Szóval itt állok ma este önök előtt a TED-ben, az intelligencia oázisában, mint a nehéz dolgok hideg helyeken vonszolásának szakértője. Felnőtt életemben nagyrészt sarki expedíciókat vezettem, és a múlt hónapban, a csapattársam Tarka L'Herpiniere és én teljesítettük a legambiciózusabb expedíciót, amit valaha megpróbáltam. Sőt, olyan érzés, mintha egyenesen ideszállítottak volna négy hónap után a semmi közepéről, főleg morgással és káromkodással, egyenesen a TED színpadra. Szóval el tudják képzelni, hogy ez az átmenet nem volt egészen egyszerű. Egyik érdekes mellékhatás, hogy úgy tűnik, a rövidtávú memóriám teljesen leállt. Szóval néhány jegyzetet kellett készítenem, hogy elkerüljem a túl sok morgást és káromkodást az elkövetkező 17 percben. Ez az első előadás, amit erről az expedícióról tartok, és bár mi nem végzünk DNS-szekvenálást és nem építettünk űrteleszkópokat, ez egy történet arról, hogy mindent beleadsz, hogy elérj valamit, ami még senki másnak nem sikerült. Szóval remélem, hogy találnak benne elgondolkodtató felvetéseket. Egy utazás volt, egy expedíció az Antarktiszra, a leghidegebb, legszelesebb, legszárazabb és legmagasabb kontinens a Földön. Ez egy lenyűgöző hely. Egy óriási hely. Kétszer akkora, mint Ausztrália, egy kontinens, ami ugyanakkora, mint Kína és India együttvéve. Emellett megtapasztaltam egy érdekes jelenséget az elmúlt néhány napban, valamit, amit biztos, hogy Chris Hadfield megszerez a TED-re néhány év múlva, beszélgetések, amik valahogy így néznek ki: "Ó, Antarktisz. Fantasztikus. A férjem és én az Antarktiszra mentünk a Lindbladdal a házassági évfordulónkon." Vagy: "Ó szuper, a maratonra mentél oda?" (Nevetés) Az utazásunk valójában oda-vissza 69 maraton volt. 105 nap alatt, egy 1800 mérföldes körutazás gyalog az Antarktisz partjaitól a Déli-Sarkig és vissza. Ennek során több, mint 600 kilométerrel túlszárnyaltuk az emberi erővel hajtott sarki expedíciók távolsági rekordját. (Taps) Önöknek a Bay Area-ból, ez ugyanaz, mint elsétálni innen San Francisco-ba, majd megfordulni és vissza is sétálni. Szóval, ez egy jó hosszú kempingezés volt, aminek legtömörebb összefoglalását a Business Insider Malaysia felszentelt oldalain láttam: [Két kutató sikere a sarki expedíción, amit legutóbb senki nem élt túl.] Chris Hadfield olyan sokatmondóan beszélt a félelemről és a siker esélyeiről, és valójában a túlélés esélyeiről. A kilenc emberből, akik előttünk megkísérelték ezt az utat, senki nem jutott el a sarkig és vissza, és öten haltak meg ezalatt. Ő Robert Falcon Scott kapitány. Ő vezette az utolsó csapatot az expedíció megkísérlésére. Scott és riválisa, Sir Ernest Schackleton, egy évtized során mindketten versengő expedíciókat vezettek, hogy elsőként érjék el a Déli-Sarkot, hogy felmérjék és feltérképezzék az Antarktisz belsejét, amiről akkor kevesebbet tudtunk, mint a Hold felszínéről, mert a Holdat tudjuk teleszkópokon nézni. Az Antarktisz nagy része egy évszázaddal ezelőtt még nem volt feltérképezve. Talán ismerik a történetet. Scott utolsó expedíciója, a Terra Nova Expedíció 1910-ben egy óriási ostromszerű megközelítés volt. Nagy csapata volt, ami pónikat, kutyákat, benzinhajtású traktorokat használt, több előre elhelyezett étel- és üzemanyagraktárat útba ejtve, amiken keresztül Scott utolsó ötfős csapata utazott volna a Sarkra, ahol megfordultak és visszasíeltek volna a partra. Scott és utolsó ötfős csapata 1912 januárjában érkezett a Déli-Sarkra, ahol megtudták, hogy megelőzte őket a Roald Amundsen vezette norvég csapat, akik kutyaszánokkal mentek. Scott csapata végül gyalog ment. És több mint egy évszázadon át ez az utazás befejezetlen maradt. Scott ötfős csapata elhunyt a