A Déli-Sarkig és vissza — életem legnehezebb 105 napja

Ebben az évben Ben Saunders felfedező megkísérelte az eddigi legambiciózusabb utazását. Kitűzte célul, hogy befejezi a sarki expedíciót, ami Robert Falcon Scott kapitánynak nem sikerült 1912-ben - egy négy hónapos, 2900 kilométeres körutazás az Antarktisz peremétől a Déli-Sarkig és vissza. A kaland utáni első előadásában, csupán őt héttel a visszatérése után, Saunders egy nyers, őszinte képet ad az önhitt kihívásról, ami élete legnehezebb döntését hozta el számára.

Szóval itt állok ma este
önök előtt a TED-ben,

az intelligencia oázisában,

mint a nehéz dolgok hideg helyeken
vonszolásának szakértője.

Felnőtt életemben nagyrészt
sarki expedíciókat vezettem,

és a múlt hónapban, a csapattársam
Tarka L'Herpiniere és én

teljesítettük a legambiciózusabb
expedíciót, amit valaha megpróbáltam.

Sőt, olyan érzés, mintha egyenesen
ideszállítottak volna

négy hónap után a semmi közepéről,

főleg morgással és káromkodással,
egyenesen a TED színpadra.

Szóval el tudják képzelni, hogy ez az
átmenet nem volt egészen egyszerű.

Egyik érdekes mellékhatás,

hogy úgy tűnik, a rövidtávú
memóriám teljesen leállt.

Szóval néhány jegyzetet
kellett készítenem,

hogy elkerüljem a túl sok morgást és
káromkodást az elkövetkező 17 percben.

Ez az első előadás, amit
erről az expedícióról tartok,

és bár mi nem végzünk DNS-szekvenálást
és nem építettünk űrteleszkópokat,

ez egy történet arról, hogy mindent
beleadsz, hogy elérj valamit,

ami még senki másnak nem sikerült.

Szóval remélem, hogy találnak benne
elgondolkodtató felvetéseket.

Egy utazás volt, egy expedíció
az Antarktiszra,

a leghidegebb, legszelesebb, legszárazabb
és legmagasabb kontinens a Földön.

Ez egy lenyűgöző hely.
Egy óriási hely.

Kétszer akkora, mint Ausztrália,

egy kontinens, ami ugyanakkora,
mint Kína és India együttvéve.

Emellett megtapasztaltam

egy érdekes jelenséget
az elmúlt néhány napban,

valamit, amit biztos, hogy Chris Hadfield
megszerez a TED-re néhány év múlva,

beszélgetések, amik
valahogy így néznek ki:

"Ó, Antarktisz. Fantasztikus.

A férjem és én az Antarktiszra mentünk
a Lindbladdal a házassági évfordulónkon."

Vagy: "Ó szuper, a maratonra
mentél oda?"

(Nevetés)

Az utazásunk valójában oda-vissza
69 maraton volt.

105 nap alatt, egy 1800 mérföldes
körutazás gyalog az Antarktisz partjaitól

a Déli-Sarkig és vissza.

Ennek során több, mint
600 kilométerrel túlszárnyaltuk

az emberi erővel hajtott
sarki expedíciók távolsági rekordját.

(Taps)

Önöknek a Bay Area-ból,

ez ugyanaz, mint elsétálni
innen San Francisco-ba,

majd megfordulni és vissza is sétálni.

Szóval, ez egy jó hosszú kempingezés volt,

aminek legtömörebb összefoglalását

a Business Insider Malaysia
felszentelt oldalain láttam:

[Két kutató sikere a sarki expedíción,
amit legutóbb senki nem élt túl.]

Chris Hadfield olyan sokatmondóan beszélt

a félelemről és a siker esélyeiről,
és valójában a túlélés esélyeiről.

A kilenc emberből, akik előttünk
megkísérelték ezt az utat,

senki nem jutott el a sarkig és vissza,

és öten haltak meg ezalatt.

Ő Robert Falcon Scott kapitány.

