Hogyan dolgozom az egyházamon belüli változásért?

Hogyan tartsuk tiszteletben valakinek a vallásos meggyőződését, ha mindeközben az egyházat tartjuk felelősnek a hit által okozott károkért? Chelsea Shields merész választ ad a kérdésre. Ő, aki hagyományos mormon neveltetésben részesült, szinte még gyermekként szemtanúja volt nőtársai kirekesztésének egyházának fontos tisztségeiből. Az antropológus és TED munkatárs most aktivistaként az egyházán belüli, intézményesített nemi egyenlőtlenség megreformálásán munkálkodik. „A vallások felszabadíthatnak vagy leigázhatnak, felhatalmazhatnak vagy kizsákmányolhatnak, vigaszt nyújthatnak vagy elpusztíthatnak.” – mondja. „A Sabbathról szóló tanítások hatással vannak a politikára, az egészségügyre, a világban lévő erőszakra.”

A vallás több, mint hit.

Hatalom és befolyás.

És ez nap mint nap hatással van
mindannyiunkra,

függetlenül a hitünktől.

Annak ellenére, hogy manapság a vallás
mérhetetlen hatást gyakorol a világra,

az ellenőrzés és a felelősségre vonás
teljesen más mércéjét alkalmazzuk rájuk,

mint a társadalmunk
bármely más területén.

Például manapság, ha a kormány
vagy valamelyik nemzetközi szervezet,

esetleg egy vállalat kijelentené,

hogy a vezetőségében nem lehet nő,

vagy valamely fontos, döntéshozó
testületében nem lehet nő,

vagy hogy a pénzügyeket nem kezelheti nő,

joggal háborodnánk fel rajta.

És nem maradna következmények nélkül.

Mégis szinte az összes világvallásban
ez az általános gyakorlat.

A vallási életünkben elfogadjuk
azokat a dolgokat,

amelyeket a világi életünkben nem,

és ezt bátran kijelenthetem,
mert három évtizede ebben élek.

Az a típusú lány vagyok, aki világéletében
a nemi megkülönböztetés ellen harcolt.

Beálltam a fiúcsapatba baseball-ozni.

Kijelentettem, hogy én leszek
az Egyesült Államok első női elnöke.

Folyamatosan küzdök az egyenlő jogokért
a törvényhozásban,

ami 40 éve gyakorlatilag állóvíz.

A családunkban mindkét ágon
én vagyok az első nő,

aki valaha dolgozott az otthonán kívül,
illetve aki egyetemre járt.

Soha nem fogadtam el a kirekesztést
a női mivoltomra hivatkozva,

kivéve a vallásomban.

Egész idő alatt tagja voltam

a rettenetesen patriarkális
ortodox mormon egyháznak.

Egy rendkívül tradícionális családban
nőttem fel.

Nyolc testvérem van,
édesanyám háztartásbeli.

Édesapám pedig a közösségünk
egyik vezetője.

Úgy nőttem fel, hogy végig hittem benne,
az a legfőbb értékem és erényem,

ha betartom a szabályokat,
amelyekre gyerekkorom óta tanítottak.

Szűzen menj férjhez,
soha ne igyál alkoholt, ne dohányozz,

mindig légy szolgálatkész,

és úgy általában légy jó.

Néhány szabály nagyon szigorú volt,

de mégis betartottuk őket,
mert szeretjük a közösségünk tagjait,

szeretjük a vallásunkat, és erős a hitünk.

A mormonizmusban
minden meg van határozva,

hogy hogyan öltözködj, kivel randizz,
kihez menj férjhez.

Még abban sincs szabad döntésünk,
hogy milyen fehérneműt hordjunk.

Ebben a vallásban az összes ismerősöm

minden keresetéből 10 százalékot
az egyháznak adományoz,

természetesen én is.

10 százalék az újságkihordásból
és a bébiszitterkedésből is.

Ez egy olyan vallás, ahol a szülők
azt mondják a gyerekeiknek,

amikor kétéves térítőútra indulnak,

hogy inkább öljék meg őket,

mintsem hogy a becsületüket elveszítve
térjenek haza.

Ez egy olyan vallás,

ahol minden évben van olyan gyerek,
aki inkább öngyilkos lesz,

nehogy be kelljen vallania
a közössége előtt, hogy meleg.

De ugyanakkor ez olyan vallás is,

amelyben, bárhol is éltem a világon,

mindig azonnal
akadtak segítőkész barátok.

Állandó biztonságban éreztem magamat.
Biztonság és tisztaság egy életen át.

Sok segítséget kaptam
a kislányom felneveléséhez.

Ezért soha nem kérdőjeleztem meg,
hogy csak a férfiak lehetnek a vezetők,

és hogy a nők nem gyakorolhatják

Isten spirituális hatalmát a Földön,

vagyis nem lehetnek papok.

Elfogadtam, hogy valóban léteznek
különbségek a férfiak és a nők között

bizonyos pénzügyi és fegyelmi kérdésekben,
illetve a döntéshozásban.

Csak egyetlen dolog miatt hunytam szemet,

mert szeretem őket.

