Szeretem a nagy rejtélyeket, és elbűvöl a tudomány legnagyobb megoldatlan rejtélye, talán mert személyemben érint. A rejtély: kik vagyunk? Nem tudom megállni, hogy ne legyek kíváncsi. A rejtély a következő: Milyen kapcsolat van elménk és tudatos élményeink között? Ilyen pl. a csokoládé ízének élménye vagy a bársony érintésének élménye. A rejtély nem új keletű. 1868-ban Thomas Huxley ezt írta: "Miért van az, hogy bármi figyelemre méltó, mint a tudatállapot, az idegszövet ingerlésének következménye, ugyanannyira megmagyarázhatatlan, mint a dzsinn megjelenése, miután Aladdin megdörzsölte a lámpáját?" Huxley tudta, hogy az agyi tevékenység és a tudatos élmények összefüggnek, de a miértjét nem ismerte. Az akkori tudomány előtt ez rejtély volt. A Huxley óta eltelt idő alatt a tudomány jobban megismerte az agy tevékenységét, de az agytevékenység és a tudatos élmények összefüggése még mindig rejtélyes. Miért? Miért ily csekély ebben a haladás? Egy pár szakértő úgy véli, hogy azért nem tudjuk megoldani a kérdést, mert nincs meg hozzá a kellő fogalomkészletünk, s nem érjük föl ésszel. Kvantummechanikai kérdések megoldását nem várjuk el majmoktól, s ezért arra sem számíthatunk, hogy fajunk megoldja a problémát. Nem értek egyet ezzel, optimistább vagyok. Azt hiszem, egyszerűen hamis az előfeltevésünk. Megoldhatjuk a problémát, amint helyrehozzuk a hibát. Ma az előfeltevésről szeretnék beszélni, arról, hogy miért hamis, és hogyan hozható rendbe. Kezdjük egy kérdéssel: Olyannak látjuk a valóságot, mint amilyen ténylegesen? Kinyitom a szemem, s van egy élményem, amelyet egy tőlem méternyire lévő paradicsomként írok le. Ebből adódóan az a véleményem alakul ki, hogy a valóságban tőlem méternyire van egy piros paradicsom. Behunyom a szemem, s az élményem szürke mezővé változik, de ugyanaz a helyzet, hogy a valóságban egy méternyire van egy piros paradicsom? Azt hiszem, igen, de lehet, hogy tévedek? Lehet, hogy félreértem érzékelésem természetét? Régebben érzékelésünket többször félreértettük. Valaha azt hittük, hogy a Föld lapos, mert olyannak látszik. Pitagorasz rájött, hogy tévedünk. Aztán azt hittük, hogy a Föld a Világmindenség mozdulatlan középpontja, megint csak azért, mert úgy látszik. Kopernikusz és Galilei rájött, hogy tévedünk. Galilei aztán azon törte a fejét, hogy élményünket esetleg másképp is félreérthetjük. Azt írta: "Azt hiszem, hogy az érzékek, szagok, színek stb. helye a tudatunkban van. Ezért ha az élőlény eltűnne, e tulajdonságok mind megsemmisülnének." Meglepő állítás. Igaza lehetett Galileinek? Tényleg ennyire csúnyán félreértjük az élményeinket? Mit mond erről a mai tudomány? Az idegkutatók szerint az agykéreg harmadát a látásfunkció foglalja le. Ha kinyitjuk a szemünket, és körülnézünk a helyiségben, milliárdnyi neuron és billiónyi szinapszis kezd működni. Ez kissé meglepő, hiszen a látást úgy tekintjük mint egy kamerát, amely az objektív valóságot olyannak fényképezi, amilyen ténylegesen. A látásnak csak egy része működik kameraként: a szemlencse a képet a szemfenékre fókuszálja, ott 130 millió fényreceptorsejt található, ezért a szem olyan mint egy 130-megapixeles kamera. De ez nem ad magyarázatot a milliárdnyi neuronnak és a billiónyi szinapszisnak a látásban betöltött szerepére. Mire valók a neuronok? Az idegkutatók szerint a neuronok jelenítik meg az általunk látott alakokat, tárgyakat, színeket és mozgásokat. Ez olyan, mintha pillanatfelvételeket készítenénk a helyiségről, de valójában a látottakat