A vallás több, mint hit. Hatalom és befolyás. És ez nap mint nap hatással van mindannyiunkra, függetlenül a hitünktől. Annak ellenére, hogy manapság a vallás mérhetetlen hatást gyakorol a világra, az ellenőrzés és a felelősségre vonás teljesen más mércéjét alkalmazzuk rájuk, mint a társadalmunk bármely más területén. Például manapság, ha a kormány vagy valamelyik nemzetközi szervezet, esetleg egy vállalat kijelentené, hogy a vezetőségében nem lehet nő, vagy valamely fontos, döntéshozó testületében nem lehet nő, vagy hogy a pénzügyeket nem kezelheti nő, joggal háborodnánk fel rajta. És nem maradna következmények nélkül. Mégis szinte az összes világvallásban ez az általános gyakorlat. A vallási életünkben elfogadjuk azokat a dolgokat, amelyeket a világi életünkben nem, és ezt bátran kijelenthetem, mert három évtizede ebben élek. Az a típusú lány vagyok, aki világéletében a nemi megkülönböztetés ellen harcolt. Beálltam a fiúcsapatba baseball-ozni. Kijelentettem, hogy én leszek az Egyesült Államok első női elnöke. Folyamatosan küzdök az egyenlő jogokért a törvényhozásban, ami 40 éve gyakorlatilag állóvíz. A családunkban mindkét ágon én vagyok az első nő, aki valaha dolgozott az otthonán kívül, illetve aki egyetemre járt. Soha nem fogadtam el a kirekesztést a női mivoltomra hivatkozva, kivéve a vallásomban. Egész idő alatt tagja voltam a rettenetesen patriarkális ortodox mormon egyháznak. Egy rendkívül tradícionális családban nőttem fel. Nyolc testvérem van, édesanyám háztartásbeli. Édesapám pedig a közösségünk egyik vezetője. Úgy nőttem fel, hogy végig hittem benne, az a legfőbb értékem és erényem, ha betartom a szabályokat, amelyekre gyerekkorom óta tanítottak. Szűzen menj férjhez, soha ne igyál alkoholt, ne dohányozz, mindig légy szolgálatkész, és úgy általában légy jó. Néhány szabály nagyon szigorú volt, de mégis betartottuk őket, mert szeretjük a közösségünk tagjait, szeretjük a vallásunkat, és erős a hitünk. A mormonizmusban minden meg van határozva, hogy hogyan öltözködj, kivel randizz, kihez menj férjhez. Még abban sincs szabad döntésünk, hogy milyen fehérneműt hordjunk. Ebben a vallásban az összes ismerősöm minden keresetéből 10 százalékot az egyháznak adományoz, természetesen én is. 10 százalék az újságkihordásból és a bébiszitterkedésből is. Ez egy olyan vallás, ahol a szülők azt mondják a gyerekeiknek, amikor kétéves térítőútra indulnak, hogy inkább öljék meg őket, mintsem hogy a becsületüket elveszítve térjenek haza. Ez egy olyan vallás, ahol minden évben van olyan gyerek, aki inkább öngyilkos lesz, nehogy be kelljen vallania a közössége előtt, hogy meleg. De ugyanakkor ez olyan vallás is, amelyben, bárhol is éltem a világon, mindig azonnal akadtak segítőkész barátok. Állandó biztonságban éreztem magamat. Biztonság és tisztaság egy életen át. Sok segítséget kaptam a kislányom felneveléséhez. Ezért soha nem kérdőjeleztem meg, hogy csak a férfiak lehetnek a vezetők, és hogy a nők nem gyakorolhatják Isten spirituális hatalmát a Földön, vagyis nem lehetnek papok. Elfogadtam, hogy valóban léteznek különbségek a férfiak és a nők között bizonyos pénzügyi és fegyelmi kérdésekben, illetve a döntéshozásban. Csak egyetlen dolog miatt hunytam szemet, mert szeretem őket. Azonban egyszer csak rádöbbentem, ezzel tulajdonképpen azt szentesítem, hogy a férfiak kisegítő személyzetként használjanak a munkájukhoz. Ahogy szembesültem ezzel az ellentmondással, csatlakoztam a közösségem hasonló gondolkodású aktivistáihoz, és az utóbbi évtizedben nagyon, nagyon keményen dolgoztunk. Először a tudatosságot kellett növelnünk. Lehetetlen változtatni valamin, amiről nem is tudunk. Úgyhogy elkezdtünk cikkeket és blogokat