Ő vezette az utolsó csapatot
az expedíció megkísérlésére.

Scott és riválisa, Sir Ernest Schackleton,

egy évtized során

mindketten versengő expedíciókat vezettek,
hogy elsőként érjék el a Déli-Sarkot,

hogy felmérjék és feltérképezzék
az Antarktisz belsejét,

amiről akkor kevesebbet tudtunk,

mint a Hold felszínéről,

mert a Holdat tudjuk teleszkópokon nézni.

Az Antarktisz nagy része egy évszázaddal
ezelőtt még nem volt feltérképezve.

Talán ismerik a történetet.

Scott utolsó expedíciója, a
Terra Nova Expedíció 1910-ben

egy óriási ostromszerű
megközelítés volt.

Nagy csapata volt, ami pónikat,

kutyákat, benzinhajtású
traktorokat használt,

több előre elhelyezett étel- és
üzemanyagraktárat útba ejtve,

amiken keresztül Scott utolsó ötfős
csapata utazott volna a Sarkra,

ahol megfordultak és visszasíeltek
volna a partra.

Scott és utolsó ötfős csapata

1912 januárjában érkezett a Déli-Sarkra,

ahol megtudták, hogy megelőzte őket a
Roald Amundsen vezette norvég csapat,

akik kutyaszánokkal mentek.

Scott csapata végül gyalog ment.

És több mint egy évszázadon át
ez az utazás befejezetlen maradt.

Scott ötfős csapata elhunyt
a visszaút során.

Az elmúlt évtizedben,

azt kérdeztem magamtól, hogy miért van ez.

Hogy lehet, hogy ez maradt a csúcspont?

Scott csapata 2500 kilométert
tett meg gyalog.

Senki nem ért ennek a közelébe se azóta.

Szóval ez a csúcspontja az
emberi állóképességnek,

emberi erőfeszítésnek,
emberi sportteljesítménynek

a vitathatatlanul legkíméletlenebb
éghajlaton a Földön.

Ez olyan volt, mintha a maratoni rekord

megdöntetlen maradt volna 1912 óta.

És természetesen valami furcsa és előre
látható kombinációja a kíváncsiságnak,

akaratosságnak és valószínűleg
pimaszságnak

oda vezetett hogy azon gondolkodjak,
hogy talán én leszek az, aki befejezi.

Scott expedíciójától eltérően,
mi csak ketten voltunk,

és az Antarktisz partvidékéről tavaly
októberben indultunk,

mindent magunk húzva,

azzal a módszerrel, amit Scott
ember-vontatásnak hívott.

Ha azt mondom, hogy olyan volt, mint
innen San Fransisco és vissza,

valójában úgy értem, hogy végighúzni
valamit, ami egy árnyalattal nehezebb,

mint a legnehezebb NFL-játékos.

A szánkóink 200 kilót nyomtak

azaz 440 fontot egyenként az induláskor.

Ugyanannyit, mint amennyit Scott
leggyengébb pónija is húzott.

Kezdetben átlagosan kb. 800 métert
tettünk meg óránként.

Talán az volt az oka, hogy senki nem
kísérelte meg ezt az utat mostanáig,

egy évszázad alatt,

hogy senki nem volt elég ostoba,
hogy megpróbálja.

Eközben nem állíthatom,
hogy felfedeztünk,

a szó eredeti értelmezése szerint -

nem neveztünk meg hegyeket vagy
térképeztünk fel ismeretlen völgyeket -

úgy gondolom, beléptünk egy emberi
értelemben feltérképezetlen területre.

Ha a jövőben rájövünk, hogy az
emberi agynak van egy olyan része,

ami felélénkül, amikor magunkat szidjuk,

egyáltalán nem fogok meglepődni.

Úgy hallották, hogy az átlag amerikai
idejének 90 százalékát bent tölti.

Mi nem mentünk be sehova
majdnem négy hónapon át.

Nem láttunk naplementét sem.

24 órás napfény volt.