visszaút során. Az elmúlt évtizedben, azt kérdeztem magamtól, hogy miért van ez. Hogy lehet, hogy ez maradt a csúcspont? Scott csapata 2500 kilométert tett meg gyalog. Senki nem ért ennek a közelébe se azóta. Szóval ez a csúcspontja az emberi állóképességnek, emberi erőfeszítésnek, emberi sportteljesítménynek a vitathatatlanul legkíméletlenebb éghajlaton a Földön. Ez olyan volt, mintha a maratoni rekord megdöntetlen maradt volna 1912 óta. És természetesen valami furcsa és előre látható kombinációja a kíváncsiságnak, akaratosságnak és valószínűleg pimaszságnak oda vezetett hogy azon gondolkodjak, hogy talán én leszek az, aki befejezi. Scott expedíciójától eltérően, mi csak ketten voltunk, és az Antarktisz partvidékéről tavaly októberben indultunk, mindent magunk húzva, azzal a módszerrel, amit Scott ember-vontatásnak hívott. Ha azt mondom, hogy olyan volt, mint innen San Fransisco és vissza, valójában úgy értem, hogy végighúzni valamit, ami egy árnyalattal nehezebb, mint a legnehezebb NFL-játékos. A szánkóink 200 kilót nyomtak azaz 440 fontot egyenként az induláskor. Ugyanannyit, mint amennyit Scott leggyengébb pónija is húzott. Kezdetben átlagosan kb. 800 métert tettünk meg óránként. Talán az volt az oka, hogy senki nem kísérelte meg ezt az utat mostanáig, egy évszázad alatt, hogy senki nem volt elég ostoba, hogy megpróbálja. Eközben nem állíthatom, hogy felfedeztünk, a szó eredeti értelmezése szerint - nem neveztünk meg hegyeket vagy térképeztünk fel ismeretlen völgyeket - úgy gondolom, beléptünk egy emberi értelemben feltérképezetlen területre. Ha a jövőben rájövünk, hogy az emberi agynak van egy olyan része, ami felélénkül, amikor magunkat szidjuk, egyáltalán nem fogok meglepődni. Úgy hallották, hogy az átlag amerikai idejének 90 százalékát bent tölti. Mi nem mentünk be sehova majdnem négy hónapon át. Nem láttunk naplementét sem. 24 órás napfény volt. Az életkörülmények elég spártaiak voltak. Háromszor váltottam alsóneműt 105 nap alatt, és Tarka és én 2,7 négyzetméteren osztoztunk a sátorban. Bár volt némi technológiánk, amit Scott elképzelni se tudott volna. És élőben blogoltunk minden este a sátorból egy laptopon és egy egyedi műholdas közvetítőn keresztül, ami mind napenergiával működött: egy hajlékony fényelektromos panel volt a sátoron. És az írás fontos volt számomra. Gyerekként inspiráltak a kalandokról és felfedezésekről szóló olvasmányok, és úgy gondolom, mindannyian láttuk itt ezen a héten a történetmesélés fontosságát és erejét. Szóval volt néhány 21. századi holmink, de a valóság, hogy a kihívások, amikkel Scott szembenézett, ugyanazok voltak, amik nekünk is: az időjárás miatt, és amit Scott úgy hívott, hogy siklás, a súrlódás mértéke a szánkók és a hó között. A leghidegebb jeges szél -70 fok körüli volt, és semmit nem láttunk, amit kifehéredésnek hívnak, az utunk nagy részén. Oda-vissza megjártuk a világ egyik legnagyobb és legveszélyesebb gleccserét, a Beardmore gleccsert. 176 kilométer hosszú; felszíne többnyire az, amit kék jégnek hívunk. Láthatják, hogy csodálatos, csillámló acélkemény kék felszín, amit ezer és ezer gleccserszakadék borít, ezek a mély hasadékok a fagyos jégben akár 60 méter mélyek is lehetnek. Repülő nem tud itt leszállni, szóval a legnagyobb veszélyben voltunk, technikailag, amikor a legcsekélyebb esélyünk volt arra, hogy megmentsenek. A Déli-Sarkot 61 nap gyaloglás után értük el, egy nap kihagyással a rossz idő miatt, és szomorú, de azt kell mondanom, kiábrándító volt. Van ott egy állandó amerikai bázis, az Amundsen-Scott Déli-Sark Állomás a Déli-Sarkon. Van felszállóhelyük, büféjük, melegvizes zuhanyzójuk, postájuk, szuvenír boltjuk, kosárlabdapályájuk, ami