írni. Rengeteg példát találtam a közösségünkben fellelhető nemi egyenlőtlenségekre. Ezután érdekvédelmi szervezeteket hoztunk létre. Megpróbáltunk olyan dolgokkal foglalkozni, amelyeket nem lehet a szőnyeg alá söpörni, mint például a nadrágviselet vagy a férfi találkozók látogatása. Ezek egyszerűnek tűnnek, de tőlünk, szervezőktől nagy áldozatokat követelt. Elvesztettük a kapcsolatainkat és az állásunkat. Napi rendszerességgel kaptunk gyűlölködő leveleket. Támadtak bennünket a közösségi oldalakon és a sajtóban is. Volt, akit halálosan megfenyegettek. Rossz hírünket keltették. Némelyikünket kiátkozták. Többünknek meg kellett jelennie a fegyelmi tanács előtt. A közösség, amelyet szerettünk, ellenünk fordult, pedig mi csak jobbá akartuk tenni, mert hittük, hogy jobbá tehető. Számítottam erre a reakcióra a sajátjaimtól, hiszen pontosan tudom, milyen érzés, ha valakit megpróbálnak megváltoztatni, vagy egyszerűen csak kritizálnak. Az azonban végképp megdöbbentett, hogy ugyanannyi és ugyanolyan heves kritikát kaptunk a „világi” baloldalról, mint a „vallásos” jobboldalról. A világi barátaim fel sem fogták, hogy mi ez az egész. Elintézték azzal, hogy: „Ó, minden vallásos ember őrült.”, „Ne is törődj az egyházzal.” „Ezek mind homofóbok meg szexisták.” Azt azonban nem értették meg, hogy ez az ellenségeskedés nem segíti a vallásos szélsőség elleni küzdelmet, hanem pont a melegágya annak. Ezek az érvek mit sem használnak. Emlékszem, egyszer valaki azt mondta, bolond vagyok, hogy ehhez a valláshoz tartozom. De ezzel csak azt érte el, hogy megvédjem magamat és az enyéimet, és minden egyebet, amiben hiszek, mert nem vagyunk bolondok. Szóval az ellenségeskedés nem használt, meg se hallottam ezeket az érveket. Még mindig feldühít, ha ezeket hallom, mert ők a családom és a barátaim. Hozzám tartoznak, úgyhogy én vagyok az első, aki megvédi őket, de ettől még a küzdelem nagyon is éles. Hogyan tartsuk tiszteletben valakinek a hitét, ha mindeközben azt gondoljuk, hogy maga a vallás súlyos sérüléseket okoz? Ez bizony kemény kérdés. És én még mindig nem tudom rá a választ. Egy évtizede ezen a vékony kötélen egyensúlyozok a szüleimmel. Ők intelligens és kedves emberek. Hadd próbáljam meg érzékeltetni a szempontjaikat. Mi, mormonok, hisszük azt, hogy ha betartjuk a szabályokat és követjük a szertartásokat, akkor a halál után is együtt lehetünk egy családként. És a szüleim számára például az, hogy én most ujjatlan blúzt viselek, amely láttatni engedi a vállaimat, méltatlanná tesz engem. Emiatt nem leszek velük az örökkévalóságban. De továbbmegyek, volt egy bátyám, aki 15 éves korában balesetben elhunyt, és mi, a blúzom miatt, nem lehetünk többé egy család. A szüleim képtelenek megérteni, hogy olyan dolgok, mint a divat, vagy a nők jogai miért akadályozna meg engem abban, hogy ismét láthassam a bátyámat. És ez az a gondolkodásmód, ami ellen küzdünk, és a kritika ezen nem tud változtatni. Így aztán a szüleimmel megpróbáljuk megtartani ezt a kényes egyensúlyt, képviselve a saját nézeteinket, és tisztelve a másikét, de tulajdonképpen nem fogadva el egymás nagyon alapvető hitét arról, ahogyan éljük az életünket, és ez bizony nehéz. Erre csak úgy vagyunk képesek, hogy visszahúzódunk a saját csigaházunkba, és habár érzékeljük a hitnek és a hitetlenségnek ezt az érzékeny mezsgyéjét, de megpróbáljuk tiszteletben tartani, és nem sérteni egymást. A másik dolog, amit sem a világi baloldaliak, az ateisták, sem az ortodox, vallásos jobboldaliak nem tudnak megérteni, az az, hogy miért vagyok aktivistája ennek a mozgalomnak. El nem tudom mondani, hányan, de hányan mondták már nekem, „Ha nem szereted az egyházadat, lépj ki belőle. Miért próbálod megváltoztatni?” Azért, mert a Sabbathról szóló tanítások hatással vannak a politikára, az egészségügyre, a világban lévő erőszakra. Az oktatásra, a fegyverkezésre, a pénzügyi döntésekre. Ezek a törvények jogilag és kulturálisan is elfogadottak. Valójában a vallásom az egész nemzetre óriási hatással van. 2008-ban például az én egyházam több mint 22 millió dollárral járult hozzá Kaliforniában az azonos neműek házassága elleni harchoz. 