

A szokásos tankönyvekben is ez áll.

Az egyik tankönyv pl. ezt írja:

"Az evolúció szempontjából

a látás éppen azért hasznos,
mert annyira pontos."

Tehát a pontos észlelés van
jobban a hasznunkra.

Előnyt ad a túlélésért folytatott harcban.

Ez helyes?

Ez az evolúció elméletének
helyes értelmezése?

Hát akkor nézzünk meg egy pár,
természetből vett példát.

Az ausztráliai díszbogár kültakarója

recés felületű, ragyogó barna színű.

A nőstényei röpképtelenek.

A hím repül, és természetesen,
a párosodásra kész nőstényt keresi.

Ha megtalálja, leereszkedik és párosodik.

Él még a vadonban más faj is.

A Homo sapiens.

E faj hímjének hatalmas az agya,

amelyet arra használ,
hogy jéghideg sört kerítsen magának.

(Nevetés)

S amikor végre sört talál, megissza,

s néha a palackot a vadonba hajítja.

Ezek a palackok ragyogó recés felületűek,

és pont olyan barna színárnyalatúak,
hogy fölgerjesszék a bogarak képzeletét.

A hímek a palackok fölött rajzanak,
s párosodni akarnak velük.

Minden érdeklődésüket elveszítik
a valódi nőstények iránt.

Klasszikus eset, mikor a hím
hanyagolja a nőstényét a palack miatt.

(Nevetés) (Taps)

A bogárfaj majdnem kihalt.

Ausztráliának le kellett cserélnie
a palackjait, hogy megmentse a bogarait.

(Nevetés)

A hímek sikeresen találtak maguknak

nőstényt évezredeken, vagy évmilliókon át.

Valóságnak hitték, amit láttak,
de nyilvánvalóan nem az volt.

Az evolúció átverte őket.

A nőstény recés kültakarójú,
ragyogó barna színű.

annál jobb, minél nagyobb.

(Nevetés)

A hím még akkor sem jön rá a tévedésére,
mikor végigmászik a palackon.

Azt mondhatják, hogy a bogarak
nyilván túl egyszerű lények,

de nem úgy az emlősök.

Az emlősök nem trükköznek.

Nem fogok ezen leragadni,
de értik, miről van szó. (Nevetés)

De ez fölvet egy fontos technikai kérdést:

A természetes kiválasztódás
tényleg elősegíti,

hogy a valóságot olyannak lássuk amilyen?
Szerencsére nem kell saccolnunk:

az evolúció matematikailag
pontos elmélet.

Az evolúciós egyenletekkel
ellenőrizhetjük.

Késztethetünk egyes szervezeteket,
hogy mesterséges helyzetben küzdjenek,

majd megfigyelhetjük, ki éli túl

és szaporodik, s mely érzékszerv
válik be jobban.

Az egyenletekben a kulcsfogalom
az alkalmazkodás.

Nézzük ezt a hússzeletet:

Mit tesz ez a hússzelet
egy állat alkalmazkodása érdekében?

Jó, egy élelmet kereső éhes oroszlán
alkalmazkodását javítja.

egy jóllakott, párzásra készülő oroszlán
alkalmazkodását nem javítja.

Egy nyúlnak semmilyen helyzetben
nem javítja az alkalmazkodását,

tehát igen: az alkalmazkodás
a tényleges valóságtól függ,

de még a szervezettől, a szervezet
állapotától és a tevékenységétől is.

Az alkalmazkodás nem ugyanaz,
mint amilyen ténylegesen a valóság,

ez az alkalmazkodás,
nem pedig ténylegesen a valóság,

amely központi szerepet játszik
az evolúciós egyenletben.

A laboromban

több százezer evolúciós
szimulációs játékot játszottunk le,

melyekben véletlenszerűen
változtattuk a környezetet

és az erőforrásokért egymással
küzdő szervezeteket.

Egyes szervezetek
az egész valóságot látják,

mások a valóságnak csak egy részét,

mások semmit sem látnak a valóságból,

csak az alkalmazkodást.

Ki nyer?