Azonban egyszer csak rádöbbentem,

ezzel tulajdonképpen azt szentesítem,

hogy a férfiak kisegítő személyzetként
használjanak a munkájukhoz.

Ahogy szembesültem
ezzel az ellentmondással,

csatlakoztam a közösségem
hasonló gondolkodású aktivistáihoz,

és az utóbbi évtizedben nagyon,
nagyon keményen dolgoztunk.

Először a tudatosságot kellett növelnünk.

Lehetetlen változtatni valamin,
amiről nem is tudunk.

Úgyhogy elkezdtünk cikkeket
és blogokat írni.

Rengeteg példát találtam

a közösségünkben fellelhető
nemi egyenlőtlenségekre.

Ezután érdekvédelmi szervezeteket
hoztunk létre.

Megpróbáltunk olyan dolgokkal foglalkozni,
amelyeket nem lehet a szőnyeg alá söpörni,

mint például a nadrágviselet
vagy a férfi találkozók látogatása.

Ezek egyszerűnek tűnnek,

de tőlünk, szervezőktől
nagy áldozatokat követelt.

Elvesztettük a kapcsolatainkat
és az állásunkat.

Napi rendszerességgel kaptunk
gyűlölködő leveleket.

Támadtak bennünket a közösségi oldalakon
és a sajtóban is.

Volt, akit halálosan megfenyegettek.

Rossz hírünket keltették.
Némelyikünket kiátkozták.

Többünknek meg kellett jelennie
a fegyelmi tanács előtt.

A közösség, amelyet szerettünk,
ellenünk fordult,

pedig mi csak jobbá akartuk tenni,
mert hittük, hogy jobbá tehető.

Számítottam erre a reakcióra
a sajátjaimtól,

hiszen pontosan tudom, milyen érzés,
ha valakit megpróbálnak megváltoztatni,

vagy egyszerűen csak kritizálnak.

Az azonban végképp megdöbbentett,

hogy ugyanannyi és ugyanolyan heves
kritikát kaptunk

a „világi” baloldalról,
mint a „vallásos” jobboldalról.

A világi barátaim fel sem fogták,
hogy mi ez az egész.

Elintézték azzal, hogy:
„Ó, minden vallásos ember őrült.”,

„Ne is törődj az egyházzal.”

„Ezek mind homofóbok meg szexisták.”

Azt azonban nem értették meg,

hogy ez az ellenségeskedés nem segíti
a vallásos szélsőség elleni küzdelmet,

hanem pont a melegágya annak.

Ezek az érvek mit sem használnak.
Emlékszem, egyszer valaki azt mondta,

bolond vagyok,
hogy ehhez a valláshoz tartozom.

De ezzel csak azt érte el,
hogy megvédjem magamat és az enyéimet,

és minden egyebet, amiben hiszek,
mert nem vagyunk bolondok.

Szóval az ellenségeskedés nem használt,
meg se hallottam ezeket az érveket.

Még mindig feldühít, ha ezeket hallom,

mert ők a családom és a barátaim.

Hozzám tartoznak, úgyhogy én vagyok
az első, aki megvédi őket,

de ettől még a küzdelem nagyon is éles.

Hogyan tartsuk tiszteletben
valakinek a hitét,

ha mindeközben azt gondoljuk,
hogy maga a vallás

súlyos sérüléseket okoz?

Ez bizony kemény kérdés.
És én még mindig nem tudom rá a választ.

Egy évtizede ezen a vékony kötélen
egyensúlyozok a szüleimmel.

Ők intelligens és kedves emberek.

Hadd próbáljam meg érzékeltetni
a szempontjaikat.

Mi, mormonok, hisszük azt,

hogy ha betartjuk a szabályokat
és követjük a szertartásokat,

akkor a halál után is együtt lehetünk
egy családként.

És a szüleim számára például az,

hogy én most ujjatlan blúzt viselek,
amely láttatni engedi a vállaimat,

méltatlanná tesz engem.

Emiatt nem leszek velük
az örökkévalóságban.

De továbbmegyek, volt egy bátyám,
aki 15 éves korában balesetben elhunyt,

és mi, a blúzom miatt,
nem lehetünk többé egy család.

A szüleim képtelenek megérteni,
hogy olyan dolgok,

mint a divat, vagy a nők jogai

miért akadályozna meg engem abban,
hogy ismét láthassam a bátyámat.

És ez az a gondolkodásmód,
ami ellen küzdünk,

és a kritika ezen nem tud változtatni.

Így aztán a szüleimmel megpróbáljuk
megtartani ezt a kényes egyensúlyt,

képviselve a saját nézeteinket,
és tisztelve a másikét,

de tulajdonképpen nem fogadva el
egymás nagyon alapvető hitét arról,

ahogyan éljük az életünket,
és ez bizony nehéz.

Erre csak úgy vagyunk képesek,
hogy visszahúzódunk

a saját csigaházunkba,
és habár érzékeljük

a hitnek és a hitetlenségnek
ezt az érzékeny mezsgyéjét,

de megpróbáljuk tiszteletben tartani,
és nem sérteni egymást.