másodsorban moziként működik. Szóval egy kicsit máshogy fest manapság, és több hektár szemét is van. Úgy gondolom, ez bámulatos, hogy emberek képesek az év 365 napján hamburgeren, forró zuhanyon és mozin élni, de úgy tűnik, ez rengeteg üres kartondobozt termel. Láthatják ennek a képnek a bal oldalán, hogy több hektár szemét várja, hogy repülővel elszállítsák a Déli-Sarkról. De van egy jelzőoszlop is a Déli-Sarknál, ahova gyalog jutottunk el, a magunk erejéből, segítség nélkül, a legnehezebb úton, rekordidő alatt megtéve 1500 kilométert, több súlyt húzva, mint bárki más valaha. És ha megálltunk volna ott és hazarepülünk, ami rendkívül ésszerű döntés lett volna, akkor az előadásomnak itt lenne a vége, és valahogy így fejeződne be. Ha megfelelő csapatod van, megfelelő fizikai és műszaki eszközök, és van elég hited magadban, elég elszántság, akkor bármi lehetséges. De megfordultunk, és eljött az a pont, ahol a dolog érdekessé vált. Magasan az antarktiszi fennsíkon, 3000 méter fölött, rendkívüli szélben, hidegben és szárazságban, kimerülten. Magunk mögött 35 maratonnal, csak félúton voltunk. Persze volt mindenféle biztonsági eszközünk: sírepülők, műholdas telefonok, és élő, 24 órás nyomkövetős jeladók, amik még nem léteztek Scott idején. De utólag nézve, ahelyett, hogy megkönnyítette volna, a biztonsági hálónk biztosította nekünk, hogy kevés időt hagyjunk magunknak, hogy nagyon közel kerüljünk az emberi teljesítőképesség végső határaihoz. És ez egy kiváló típusa a kínzásnak, hogy kimerítsd magad addig a pontig, hogy éhezel minden nap, miközben egy étellel teli szánkót vonszolsz. Évekig bőbeszédűen írtam a támogatási indítványokat az emberi állóképesség határainak kitolásáról, de a valóságban nagyon ijesztő hely volt. Mielőtt elértük a Sarkot, két hetünk volt szinte állandó ellenszéllel, ami lelassított minket. Így néhány napig a napi élelmiszeradag felét ettük csak meg. Véges volt az élelmünk a szánkókban az útra, szóval próbáltuk azzal kihúzni, hogy lecsökkentjük felére a kalóriát, amit kellett volna fogyasztanunk. Ennek eredményeképp mindkettőnknél fokozódott a hipoglikémia - egyre csökkent a vércukorszintünk napról napra -- és fokozottan érzékenyebbek lettünk az extrém hidegre. Tarka készítette rólam ezt a fotót egy este, miután szinte elájultam a nagymértékű kihűléstől. Mindkettőnknek visszatérő hipotermia- rohamai voltak. Előtte sose tapasztaltam és nagyon megszégyenítő volt. Amennyire önök azt szeretnék gondolni, ahogy én is, hogy olyan emberek, akik nem adják fel, hogy lendületből mennek, de a hipotermia nem hagy neked választást. Teljesen alkalmatlanná válsz. Mintha egy részeg kisgyerek lennél. Szánalmassá válsz. Emlékszem, hogy csak azt akartam, hogy lefeküdjek és feladjam. Egy furcsa, furcsa érzés volt, és valóban megdöbbentő volt ez a nagymértékű elgyengültség. Aztán teljesen kifogytunk az ételből, 74 kilométerre a legközelebbi raktártól, amiket elhelyeztünk a kiutazásunkkor. 10 ételraktárt tettünk le, szó szerint eltemettük az ételt és tüzelőanyagot -- a tüzelőanyag egy kuktához volt, hogy vizet nyerhessünk ki a hóból - és rákényszerültem arra a döntésre, hogy hívjak egy újratöltő repülőt, egy sírepülőt, ami nyolc napra elég ételt hoz, hogy átsegítsen ezen a szakaszon. 12 órába telt, hogy az Antarktisz másik végéről elérjenek minket. A repülő hívása életem egyik legnehezebb döntése volt. És kicsit csalónak tűnök most, hogy itt állok egy kisebb pocakkal. 