40 évvel ezelőtt, a politikatörténészek szerint, ha a Mormon Egyház nem állt volna ki az egyenlő jogok módosítása ellen, akkor az ma része lenne az alkotmánynak. Hány életre volt ez kihatással? Persze tölthetjük azzal az időt, hogy megküzdünk minden egyes apró törvényért, vagy feltehetjük magunknak a kérdést, hogy miért a nemi egyenlőtlenség az általános a világban? Miért ez a normális? Nos, a vallás nemcsak az erkölcsnek az alapja, hanem a rend magját is magában hordozza. A vallások felszabadíthatnak vagy leigázhatnak, felhatalmazhatnak vagy kizsákmányolhatnak, vigaszt nyújthatnak vagy elpusztíthatnak, és gyakran megtörténik, hogy nem a valódi felelősök töltik be a mérleg nyelvének szerepét etikai és erkölcsi kérdésekben. Az egyházakat nem lehet figyelmen kívül hagyni. Komolyan kell vennünk őket. De egy ilyen egyházra egyáltalán nem könnyű hatni. Mégis azt mondhatom, hogy a társaimnak sikerült. Kevesen vagyunk a csapatomban, csupán néhány százan, mégis óriási hatásunk volt. Most első ízben végre női képek is ki vannak akasztva a férfiaké mellett. Végre a nőknek is szabad imádkozniuk az egyházi találkozókon, holott korábban sohasem vehettek részt ezeken a tanácskozásokon. A múlt héten pedig, egy történelmi lépésben, három nő is meghívást kapott az egész egyházat felügyelő vezetői testületbe. Határozott elmozdulás észlelhető a mormon közösségen belül, és ez lehetővé teszi, hogy beszéljünk a nemi egyenlőtlenségről. Kiszabadítottuk a palackból a szellemet, mit sem törődve a megvetéssel, és több konzervatív nő színrelépésével, valódi változásokat értünk el, így a „nők” és a „papság” szavak már megférnek egyetlen mondatban. Ez korábban elképzelhetetlen volt. A lányom és az unokahúgaim olyan vallást örökölnek, ami nekem még nem adatott meg, egy sokkal egyenlőbbet -- nem hiába dolgoztunk. Nem volt könnyű ott állni, amikor megpróbáltunk bejutni a férfiak tanácskozására. Több százan voltunk, és ahogy egyenként az ajtóhoz léptünk, mindannyiunknak ugyanazt mondták: „Elnézést, csak férfiak mehetnek be.” Így hátra kellett lépnünk, és néznünk a férfiakat, köztük 12 éves fiúkat, amint megérkeztek a tanácskozásra és elsétáltak a sorfalunk előtt. De egyetlen nő sem fogja elfelejteni azt a napot, és egyetlen fiú sem, aki akkor ott elsétált előttünk. Ha egy multinacionális vállalat vagy egy kormány tagjai lennénk, és ugyanez megtörtént volna, hatalmas felháborodást váltott volna ki, de mi csak egy egyház vagyunk. Úgyhogy ez csupán vallási kérdés. De nem kezelhetjük így, mert ez nemcsak engem érint, hanem a kislányomat is, és az önök lányait is, az ő jövőjüket, hogy milyen ruhát viselhetnek, hogy kit szerethetnek, hogy lehetnek-e nőgyógyászati beavatkozásaik. Vissza kell szereznünk a világi értelemben vett erkölcsöt, amely képes az egyházak erkölcsi elszámoltatására az egész világon, de mindezt tisztelettel kell tennünk, hiszen együttműködést akarunk, nem háborút. Bátor cselekedetekkel, kiállva a nemi egyenlőségért, képesek leszünk rá. Itt az ideje, hogy az emberiség fele hallassa a hangját, és egyenlő bánásmódban részesüljön az egyházainkban, a templomainkban, a zsinagógáinkban, a mecseteinkben és a szentélyeinkben szerte a világon. Én dolgozom a közösségemen, és önök mit tesznek? (Taps)