mi alkotjuk meg. Nem azonnal alkotjuk meg az egész világot. Azt alkotjuk meg, amire pillanatnyilag szükségünk van. Sokféleképp s lenyűgözően szemléltethető, hogy azt alkotjuk meg, amit látunk. Csak két példát mutatok. Az egyikben néhány vörös korongot látnak, melyekből egyes részek hiányoznak. De ha egy kicsit elforgatom őket, hirtelen egy háromdimenziós kockát látunk a képernyőn. Persze, a képernyő sík, ezért az észlelt háromdimenziós kocka csakis a mi alkotásunk lehet. A következő példában jó éles szélű csillogó kék sávokat látunk, amelyek pöttyös mezőn haladnak keresztül. Valójában a pöttyök nem mozognak. Én változtatom a pöttyök színét kékről feketére vagy fordítva. Ha gyorsan csinálom, a látásuk hozza létre az egyenetlen szélű mozgó és fénylő kék sávokat. Sok más példát mutathatnék, de ez a kettő szemlélteti, hogyan hozzuk létre, amit látunk. De az idegkutatók ennél is tovább mennek. Azt mondják: újraalkotjuk a valóságot. Amikor az élményemet piros paradicsomnak írom le, az élmény valójában egy piros paradicsom tulajdonságainak pontos újraalkotása, amely akkor is létezne, ha nem is nézném. Miért szokták mondani az idegkutatók, hogy nemcsak alkotunk, hanem újraalkotunk? A szokásos magyarázat szerint az ok az evolúcióban keresendő. A pontosabban látó őseink versenyelőnyben voltak a kevésbé pontosan látókhoz képest, és ezért nagyobb esélyük volt átörökíteni a génjeiket. Mi a pontosabban látók ivadékai vagyunk, így normál esetben biztosak lehetünk benne, hogy észlelésünk pontos. A szokásos tankönyvekben is ez áll. Az egyik tankönyv pl. ezt írja: "Az evolúció szempontjából a látás éppen azért hasznos, mert annyira pontos." Tehát a pontos észlelés van jobban a hasznunkra. Előnyt ad a túlélésért folytatott harcban. Ez helyes? Ez az evolúció elméletének helyes értelmezése? Hát akkor nézzünk meg egy pár, természetből vett példát. Az ausztráliai díszbogár kültakarója recés felületű, ragyogó barna színű. A nőstényei röpképtelenek. A hím repül, és természetesen, a párosodásra kész nőstényt keresi. Ha megtalálja, leereszkedik és párosodik. Él még a vadonban más faj is. A Homo sapiens. E faj hímjének hatalmas az agya, amelyet arra használ, hogy jéghideg sört kerítsen magának. (Nevetés) S amikor végre sört talál, megissza, s néha a palackot a vadonba hajítja. Ezek a palackok ragyogó recés felületűek, és pont olyan barna színárnyalatúak, hogy fölgerjesszék a bogarak képzeletét. A hímek a palackok fölött rajzanak, s párosodni akarnak velük. Minden érdeklődésüket elveszítik a valódi nőstények iránt. Klasszikus eset, mikor a hím hanyagolja a nőstényét a palack miatt. (Nevetés) (Taps) A bogárfaj majdnem kihalt. Ausztráliának le kellett cserélnie a palackjait, hogy megmentse a bogarait. (Nevetés) A hímek sikeresen találtak maguknak nőstényt évezredeken, vagy évmilliókon át. Valóságnak hitték, amit láttak, de nyilvánvalóan nem az volt. Az evolúció átverte őket. A nőstény recés kültakarójú, ragyogó barna színű. annál jobb, minél nagyobb. (Nevetés) A hím még akkor sem jön rá a tévedésére, mikor végigmászik a palackon. Azt mondhatják, hogy a bogarak nyilván túl egyszerű lények, de nem úgy az emlősök. Az emlősök nem trükköznek. Nem fogok ezen leragadni, de értik, miről van szó. (Nevetés) De ez fölvet egy fontos technikai kérdést: A természetes kiválasztódás tényleg elősegíti, hogy a valóságot olyannak lássuk amilyen? Szerencsére nem kell saccolnunk: az evolúció matematikailag pontos elmélet. Az evolúciós egyenletekkel