13 kilogrammot híztam az elmúlt három hétben. Az a szörnyű éhség valahogyan mentális sebet hagyott rajtam, ami annyit jelent, hogy minden hotel- büfét felfaltam, amit csak találtam. (Nevetés) De őszintén elég éhesek voltunk, és elég rossz állapotban. Egy másodpercre se bántam meg a repülő hívását, mert még életben vagyok, itt állok, mindenem épségben, és a történetet mesélem. De ilyen külső segítséget kapni soha nem volt a terv része, és ezzel még mindig küzd az egóm. Ez volt a legnagyobb álmom valaha, és majdnem tökéletes volt. A partvidékre visszavezető úton, kapcsaink - amik a tüskék a bakancsainkon, amik a kék jégen való utazásban segítenek - eltörtek a Beardmore tetején. Még mindig előttünk volt 160 kilométer lejtő nagyon csúszós, kőkemény kék jégen. Szinte óránként javításra szorultak. Hogy érezzék a méreteket, ezt látjuk lefelé a Beardmore Gleccser torkolatánál. Egész Manhattan befér abba a résbe a horizonton. Az 32 kilométer a Hope-hegy és a Kiffin-hegy között. Soha nem éreztem olyan kicsinek magam, mint az Antarktiszon. Amikor leértünk a gleccser szájához, megláttuk, hogy friss hó fedte a több tucat mély gleccserszakadékot. Shackleton egyik embere jellemezte az ilyen terepen való átkelést, mint átsétálni egy vasútállomás üvegtetején. Nem is emlékszem, hányszor estünk el, általában sílécig vagy bakancsig a hóba süppedve. Egyszer-egyszer teljesen belezuhanva egészen hónaljig, de szerencsére annál sosem mélyebbre. És kevesebb, mint öt héttel ezelőtt, 105 nap után, átléptük a különösen szerencsétlen célvonalat, a Ross Island partvonalát az Antarktisz új-zélandi oldalán. Láthatják a jeget az előtérben és a rögös sziklát mögötte. Mögöttünk egy megszakítás nélküli, 2900 kilométer hosszú síösvény fekszik. Megcsináltuk a valaha volt leghosszabb gyalogos sarki utazást, valamit, amiről egy évtizeden keresztül álmodtam. És visszanézve, még mindig helyesnek érzek mindent, amiket éveken át mondtam a célok fontosságáról, elszántságról és önbizalomról, de azt is bevallom, hogy nem nagyon gondoltam arra, mi történik, miután eléred a mindent felemésztő célt, aminek az életed nagy részét szentelted, és az az igazság, hogy ezt még mindig fel kell fognom. Ahogy mondtam, nagyon kevés a külső jele van annak, hogy ott voltam. 13 kilogrammot szedtem fel. Lett néhány halvány, feltehetőleg most sminkelt, fagyás miatti sebem. Lett egy az orromon, mindkét arccsontomon, a védőszemüveg helyén, de belül valóban egy teljesen más ember vagyok. Ha őszinte akarok lenni, Az Antarktisz kihívás volt nekem és annyira szerénnyé tett, hogy nem vagyok benne biztos, hogy ezt bármikor is szavakba tudom önteni. Még mindig küzdök azzal, hogy rendezzem a gondolataimat. És mégis itt állni és elmesélni ezt a történetet bizonyíték arra, mindannyian elérhetünk hatalmas dolgokat, ambícióval, szenvedéllyel, merész makacssággal, elutasítva a feladást, hogy ha erősen álmodsz valamiről, ahogy Sting mondja, tényleg el fog jönni. De itt állva azt is szeretném elmondani, hogy ismerik azt a közhelyet,, hogy az út fontosabb, mint maga a cél? Van abban valami. Ahogy közeledtem a célvonalamhoz, Ross Island rögös, sziklás partjához, egyre jobban kezdtem megérteni, hogy a legnagyobb lecke, amit ez a nagyon hosszú, nagyon kemény séta taníthatott nekem, hogy a boldogság az nem egy célvonal, nekünk az, embereknek, a tökéletesség, amiről annyian álmodunk, lehet, hogy nem is igazán megvalósítható, és ha nem tudunk elégedettek lenni itt, ma, most, a mi utunkon minden összevisszaság és igyekezet közt, amiben élünk, a nyitott körök, a félig teljesített feladatlisták, a legközelebb-jobban-csinálomok, akkor lehet, hogy soha nem fogjuk érezni. Sokan kérdezték tőlem, hogy mi következik? Most éppen nagyon boldog vagyok felépülés közben és a hotelbüfék előtt. De ahogy Bob Hope mondja, szerénynek érzem magam, de azt hiszem, megvan bennem az akarat, hogy megküzdjek vele. (Nevetés) Köszönöm. (Taps)