Hogyan készítünk fel egyes gyerekeket az egyetemre — másokat pedig a börtönre.

Az Amerikai Egyesült Államokban két intézmény felügyeli a gyermekek felnőtté válását: az egyetem és a börtön. Alice Goffman szociológus hat évet töltött egy problémás philadelphiai negyedben és első kézből tapasztalhatta meg, ahogyan az afro-amerikai és latino származású fiatalokat rákényszerítik arra az útra, mely végül a börtönbe vezet- sokszor pitiáner bűncselekményekből kiindulva. Lélekkel teli beszédében azt kérdezi: "Miért nyújtunk nekik csupán bilincset és börtönt?"

Az amerikai gyermekek
felnőtté válásának folyamatát

két intézmény felügyeli.

Az elsőről sokat hallunk: ez az egyetem.

Biztos emlékeztek még néhányan
arra az izgalomra, amit éreztetek

amikor először egyetemre indultatok.

Néhányan még egyetemisták vagytok

és most is érzitek ezt az izgatottságot.

Az egyetemnek van azért pár hiányossága.

Költséges; a fiatalokat adósságba hajtja.

De mindemellett elég jó életút.

A fiatalok az egyetemről, büszkén,
jó barátokkal körülvéve

és rengeteg tudással lépnek ki a világba.

És legfőképpen: sokkal több esélyük van

a munkaerőpiacon érvényesülni.

Ma a másik intézményről
szeretnék beszélni,

amely a felnőtté válás folyamatát
végigköveti az Egyesült Államokban.

És ez az intézmény a börtön.

Ezek a fiatalok pártfogó felügyelőkkel
kerülnek kapcsolatba

tanárok helyett.

Nekik bírósági időpontjaik vannak
tanórák helyett.

Az utolsó tanévüket utazás helyett
állami büntetőintézetben töltik.

És a 20-as éveik végére

nem diplomát kapnak,

hanem bűnügyi nyilvántartásba veszik őket.

Ennek az intézménynek a fenntartása
nekünk is sokba kerül,

körülbelül 40 000 dollár évente

egy fiatal bebörtönzése New Jersey-ben.

Csak ebben az esetben
az adófizetők állják a számlát

a fiatalok meg egy hideg cellát
kapnak cserébe

és egy maradandó bélyeget,
miután szabadulnak

és munkát akarnak keresni.

Többen nőnek így fel
az Egyesült Államokban,

mint valaha, és ez azért van,
mert az elmúlt 40 évben

a bebörtönzési arány
700%-al növekedett.

Van egy diám ehhez az előadáshoz.

Íme.

Itt látható a bebörtönzési arány hazánkban

716 / 100 000 lakos.

Itt láthatók az OECD tagállamai.

Ráadásul a szegény gyerekeket
küldjük börtönbe

nagyon sokat közülük afroamerikai
vagy latino közösségekből,

így a börtön ellehetetleníti
a fiatalok számára

az amerikai álmom valóra váltását.

Igazából nem csak ez a probléma,

hisz nem csak börtönbe
küldjük a szegény fiatalokat

hanem még bírósági díjakkal,

a feltételes és próbaidős
szabadlábra helyezéssel,

házkutatási parancsokkal
sújtjuk őket,

javítóintézetekbe és házi őrizetbe
küldjük őket,

és kérjük, hogy szó nélkül engedjék

belépni közösségeikbe a rendőrséget
akkor is,

ha éppen nem a közbiztonság javítása,

hanem csak a letartóztatások
számának növelése a cél.

Ez az árnyoldala a büntetőrendszerünk
történelmi gyakorlatának:

a fiatalok attól félnek, hogy
bármelyik pillanatban megállíthatják,

megmotozhatják és elvihetik őket,
nemcsak az utcáról, hanem az otthonaikból,

az iskolából vagy akár
a munkahelyükről is.

Felkeltette az érdeklődésemet,
a felnőtté válásnak ez a módja

még amikor egyetemista voltam

a Pennsylvaniai Egyetemen

a 2000-es évek elején.

Ez az egyetem egy történelmi
afro-amerikai kerületben van.

Így tökéletes rálátásom volt,
erre a két párhuzamos életútra:

az egyik, ahol a fiatalok
elit, magánegyetemre járnak,

és a másik, ahol
a szomszédos kerület fiataljai

akik közül sokan szintén egyetemre járnak

és akik közül sokat börtönbe szállítanak.

Másodéves koromban, elkezdtem
korrepetálni

egy fiatal középiskolás lányt, aki
körülbelül 10 percre lakott az egyetemtől.