ellenőrizhetjük. Késztethetünk egyes szervezeteket, hogy mesterséges helyzetben küzdjenek, majd megfigyelhetjük, ki éli túl és szaporodik, s mely érzékszerv válik be jobban. Az egyenletekben a kulcsfogalom az alkalmazkodás. Nézzük ezt a hússzeletet: Mit tesz ez a hússzelet egy állat alkalmazkodása érdekében? Jó, egy élelmet kereső éhes oroszlán alkalmazkodását javítja. egy jóllakott, párzásra készülő oroszlán alkalmazkodását nem javítja. Egy nyúlnak semmilyen helyzetben nem javítja az alkalmazkodását, tehát igen: az alkalmazkodás a tényleges valóságtól függ, de még a szervezettől, a szervezet állapotától és a tevékenységétől is. Az alkalmazkodás nem ugyanaz, mint amilyen ténylegesen a valóság, ez az alkalmazkodás, nem pedig ténylegesen a valóság, amely központi szerepet játszik az evolúciós egyenletben. A laboromban több százezer evolúciós szimulációs játékot játszottunk le, melyekben véletlenszerűen változtattuk a környezetet és az erőforrásokért egymással küzdő szervezeteket. Egyes szervezetek az egész valóságot látják, mások a valóságnak csak egy részét, mások semmit sem látnak a valóságból, csak az alkalmazkodást. Ki nyer? Nem akarom önöket elkeseríteni, de a valóságérzékelők kihalnak majdnem minden esetben, és a valóságot nem látó, csak az alkalmazkodásra ráhangolódottak a tényleges valóságot érzékelő valamennyi szervezetet kipusztítják. Összegezve: az evolúció nem kedvez a vertikális, azaz pontos érzékelésnek. A valóságérzékelők kihalnak. Ez kissé meghökkentő. Hogy létezik, hogy ha nem pontosan látjuk a környezetünket, ez a túlélés szempontjából előnyös? Ez egy kissé ellentmond a megérzésünknek. De idézzük föl a díszbogarat. A díszbogár ezernyi vagy talán milliónyi évet túlélt egyszerű trükköket és megtévesztéseket alkalmazva. Az evolúciós egyenletek figyelmeztetnek, hogy minden szervezet, bennünket is beleértve, a díszbogárral azonos helyzetben van. Nem látjuk a tényleges valóságot. Trükkök és megtévesztések alakítanak bennünket, így maradunk életben. Mégis, kell, hogy a megérzésünk segítsen nekünk. Hogyan lehet a tényleges valóság érzékelésének hiánya hasznos? Szerencsére van erre egy nagyon találó hasonlatunk: számítógépünk képernyője. Képzeljük el, hogy a kék ikon a készülő TED előadás fájljáé. Az ikon kék, szögletes, és a képernyő jobb alsó sarkában látható. Ez hát azt jelenti, hogy a számítógépben tárolt szövegfájl maga is kék, szögletes, és a képernyő jobb alsó sarkában található? Nyilván nem. Aki úgy gondolta, félreérti e felület rendeltetését. Nem azért van ott, hogy a számítógép valóságát mutassa. Éppen azért van ott, hogy elfedje. Nem érdekelnek bennünket a diódák, az ellenállások, meg a szoftverek megabyte-jai. Ha azokkal kellene törődnünk, talán soha nem készülnénk el a szövegfájllal vagy a képpel. Tehát a tanulság, hogy az evolúciótól olyan felületet kaptunk, amely elrejti a valóságot, és alkalmazkodó viselkedésre tanít. Az általunk most érzékelt tér és idő a számítógépünk képernyője. A kézzelfogható tárgyak egyszerűen csak ikonok ezen a képernyőn. De van egy kézenfekvő ellenvetés. Hoffman úr, ha úgy gondolja, hogy egy 320 km/óra sebességű vonat csak egy ikon a képernyőn, miért nem lép elé? S miután az elméletével együtt elpatkol, tudni fogjuk, hogy az a vonat nem csak egy ikon. Nem lépek a vonat elé ugyanazon okból, amiért az ikont nem húzom szórakozottan a lomtárba: nem azért, mert az ikont ikonnak tekintem, — a fájl nem kék vagy szögletes a szó szoros értelmében — hanem azért, mert