A másik dolog, amit sem
a világi baloldaliak, az ateisták,

sem az ortodox, vallásos jobboldaliak
nem tudnak megérteni,

az az, hogy miért vagyok aktivistája
ennek a mozgalomnak.

El nem tudom mondani, hányan,
de hányan mondták már nekem,

„Ha nem szereted az egyházadat,
lépj ki belőle.

Miért próbálod megváltoztatni?”

Azért, mert a Sabbathról szóló tanítások

hatással vannak a politikára,
az egészségügyre,

a világban lévő erőszakra.

Az oktatásra, a fegyverkezésre,
a pénzügyi döntésekre.

Ezek a törvények jogilag
és kulturálisan is elfogadottak.

Valójában a vallásom az egész nemzetre
óriási hatással van.

2008-ban például az én egyházam több mint
22 millió dollárral járult hozzá

Kaliforniában az azonos neműek
házassága elleni harchoz.

40 évvel ezelőtt,
a politikatörténészek szerint,

ha a Mormon Egyház nem állt volna ki
az egyenlő jogok módosítása ellen,

akkor az ma része lenne az alkotmánynak.

Hány életre volt ez kihatással?

Persze tölthetjük azzal az időt,

hogy megküzdünk minden egyes
apró törvényért,

vagy feltehetjük magunknak a kérdést,

hogy miért a nemi egyenlőtlenség
az általános a világban?

Miért ez a normális?

Nos, a vallás nemcsak
az erkölcsnek az alapja,

hanem a rend magját is magában hordozza.

A vallások felszabadíthatnak
vagy leigázhatnak,

felhatalmazhatnak vagy kizsákmányolhatnak,
vigaszt nyújthatnak vagy elpusztíthatnak,

és gyakran megtörténik,
hogy nem a valódi felelősök töltik be

a mérleg nyelvének szerepét
etikai és erkölcsi kérdésekben.

Az egyházakat nem lehet
figyelmen kívül hagyni.

Komolyan kell vennünk őket.

De egy ilyen egyházra
egyáltalán nem könnyű hatni.

Mégis azt mondhatom,
hogy a társaimnak sikerült.

Kevesen vagyunk a csapatomban,
csupán néhány százan,

mégis óriási hatásunk volt.

Most első ízben végre női képek is
ki vannak akasztva

a férfiaké mellett.

Végre a nőknek is szabad imádkozniuk
az egyházi találkozókon,

holott korábban sohasem vehettek részt
ezeken a tanácskozásokon.

A múlt héten pedig,
egy történelmi lépésben,

három nő is meghívást kapott
az egész egyházat felügyelő

vezetői testületbe.

Határozott elmozdulás észlelhető
a mormon közösségen belül,

és ez lehetővé teszi, hogy beszéljünk
a nemi egyenlőtlenségről.

Kiszabadítottuk a palackból a szellemet,
mit sem törődve a megvetéssel,

és több konzervatív nő színrelépésével,
valódi változásokat értünk el,

így a „nők” és a „papság” szavak
már megférnek egyetlen mondatban.

Ez korábban elképzelhetetlen volt.

A lányom és az unokahúgaim olyan vallást
örökölnek, ami nekem még nem adatott meg,

egy sokkal egyenlőbbet --
nem hiába dolgoztunk.

Nem volt könnyű ott állni,

amikor megpróbáltunk bejutni
a férfiak tanácskozására.

Több százan voltunk,

és ahogy egyenként az ajtóhoz léptünk,
mindannyiunknak ugyanazt mondták:

„Elnézést, csak férfiak mehetnek be.”

Így hátra kellett lépnünk,
és néznünk a férfiakat,

köztük 12 éves fiúkat,

amint megérkeztek a tanácskozásra
és elsétáltak a sorfalunk előtt.

De egyetlen nő sem fogja
elfelejteni azt a napot,

és egyetlen fiú sem,
aki akkor ott elsétált előttünk.

Ha egy multinacionális vállalat
vagy egy kormány tagjai lennénk,

és ugyanez megtörtént volna,
hatalmas felháborodást váltott volna ki,

de mi csak egy egyház vagyunk.

Úgyhogy ez csupán vallási kérdés.

De nem kezelhetjük így,

mert ez nemcsak engem érint,
hanem a kislányomat is,

és az önök lányait is, az ő jövőjüket,

hogy milyen ruhát viselhetnek,
hogy kit szerethetnek,

hogy lehetnek-e nőgyógyászati
beavatkozásaik.

Vissza kell szereznünk
a világi értelemben vett erkölcsöt,

amely képes az egyházak
erkölcsi elszámoltatására

az egész világon,

de mindezt tisztelettel kell tennünk,

hiszen együttműködést akarunk,
nem háborút.

Bátor cselekedetekkel,
kiállva a nemi egyenlőségért,

képesek leszünk rá.

Itt az ideje, hogy az emberiség fele
hallassa a hangját,

és egyenlő bánásmódban részesüljön
az egyházainkban, a templomainkban,

a zsinagógáinkban, a mecseteinkben
és a szentélyeinkben szerte a világon.

Én dolgozom a közösségemen,
és önök mit tesznek?

(Taps)