Az életkörülmények elég spártaiak voltak.

Háromszor váltottam alsóneműt
105 nap alatt,

és Tarka és én 2,7 négyzetméteren
osztoztunk a sátorban.

Bár volt némi technológiánk, amit
Scott elképzelni se tudott volna.

És élőben blogoltunk minden este
a sátorból egy laptopon

és egy egyedi műholdas
közvetítőn keresztül,

ami mind napenergiával működött:

egy hajlékony fényelektromos panel
volt a sátoron.

És az írás fontos volt számomra.

Gyerekként inspiráltak a kalandokról
és felfedezésekről szóló olvasmányok,

és úgy gondolom, mindannyian
láttuk itt ezen a héten

a történetmesélés fontosságát és erejét.

Szóval volt néhány 21. századi holmink,

de a valóság, hogy a kihívások,
amikkel Scott szembenézett,

ugyanazok voltak, amik nekünk is:

az időjárás miatt, és amit
Scott úgy hívott, hogy siklás,

a súrlódás mértéke a
szánkók és a hó között.

A leghidegebb jeges szél
-70 fok körüli volt,

és semmit nem láttunk, amit
kifehéredésnek hívnak,

az utunk nagy részén.

Oda-vissza megjártuk a világ
egyik legnagyobb

és legveszélyesebb gleccserét,
a Beardmore gleccsert.

176 kilométer hosszú; felszíne többnyire
az, amit kék jégnek hívunk.

Láthatják, hogy csodálatos, csillámló
acélkemény kék felszín,

amit ezer és ezer gleccserszakadék borít,

ezek a mély hasadékok a fagyos jégben
akár 60 méter mélyek is lehetnek.

Repülő nem tud itt leszállni,

szóval a legnagyobb veszélyben voltunk,

technikailag, amikor a legcsekélyebb
esélyünk volt arra, hogy megmentsenek.

A Déli-Sarkot 61 nap gyaloglás
után értük el,

egy nap kihagyással a rossz idő miatt,

és szomorú, de azt kell mondanom,
kiábrándító volt.

Van ott egy állandó amerikai bázis,

az Amundsen-Scott Déli-Sark
Állomás a Déli-Sarkon.

Van felszállóhelyük, büféjük,

melegvizes zuhanyzójuk,

postájuk, szuvenír boltjuk,

kosárlabdapályájuk, ami másodsorban
moziként működik.

Szóval egy kicsit máshogy fest manapság,

és több hektár szemét is van.

Úgy gondolom, ez bámulatos,

hogy emberek képesek az év 365 napján

hamburgeren, forró
zuhanyon és mozin élni,

de úgy tűnik, ez rengeteg
üres kartondobozt termel.

Láthatják ennek a képnek a bal oldalán,

hogy több hektár szemét várja,

hogy repülővel elszállítsák
a Déli-Sarkról.

De van egy jelzőoszlop is a Déli-Sarknál,

ahova gyalog jutottunk el,
a magunk erejéből,

segítség nélkül, a legnehezebb úton,

rekordidő alatt megtéve 1500 kilométert,

több súlyt húzva, mint bárki más valaha.

És ha megálltunk volna ott
és hazarepülünk,

ami rendkívül ésszerű döntés lett volna,

akkor az előadásomnak itt lenne a vége,

és valahogy így fejeződne be.

Ha megfelelő csapatod van, megfelelő
fizikai és műszaki eszközök,

és van elég hited magadban,
elég elszántság,

akkor bármi lehetséges.

De megfordultunk,

és eljött az a pont, ahol
a dolog érdekessé vált.

Magasan az antarktiszi fennsíkon,

3000 méter fölött, rendkívüli szélben,
hidegben és szárazságban, kimerülten.

Magunk mögött 35 maratonnal,

csak félúton voltunk.

Persze volt mindenféle
biztonsági eszközünk:

sírepülők, műholdas telefonok,

és élő, 24 órás nyomkövetős jeladók,
amik még nem léteztek Scott idején.