Nem akarom önöket elkeseríteni,
de a valóságérzékelők kihalnak

majdnem minden esetben,

és a valóságot nem látó,

csak az alkalmazkodásra ráhangolódottak

a tényleges valóságot érzékelő
valamennyi szervezetet kipusztítják.

Összegezve: az evolúció
nem kedvez a vertikális,

azaz pontos érzékelésnek.

A valóságérzékelők kihalnak.

Ez kissé meghökkentő.

Hogy létezik, hogy ha nem pontosan
látjuk a környezetünket,

ez a túlélés szempontjából előnyös?

Ez egy kissé ellentmond a megérzésünknek.

De idézzük föl a díszbogarat.

A díszbogár ezernyi
vagy talán milliónyi évet túlélt

egyszerű trükköket
és megtévesztéseket alkalmazva.

Az evolúciós egyenletek figyelmeztetnek,
hogy minden szervezet,

bennünket is beleértve,
a díszbogárral azonos helyzetben van.

Nem látjuk a tényleges valóságot.

Trükkök és megtévesztések alakítanak
bennünket, így maradunk életben.

Mégis,

kell, hogy a megérzésünk segítsen nekünk.

Hogyan lehet a tényleges valóság
érzékelésének hiánya hasznos?

Szerencsére van erre egy nagyon
találó hasonlatunk:

számítógépünk képernyője.

Képzeljük el, hogy a kék ikon
a készülő TED előadás fájljáé.

Az ikon kék, szögletes,

és a képernyő jobb alsó sarkában látható.

Ez hát azt jelenti, hogy a számítógépben
tárolt szövegfájl maga is kék, szögletes,

és a képernyő jobb alsó
sarkában található?

Nyilván nem.

Aki úgy gondolta,
félreérti e felület rendeltetését.

Nem azért van ott, hogy
a számítógép valóságát mutassa.

Éppen azért van ott, hogy elfedje.

Nem érdekelnek bennünket a diódák,

az ellenállások,
meg a szoftverek megabyte-jai.

Ha azokkal kellene törődnünk,
talán soha nem készülnénk el

a szövegfájllal vagy a képpel.

Tehát a tanulság, hogy az evolúciótól
olyan felületet kaptunk,

amely elrejti a valóságot,
és alkalmazkodó viselkedésre tanít.

Az általunk most érzékelt tér és idő

a számítógépünk képernyője.

A kézzelfogható tárgyak egyszerűen
csak ikonok ezen a képernyőn.

De van egy kézenfekvő ellenvetés.

Hoffman úr, ha úgy gondolja,
hogy egy 320 km/óra sebességű vonat

csak egy ikon a képernyőn,

miért nem lép elé?

S miután az elméletével együtt elpatkol,

tudni fogjuk, hogy az a vonat
nem csak egy ikon.

Nem lépek a vonat elé

ugyanazon okból,

amiért az ikont nem húzom
szórakozottan a lomtárba:

nem azért, mert az ikont ikonnak tekintem,

— a fájl nem kék vagy szögletes
a szó szoros értelmében —

hanem azért, mert komolyan veszem.

Hetek munkája veszhet kárba.

Hasonlóképpen, az evolúció
úgy alakított bennünket

érzékelhető jelképek segítségével,
hogy ezek tartsanak bennünket életben.

Jobb, ha komolyan vesszük őket.

Ha meglátnak egy kígyót, ne szedjék föl.

Ha meglátnak egy sziklát,
ne ugorjanak le róla.

A jelképek tartanak bennünket
biztonságban, s vegyük is őket komolyan.

Ami nem azt jelenti,
hogy szó szerint vegyük őket.

Az hibás logika lenne.

Egy másik ellenvetés:
Hát, ebben semmi új sincs.

A fizikusok már rég megmondták,
hogy a vonatban lévő fém szemre tömör,

de a zöme puszta tér,
melyet parányi részecskék vesznek körül.

Ebben semmi új sincs.

Nem egészen van így.

Mintha azt mondanám,
hogy a képernyőn a kék ikon

nem a számítógép valósága.