Akkoriban engedték ki az unokatestvérét
a javítóintézetből.

15 éves volt, középiskolás gólya.

Lassan megismerkedtem vele,
a barátaival és a családjával,

és megkérdeztem tőle, mit szólna ahhoz,
ha róla írnék

az utolsó éves szakdolgozatomban.

Ez a szakdolgozat lett a disszertációm
a Princeton Egyetemen

és most már egy könyv is készült belőle.

A másodévem végére,

odaköltöztem a környékre
és azzal töltöttem a következő 6 évet,

hogy megértsem, mivel néznek szembe
a fiatalok, miközben felnőnek.

Az első héten, amit ott töltöttem,

láttam két kisfiút, az egyik 5
a másik 7 éves,

ahogy az üldözős játékot játsszák,

ahol az idősebb fiú fut
a fiatalabb után.

Ő játszotta a rendőrt.

Amikor a rendőr elkapta a fiatalabb fiút,

leteperte a földre

megbilincselte képzeletbeli bilincsekkel,

kivette az a aprót a zsebéből

mondván, hogy "Ezt most lefoglalom".

Azután megkérdezte a fiút, hogy
van-e nála kábítószer,

vagy körözés alatt áll-e.

Sokszor láttam ezt a játékot játszani.

Néha a gyerekek egyszerűen
feladták a futást

lefeküdtek hassal a földre,

vagy nekidőltek a falnak,
kezükkel a fejük felett.

Mindeközben a gyerekek
ordítoztak egymásra:

"Na most lecsuklak,

na most lecsuklak, és soha többé
nem mehetsz majd haza!"

Egyszer láttam egy hatévest, ahogy
épp egy másik gyerek nadrágját húzta le

és próbált neki
egy testüreg-vizsgálatot csinálni.

18 hónapig, amíg ezen a környéken éltem

feljegyeztem magamnak, akárhányszor

rendőri beavatkozást láttam a kerületben.

A 18 hónap alatt szemtanúja voltam,

ahogy a rendőrök gyalogosokat vagy
autósokat állítanak meg az úton,

megmotozzák őket, vagy
a nevüket kerestetik az adatbázisban,

ahogyan üldöznek embereket
több utcán keresztül,

visznek be kihallgatásra, vagy
tartóztatnak le valakit,

ami 5 nap kivételével
minden nap megtörtént.

52 alkalommal láttam, ahogyan
rátöri valakire a rendőrség az ajtót

üldöz valakit a házak között,

vagy letartóztat valakit a lakásán.

14-szer voltam szemtanúja,
csupán az első másfél évben,

hogy rendőrök, ütlegelnek
rugdosnak, taposnak fiatalokat,

miután már elkapták őket.

Lassacskán megismerkedtem
egy fiatal testvérpárral:

Chuckkal és Timmel.

Chuck 18 éves volt amikor megismertem,
végzős középiskolás diák.

Játszott az iskola kosárlabda csapatában
és közepes tanuló volt.

A öccse, Tim, 10 éves volt.

És Tim nagyon szerette Chuckot,
mindenhova követte őt,

és felnézett rá, mint egy mentorra.

Az anyjukkal és a nagyapjukkal
éltek egy fedél alatt

egy átlagos emeletes házban,
udvarral és verandával.

Az édesanyjuk függőséggel küszködött,
egész gyermekkoruk óta.

Sosem volt állandó munkahelye
hosszabb ideig.

A nagyapjuk nyugdíjából élt
az egész család,

így hát szűkölködtek mindenben:
ételben, ruhában, tanszerekben,

egész gyermekkoruk alatt.

Az egész család nagyon küszködött.

Tehát amikor megismertem Chuckot,
végzős középiskolás diák volt,

épp akkor lett 18.

Azon a télen, az egyik fiatal
az iskolaudvaron

Chuck anyukáját egy drogos kurvának hívta.

Chuck erre belenyomta az arcát
a gyereknek a hóba,

erre a rendőrség súlyos testi sértéssel
vádolta meg.

A másik gyereknek másnapra
kutya baja sem volt,

talán csak a büszkesége
sérült meg egy kicsit.

Na de mivel Chuck már 18 éves volt,

ezzel a váddal egyenesen
a felnőtt megyei börtönbe került

a State utcán,
Philadelphia észak-nyugati részén.

Miközben ült -- mivel nem volt
pénze óvadékra --

egyre csak halasztódott és
halasztódott a tárgyalás dátuma,

teljes végzős évén keresztül.

Végül aztán a tanév vége felé
megvolt a tárgyalás,

ahol a bíró ejtette a vádakat

és Chuck haza jöhetett,

csupán pár száz dolláros bírósági költség
kifizetésének a kötelezettségével.