De utólag nézve,

ahelyett, hogy megkönnyítette volna,

a biztonsági hálónk biztosította nekünk,

hogy kevés időt hagyjunk magunknak,

hogy nagyon közel kerüljünk az emberi
teljesítőképesség végső határaihoz.

És ez egy kiváló típusa a kínzásnak,

hogy kimerítsd magad addig a
pontig, hogy éhezel minden nap,

miközben egy étellel teli
szánkót vonszolsz.

Évekig bőbeszédűen írtam
a támogatási indítványokat

az emberi állóképesség
határainak kitolásáról,

de a valóságban nagyon ijesztő hely volt.

Mielőtt elértük a Sarkot,

két hetünk volt szinte állandó
ellenszéllel, ami lelassított minket.

Így néhány napig a napi
élelmiszeradag felét ettük csak meg.

Véges volt az élelmünk a
szánkókban az útra,

szóval próbáltuk azzal kihúzni,

hogy lecsökkentjük felére a kalóriát,
amit kellett volna fogyasztanunk.

Ennek eredményeképp mindkettőnknél
fokozódott a hipoglikémia -

egyre csökkent a vércukorszintünk
napról napra --

és fokozottan érzékenyebbek
lettünk az extrém hidegre.

Tarka készítette rólam
ezt a fotót egy este,

miután szinte elájultam a
nagymértékű kihűléstől.

Mindkettőnknek visszatérő hipotermia-
rohamai voltak. Előtte sose tapasztaltam

és nagyon megszégyenítő volt.

Amennyire önök azt szeretnék
gondolni, ahogy én is,

hogy olyan emberek,
akik nem adják fel,

hogy lendületből mennek,

de a hipotermia nem hagy
neked választást.

Teljesen alkalmatlanná válsz.

Mintha egy részeg kisgyerek lennél.

Szánalmassá válsz.

Emlékszem, hogy csak azt akartam,
hogy lefeküdjek és feladjam.

Egy furcsa, furcsa érzés volt,

és valóban megdöbbentő volt
ez a nagymértékű elgyengültség.

Aztán teljesen kifogytunk az ételből,

74 kilométerre a legközelebbi raktártól,

amiket elhelyeztünk a kiutazásunkkor.

10 ételraktárt tettünk le,

szó szerint eltemettük az
ételt és tüzelőanyagot --

a tüzelőanyag egy kuktához volt,
hogy vizet nyerhessünk ki a hóból -

és rákényszerültem arra a döntésre,
hogy hívjak egy újratöltő repülőt,

egy sírepülőt, ami nyolc napra elég ételt
hoz, hogy átsegítsen ezen a szakaszon.

12 órába telt, hogy az Antarktisz
másik végéről elérjenek minket.

A repülő hívása életem egyik
legnehezebb döntése volt.

És kicsit csalónak tűnök most, hogy
itt állok egy kisebb pocakkal.

13 kilogrammot híztam az
elmúlt három hétben.

Az a szörnyű éhség valahogyan
mentális sebet hagyott rajtam,

ami annyit jelent, hogy minden hotel-
büfét felfaltam, amit csak találtam.

(Nevetés)

De őszintén elég éhesek voltunk,
és elég rossz állapotban.

Egy másodpercre se bántam
meg a repülő hívását,

mert még életben vagyok, itt állok,

mindenem épségben,
és a történetet mesélem.

De ilyen külső segítséget kapni
soha nem volt a terv része,

és ezzel még mindig küzd az egóm.

Ez volt a legnagyobb álmom valaha,

és majdnem tökéletes volt.

A partvidékre visszavezető úton,

kapcsaink - amik a tüskék
a bakancsainkon,

amik a kék jégen való
utazásban segítenek -

eltörtek a Beardmore tetején.

Még mindig előttünk volt
160 kilométer lejtő

nagyon csúszós, kőkemény kék jégen.

Szinte óránként javításra szorultak.

Hogy érezzék a méreteket,

ezt látjuk lefelé a Beardmore
Gleccser torkolatánál.