Ám ha derék nagyítómmal
tüzetesebben megnézem,

apró pixeleket látok,

az pedig a számítógép valósága.

Jó, nem egészen — még csak
a képernyőig jutottunk, s ez a lényeg.

Azok a pici részecskék még
ott vannak a térben és az időben:

ott vannak a felhasználói felületben.

Olyat mondok, ami radikálisabb
a fizikusok kijelentésénél.

Végül is, ellentmondhatnak,

hiszen mindannyian látjuk a vonatot,

tehát egyikünk sem hozta létre.

De idézzék föl ezt a példát,

melyben mindannyian látjuk a kockát,

de a képernyő sík,

ezért a látott kockát önök hozzák létre.

Mindannyian látjuk a kockát,

mert mindannyian külön-külön
hozzuk létre a látott kockát.

Ugyanez a helyzet a vonattal is.

Mindannyian látunk egy vonatot,
amit mindannyian külön-külön létre hozunk,

s így áll a helyzet minden
kézzelfogható tárggyal.

Azt gondolhatnánk: az érzékelés olyan,
mint egy ablak a tényleges valóságra.

Az evolúciós elmélet arra tanít,
hogy ez az érzékelés

hibás értelmezése.

A valóság inkább olyan,
mint egy 3D-s képernyő,

melyet arra terveztek, hogy elrejtse
a való világ bonyolultságát,

és alkalmazkodó viselkedésre tanítson.

Az érzékelt tér az önök képernyője.

A kézzelfogható tárgyak
csak ikonok azon a képernyőn.

Valaha azt hittük, hogy a Föld lapos,
mert úgy látszik.

Aztán meg, hogy a valóság
mozdulatlan középpontja,

mert úgy látszik.

Tévedtünk.

Tévesen értelmeztük az észleléseinket.

Ma azt hisszük, hogy a téridő és a tárgyak

a tényleges valóság természetét mutatják.

Az evolúciós elmélet arra tanít,
hogy ismét tévedünk.

Félreértjük az észlelésünkből fakadó
élményeink tartalmát.

Van valami, ami akkor is létezik,
mikor nem nézzük,

de ez nem a téridő
és nem a kézzelfogható tárgyak.

Nekünk ugyanolyan nehéz
figyelmen kívül hagynunk

a téridőt és a tárgyakat,
mint a díszbogárnak a palackjait.

Miért? Mert nem látjuk a fától az erdőt.

De a díszbogárhoz képest előnyben vagyunk:

van tudományunk és technológiánk.

Mikor belepillantottunk a teleszkópba,

fölfedeztük, hogy a Föld nem
a valóság mozdulatlan központja,

s mikor belepillantottunk
az evolúciós elméletbe,

fölfedeztük, hogy a téridő és a tárgyak

nem a valóság természetéből fakadnak.

Mikor érzékeléssel kapcsolatos élményemet
piros paradicsomként írom le,

kölcsönhatásban vagyok a valósággal,

de a valóság nem egy piros paradicsom,
s nem hasonlít egy piros paradicsomhoz.

Hasonlóképpen, mikor egy élményemet
oroszlánként vagy hússzeletként írom le,

kölcsönhatásban vagyok a valósággal,

de a valóság sem nem oroszlán,
sem nem hússzelet.

De most ugrik a majom a vízbe:

Mikor érzékeléssel kapcsolatos élményemet
agyként vagy neuronként írom le,

kölcsönhatásban vagyok a valósággal,

de a valóság sem nem agy, sem nem neuron,

s nem hasonlít sem az agyhoz,
sem a neuronhoz.

S az a valóság, bármi legyen is,

az ok és okozat valódi forrása a világban:

nem az agy, nem a neuronok.

Egyiküknek sincs ok-okozati ereje.

Egyikük sem okoz nekünk
érzékelésből fakadó élményt,

sem nem vált ki viselkedést.

Az agy és a neuron egy, fajra specifikus
jelképgyűjtemény, egy megtévesztés.

Mit jelent ez a tudat
rejtélye szempontjából?

Ez új lehetőségeket tár elénk.

Például lehet,

hogy a valóság egy hatalmas gépezet,
s az okozza tudatos élményeinket.