komolyan veszem. Hetek munkája veszhet kárba. Hasonlóképpen, az evolúció úgy alakított bennünket érzékelhető jelképek segítségével, hogy ezek tartsanak bennünket életben. Jobb, ha komolyan vesszük őket. Ha meglátnak egy kígyót, ne szedjék föl. Ha meglátnak egy sziklát, ne ugorjanak le róla. A jelképek tartanak bennünket biztonságban, s vegyük is őket komolyan. Ami nem azt jelenti, hogy szó szerint vegyük őket. Az hibás logika lenne. Egy másik ellenvetés: Hát, ebben semmi új sincs. A fizikusok már rég megmondták, hogy a vonatban lévő fém szemre tömör, de a zöme puszta tér, melyet parányi részecskék vesznek körül. Ebben semmi új sincs. Nem egészen van így. Mintha azt mondanám, hogy a képernyőn a kék ikon nem a számítógép valósága. Ám ha derék nagyítómmal tüzetesebben megnézem, apró pixeleket látok, az pedig a számítógép valósága. Jó, nem egészen — még csak a képernyőig jutottunk, s ez a lényeg. Azok a pici részecskék még ott vannak a térben és az időben: ott vannak a felhasználói felületben. Olyat mondok, ami radikálisabb a fizikusok kijelentésénél. Végül is, ellentmondhatnak, hiszen mindannyian látjuk a vonatot, tehát egyikünk sem hozta létre. De idézzék föl ezt a példát, melyben mindannyian látjuk a kockát, de a képernyő sík, ezért a látott kockát önök hozzák létre. Mindannyian látjuk a kockát, mert mindannyian külön-külön hozzuk létre a látott kockát. Ugyanez a helyzet a vonattal is. Mindannyian látunk egy vonatot, amit mindannyian külön-külön létre hozunk, s így áll a helyzet minden kézzelfogható tárggyal. Azt gondolhatnánk: az érzékelés olyan, mint egy ablak a tényleges valóságra. Az evolúciós elmélet arra tanít, hogy ez az érzékelés hibás értelmezése. A valóság inkább olyan, mint egy 3D-s képernyő, melyet arra terveztek, hogy elrejtse a való világ bonyolultságát, és alkalmazkodó viselkedésre tanítson. Az érzékelt tér az önök képernyője. A kézzelfogható tárgyak csak ikonok azon a képernyőn. Valaha azt hittük, hogy a Föld lapos, mert úgy látszik. Aztán meg, hogy a valóság mozdulatlan középpontja, mert úgy látszik. Tévedtünk. Tévesen értelmeztük az észleléseinket. Ma azt hisszük, hogy a téridő és a tárgyak a tényleges valóság természetét mutatják. Az evolúciós elmélet arra tanít, hogy ismét tévedünk. Félreértjük az észlelésünkből fakadó élményeink tartalmát. Van valami, ami akkor is létezik, mikor nem nézzük, de ez nem a téridő és nem a kézzelfogható tárgyak. Nekünk ugyanolyan nehéz figyelmen kívül hagynunk a téridőt és a tárgyakat, mint a díszbogárnak a palackjait. Miért? Mert nem látjuk a fától az erdőt. De a díszbogárhoz képest előnyben vagyunk: van tudományunk és technológiánk. Mikor belepillantottunk a teleszkópba, fölfedeztük, hogy a Föld nem a valóság mozdulatlan központja, s mikor belepillantottunk az evolúciós elméletbe, fölfedeztük, hogy a téridő és a tárgyak nem a valóság természetéből fakadnak. Mikor érzékeléssel kapcsolatos élményemet piros paradicsomként írom le, kölcsönhatásban vagyok a valósággal, de a valóság nem egy piros paradicsom, s nem hasonlít egy piros paradicsomhoz. Hasonlóképpen, mikor egy élményemet oroszlánként vagy hússzeletként írom le, kölcsönhatásban vagyok a valósággal, de a valóság sem nem oroszlán, sem nem hússzelet. De most ugrik a majom a vízbe: Mikor érzékeléssel kapcsolatos élményemet agyként vagy neuronként írom le, kölcsönhatásban vagyok a valósággal, de a valóság sem nem agy, sem nem neuron, s nem hasonlít sem az agyhoz, sem a neuronhoz. S az a valóság, bármi legyen