Egész Manhattan befér abba
a résbe a horizonton.

Az 32 kilométer a Hope-hegy
és a Kiffin-hegy között.

Soha nem éreztem olyan kicsinek
magam, mint az Antarktiszon.

Amikor leértünk a gleccser szájához,

megláttuk, hogy friss hó fedte a több
tucat mély gleccserszakadékot.

Shackleton egyik embere jellemezte
az ilyen terepen való átkelést,

mint átsétálni egy
vasútállomás üvegtetején.

Nem is emlékszem, hányszor estünk el,

általában sílécig vagy bakancsig
a hóba süppedve.

Egyszer-egyszer teljesen
belezuhanva egészen hónaljig,

de szerencsére annál sosem mélyebbre.

És kevesebb, mint öt héttel
ezelőtt, 105 nap után,

átléptük a különösen
szerencsétlen célvonalat,

a Ross Island partvonalát az
Antarktisz új-zélandi oldalán.

Láthatják a jeget az előtérben

és a rögös sziklát mögötte.

Mögöttünk egy megszakítás nélküli,
2900 kilométer hosszú síösvény fekszik.

Megcsináltuk a valaha volt
leghosszabb gyalogos sarki utazást,

valamit, amiről egy évtizeden
keresztül álmodtam.

És visszanézve,

még mindig helyesnek érzek mindent,

amiket éveken át mondtam

a célok fontosságáról,

elszántságról és önbizalomról,

de azt is bevallom, hogy nem nagyon
gondoltam arra, mi történik,

miután eléred a mindent felemésztő célt,

aminek az életed nagy részét szentelted,

és az az igazság, hogy ezt
még mindig fel kell fognom.

Ahogy mondtam, nagyon kevés a külső
jele van annak, hogy ott voltam.

13 kilogrammot szedtem fel.

Lett néhány halvány, feltehetőleg
most sminkelt, fagyás miatti sebem.

Lett egy az orromon, mindkét arccsontomon,
a védőszemüveg helyén,

de belül valóban egy teljesen
más ember vagyok.

Ha őszinte akarok lenni,

Az Antarktisz kihívás volt nekem
és annyira szerénnyé tett,

hogy nem vagyok benne biztos, hogy
ezt bármikor is szavakba tudom önteni.

Még mindig küzdök azzal, hogy
rendezzem a gondolataimat.

És mégis itt állni és
elmesélni ezt a történetet

bizonyíték arra, mindannyian
elérhetünk hatalmas dolgokat,

ambícióval, szenvedéllyel,

merész makacssággal,

elutasítva a feladást,

hogy ha erősen álmodsz valamiről,
ahogy Sting mondja,

tényleg el fog jönni.

De itt állva azt is szeretném
elmondani, hogy ismerik

azt a közhelyet,, hogy az út
fontosabb, mint maga a cél?

Van abban valami.

Ahogy közeledtem a célvonalamhoz,

Ross Island rögös, sziklás partjához,

egyre jobban kezdtem megérteni,
hogy a legnagyobb lecke,

amit ez a nagyon hosszú, nagyon
kemény séta taníthatott nekem,

hogy a boldogság az
nem egy célvonal,

nekünk az, embereknek,

a tökéletesség, amiről annyian álmodunk,

lehet, hogy nem is igazán megvalósítható,

és ha nem tudunk elégedettek
lenni itt, ma, most, a mi utunkon

minden összevisszaság és
igyekezet közt, amiben élünk,

a nyitott körök, a félig
teljesített feladatlisták,

a legközelebb-jobban-csinálomok,

akkor lehet, hogy soha nem fogjuk érezni.

Sokan kérdezték tőlem,
hogy mi következik?

Most éppen nagyon boldog vagyok
felépülés közben és a hotelbüfék előtt.

De ahogy Bob Hope mondja,

szerénynek érzem magam,

de azt hiszem, megvan bennem
az akarat, hogy megküzdjek vele. (Nevetés)

Köszönöm.

(Taps)