Kétlem, de azért érdemes megkutatni.

Lehet, hogy a valóság: tudatos cselekvők
kölcsönhatásban lévő hatalmas hálózata,

egyszerű és összetett, ez okozza
egymás tudatos élményeit.

Valójában ez nem olyan őrült ötlet,
mint első hallásra vélnék,

s most épp ezt tanulmányozom.

De a lényeg a következő:

Ha mellőzzük a zömmel intuitív,

de zömében hamis feltételezésünket
a valóság természetéről,

akkor az élet legnagyobb rejtélyéről való
gondolkodásunk új módszere tárul elénk.

Lefogadom, úgy járunk majd a valósággal,
hogy a végén sokkal érdekesebb

és meglepőbb lesz,
mint valaha gondoltuk volna.

Az evolúciós elmélet kiváltja
belőlünk a kemény dacot:

Merjük fölismerni, hogy az érzékelés
nem az, hogy látjuk az igazságot,

hanem az, hogy családot alapítunk.

Egyébként még ez a TED is
csak a fejükben létezik.

Köszönöm szépen.

(Taps)

Chris Anderson: Ha itt ez tényleg
te vagy, úgy köszönöm szépen.

Ebből sok minden következik.

Úgy értem: először is sokan
mélyen kétségbe eshetnek a gondolatra,

ha az evolúció nem kedvez a valóságnak.

Nem dönti-e ez romba valahogy
minden törekvésünket, képességünket,

hogy helyesen gondolkozhatunk
az igazságról,

talán beleértve a te elméletedet is?

Donald Hoffman: De ez nem
akadályozza meg a tudomány sikereit.

Van egy elméletünk,
melyről kiderült, hogy hamis,

hogy az érzékelés olyan mint a valóság,
és a valóság mint az érzékelésünk.

Kiderült, hogy az az elmélet hamis.

Dobjuk ki azt az elméletet.

Ettől még a valóság természetéről szóló
más elméleteket is

lehetségesnek tarthatunk,

s ez arra indít, hogy belássuk:
egyik elméletünk hamis volt.

A tudomány rendben halad, nincs gond vele.

CA: Úgyhogy azt gondolod, lehetséges ...
(Nevetés)

Ez frankó, de azt mondod, hogy az evolúció

még közelebb vihet bennünket
az értelemhez.

DH: Igen, ez kiváló gondolat.

Az érzékeléssel kapcsolatos evolúciós
kísérletek, amelyeket ismertettem,

arra utalnak, hogy az érzékelésünk
úgy alakult,

hogy ne a tényleges valóságot mutassa,

de ez nem vonatkozik a logikára
vagy a matematikára.

Ezekre nem végeztünk szimulációs
kísérleteket, de lefogadom,

hogy logikánkat és matematikánkat
éri kiválasztódási nyomás,

hogy legalább közelítse az igazságot.

Ha neked is mint nekem,
nehéz a matek és a logika.

Nem könnyű megértenünk,
de legalább a kiválasztódási nyomás

eltérő távolságú
az igazi matektól és logikától.

Megismerési képességünk minden szeletét
egyenként kell vizsgálnunk,

s így kell megfigyelnünk
az evolúció hatását.

Ami áll az érzékelésre, nem biztos,
hogy áll a matekra és a logikára.

CA: Úgy értsem, hogy javaslatod
egyfajta modern

Berkeley püspök-féle értelmezés
a világról:

a tudatosság eredményezi az anyagot,
nem pedig fordítva.

DH: Nem, ez egy kicsit más,
mint Berkeley-nél.

Berkeley úgy gondolta, hogy ő deista,

és a valóság végső természete Isten stb.

Nem kell ott kalandoznom,
ahol Berkeley járt,

ezért ez egy kicsit más,
mint Berkeley-nél.

Ezt tudatos realizmusnak nevezem,
s ez nagyon más felfogás.

CA: Órákig tudnék veled beszélgetni,
s remélem, lesz rá még módom.

Nagyon szépen köszönöm.
DH: Köszönöm. (Taps)