is, az ok és okozat valódi forrása a világban: nem az agy, nem a neuronok. Egyiküknek sincs ok-okozati ereje. Egyikük sem okoz nekünk érzékelésből fakadó élményt, sem nem vált ki viselkedést. Az agy és a neuron egy, fajra specifikus jelképgyűjtemény, egy megtévesztés. Mit jelent ez a tudat rejtélye szempontjából? Ez új lehetőségeket tár elénk. Például lehet, hogy a valóság egy hatalmas gépezet, s az okozza tudatos élményeinket. Kétlem, de azért érdemes megkutatni. Lehet, hogy a valóság: tudatos cselekvők kölcsönhatásban lévő hatalmas hálózata, egyszerű és összetett, ez okozza egymás tudatos élményeit. Valójában ez nem olyan őrült ötlet, mint első hallásra vélnék, s most épp ezt tanulmányozom. De a lényeg a következő: Ha mellőzzük a zömmel intuitív, de zömében hamis feltételezésünket a valóság természetéről, akkor az élet legnagyobb rejtélyéről való gondolkodásunk új módszere tárul elénk. Lefogadom, úgy járunk majd a valósággal, hogy a végén sokkal érdekesebb és meglepőbb lesz, mint valaha gondoltuk volna. Az evolúciós elmélet kiváltja belőlünk a kemény dacot: Merjük fölismerni, hogy az érzékelés nem az, hogy látjuk az igazságot, hanem az, hogy családot alapítunk. Egyébként még ez a TED is csak a fejükben létezik. Köszönöm szépen. (Taps) Chris Anderson: Ha itt ez tényleg te vagy, úgy köszönöm szépen. Ebből sok minden következik. Úgy értem: először is sokan mélyen kétségbe eshetnek a gondolatra, ha az evolúció nem kedvez a valóságnak. Nem dönti-e ez romba valahogy minden törekvésünket, képességünket, hogy helyesen gondolkozhatunk az igazságról, talán beleértve a te elméletedet is? Donald Hoffman: De ez nem akadályozza meg a tudomány sikereit. Van egy elméletünk, melyről kiderült, hogy hamis, hogy az érzékelés olyan mint a valóság, és a valóság mint az érzékelésünk. Kiderült, hogy az az elmélet hamis. Dobjuk ki azt az elméletet. Ettől még a valóság természetéről szóló más elméleteket is lehetségesnek tarthatunk, s ez arra indít, hogy belássuk: egyik elméletünk hamis volt. A tudomány rendben halad, nincs gond vele. CA: Úgyhogy azt gondolod, lehetséges ... (Nevetés) Ez frankó, de azt mondod, hogy az evolúció még közelebb vihet bennünket az értelemhez. DH: Igen, ez kiváló gondolat. Az érzékeléssel kapcsolatos evolúciós kísérletek, amelyeket ismertettem, arra utalnak, hogy az érzékelésünk úgy alakult, hogy ne a tényleges valóságot mutassa, de ez nem vonatkozik a logikára vagy a matematikára. Ezekre nem végeztünk szimulációs kísérleteket, de lefogadom, hogy logikánkat és matematikánkat éri kiválasztódási nyomás, hogy legalább közelítse az igazságot. Ha neked is mint nekem, nehéz a matek és a logika. Nem könnyű megértenünk, de legalább a kiválasztódási nyomás eltérő távolságú az igazi matektól és logikától. Megismerési képességünk minden szeletét egyenként kell vizsgálnunk, s így kell megfigyelnünk az evolúció hatását. Ami áll az érzékelésre, nem biztos, hogy áll a matekra és a logikára. CA: Úgy értsem, hogy javaslatod egyfajta modern Berkeley püspök-féle értelmezés a világról: a tudatosság eredményezi az anyagot, nem pedig fordítva. DH: Nem, ez egy kicsit más, mint Berkeley-nél. Berkeley úgy gondolta, hogy ő deista, és a valóság végső természete Isten stb. Nem kell ott kalandoznom, ahol Berkeley járt, ezért ez egy kicsit más, mint Berkeley-nél. Ezt tudatos realizmusnak nevezem, s ez nagyon más felfogás. CA: Órákig tudnék veled beszélgetni, s remélem, lesz rá még módom. Nagyon szépen köszönöm. DH: Köszönöm. (Taps)