Tim nagyon boldog volt aznap.

Következő ősszel Chuck megpróbált újra
beiratkozni végzősként,

de az iskola titkára visszautasította,

mondván, hogy 19 évesen már
túl idős az újrafelvételhez.

Később a bíróság körözést adott ki ellene,
mivel nem tudta kifizetni

a 225 dolláros bírósági díjat,
amivel tartozott

a tárgyalása után.

Így lett belőle a középiskolát otthagyó
fiatal szökevény.

Tim első letartóztatása
ugyanebben az évben történt

nem sokkal azután, hogy 11 éves lett.

Chuck-nak sikerült elrendeznie
a bírósággal az ügyet,

részletekben kellett fizetnie
a bírósági díjakat,

és épp Timet vitte az iskolába
a barátnője autójával,

amikor is egy rendőr megállítja
és ellenőrzi az adatbázisban az autót.

Kiderült, hogy lopott
autóként volt bejelentve Kaliforniában.

Chucknak fogalma sem volt arról,
hogy lopott autót vezet.

A barátnője nagybátyja vette az autót
egy használtautó-kereskedésben

Philadelphia észak-keleti részén.

Chuck és Tim még a környéket
sem hagyták el soha,

nemhogy Kaliforniában jártak volna.

Ennek ellenére a kerületi rendőrség

lopott áru átvételével vádolta Chuckot.

Pár nappal később
egy fiatalkorúak bírája

Timet is elítélte, 11 évesen

bűnrészesség vádjával

így ő is kapott három év próbaidőt.

Ezzel a felfüggesztett büntetéssel
a nyakában

Chuck leült az öccsével,

és elkezdte neki megtanítani,
hogyan szaladjon el a rendőrök elől.

Sokszor leültek egymás mellé a
hátulsó verandán,

nézték a közös hátsó utcát

és Chuck arra tanította Timet,
hogyan szúrja ki a megfigyelő autókat,

hogyan viselkedjen éjszakai razziakor,
hova és hogyan bújjon el.

Szeretném, ha elképzelnék egy percre

milyen életük lett volna Chucknak
és Timnek,

ha olyan környéken nőttek volna fel,
ahol a fiatalok egyetemre járnak

nem börtönbe.

Egy olyan környéken, mint ahol
én nőhettem fel.

Persze azt gondolhatják, hogy

Chuck és Tim és az összes
hasonló fiatal bűnöző!

Hát nem érdemlik meg,
hogy börtönbe kerüljenek?

Nem érdemlik meg, hogy állandóan
letartóztatástól rettegve éljenek?

Nos, én azt mondom, hogy nem érdemlik meg.

Ők nem.

És főként nem olyan dolgokért,
amiket kiváltságosabb fiatalok

büntetlenül csinálhatnak állandóan.

Ha Chuck az én középiskolámba járt volna

annak az iskolaudvari verekedésnek

semmi következménye nem lett volna.

Soha nem lett volna belőle bírósági ügy.

Egyetlen ember, akivel együtt
végeztem a középiskolát,

sem büntetett előéletű.

Senki. De el tudják képzelni,

hány lehetett volna,
ha a rendőrség rendszeresen

megállította és megmotozta volna őket
iskolába menet?

Vagy ha a házibulikon razziákat
tartottak volna az éjszaka közepén?

Persze azt mondhatnák,

hogy nem pont ez a magas
bebörtönzési arány az

ami miatt ilyen alacsony a bűnözés ráta?

A bűnözési ráta valóban alacsony,
és ez jó.

Tényleg, ez egy jó dolog:
alacsony a bűnözési ráta.

Meredeken leesett a 90-es évektől
egészen 2000-ig.

Csakhogy a Nemzeti Tudományos Akadémia

által összehívott tudósok bizottsága
tavaly megállapította,

hogy az összefüggés e történelmi
csúcson lévő bebörtönzési arány

és az alacsony bűnözési arány
között elég ingatag.

Kiderült, hogy a bűnözési arány
hol alacsonyabb, hol magasabb

függetlenül attól, hogy hány
fiatalt küldünk börtönbe.

Amikor az igazságszolgáltatásra gondolunk
hajlamosak vagyunk

fekete-fehéren látni a dolgokat:
jó és rossz, bűnös és ártatlan.

Ha valakit tévesen elítélnek,
az igazságtalanság.

De ha valakit olyasmiért ítélnek el,
amit tényleg elkövetett

akkor valóban büntetést érdemel.

Vannak ártatlan emberek és
vannak bűnösök.

Vannak áldozatok és elkövetők.

Talán lehetnénk ennél
szélesebb látókörűek.

Manapság az várjuk el a fiataloktól,
akik a leghátrányosabb környéken élnek,

akiknek a legkevesebb
családi javaik vannak,

akik az ország
legrosszabb iskoláiba járnak,

akiknek a legnehezebb dolguk van
a munkaerőpiacon

és akik olyan környéken élnek,
ahol mindennapos az erőszak,

azt várjuk el tőlük, hogy a lehető
legkeskenyebb ösvényen járjanak --

és semmi, de semmi rosszat ne tegyenek.

Miért nem támogatjuk ezeket a fiatalokat,
akik ilyen kihívásokkal néznek szembe?

Miért nyújtunk nekik ehelyett bilincseket,
börtönt és menekülő életmódot?

Nem tudnánk vajon
valami jobbat kitalálni?

El tudnánk képzelni egy olyan
igazságszolgáltatási rendszert,

amely a beilleszkedést, a megelőzést
és az állampolgári integrációt

preferálja a büntetéssel szemben?

(taps)

Egy igazságszolgáltatási rendszer,
ami elismeri

a színes bőrű szegények múltbeli
kirekesztését itt az Egyesült Államokban,

és amely nem akarja ezt a kirekesztést
a továbbiakban támogatni vagy fenntartani.

(taps)

És végül pedig:
egy igazságszolgáltatási rendszer,

ami hisz a fekete bőrű fiatalokban,
ahelyett hogy ellenségként kezelné őket.

(taps)

A jó hír az, hogy már alakulóban
van ez a dolog.

Pár éve Michelle Alexander megírta
"Az új Jim Crow" című könyvet,

ami bebörtönzést új szemszögből,
történelmi léptékű

polgárjogi kérdésként mutatja be
az amerikaiaknak.

Obama lnök és Eric Holder főügyész
nagyon keményen kiálltak

az ítélethozatal reformja mellet,
elismerve,

hogy a bebörtönzések
faji egyenlőtlenségei egy valós probléma.

Látjuk, amint államok polgári jogi
megfontolásból kezdenek felhagyni

az "Állítsd meg és kutasd át!"
hozzáállással.

Látjuk, amint városok és államok
legalizálják a marihuána birtoklását.

New York, New Jersey
és Kalifornia csökkenteni kezdte

a bebörtönzöttek számát,
bezárva börtönöket,

mindeközben mégis a bűnözési ráta
csökkenését tapasztalva.

Már Texas is beszállt:

börtönöket zár be,
és inkább az oktatásba fektet.

Egy érdekes koalíció formálódik
a jobb- és a bal oldal között:

volt rabok és konzervatív jogászok,

emberjogi aktivisták és liberálisok,

a rendőri brutalitás ellen

az utcán tüntető fiatalok

és idősebb, tehetősebb emberek között

-- akár innen közönségből is --

akik nagy pénzeket fektetnek,
a bebörtönzés elleni kezdeményezésekbe.

Egy nagyon megosztott Kongresszusban

az igazságszolgáltatási rendszer reformja

az egyetlen dolog, amiben

a jobb- és a baloldal egyetért.

Nem hittem volna,
hogy ezt a dolgot én megérem.

Úgy hiszem, sok ember,
akik fáradhatatlanul dolgoztak azon,

hogy a történelmi magasságú
bebörtönzési arány

okairól és következményeiről írjanak

nem gondolták volna,
hogy ezt a pillanatot megérik.

A kérdés csak az, hogy
mit hozunk ki mi ebből?

Mennyit tudunk ezen változtatni?

Végül egy felhívással szeretnék fordulni

az egyetemista fiatalokhoz

és azokhoz, akik mindennap küzdenek
az ellen, hogy ne kerüljenek börtönbe

vagy hogy letöltsék a büntetésüket
és visszakerüljenek otthonukba.

Talán úgy tűnhet, hogy ez a két életút
két külön világ,

de ennek a két intézménynek a fiataljaiban

egy dolog közös:
valamennyien vezetők lehetnek

az igazságszolgáltatás
reformjának megvalósításában.

A fiatalok mindig élen jártak
az egyenlőségért,

az emberekkel való méltó bánásmódért

és a szabadságért vívott harcban.

A fiatalok számára,
akik most válnak felnőtté

az lenne a küldetés,
hogy ezen a fordulóponton,

véget vessenek a tömeges bebörtönzéseknek,
és hogy létrehozzanak

egy olyan igazságszolgáltatási rendszert,
ahol a hangsúly az "igazság" szón van,

Köszönöm.

(taps)