Joseph Kim: Egy elvesztett család Észak-Koreában. És egy új Amerikában.

Joseph Kim, menekült, az USA-ban él. Elmeséli élete történetét Észak-Koreában, az éhség ideje alatt. Új életet kezdett -- de még mindig kutatja elveszett családját.

Észak Koreában születtem és nevelkedtem.

Habár a családom állandóan a megélhetésért küszködött,

mindig szeretet és gondoskodás vett körül,

mivel én voltam az egyetlen fiú gyermek

és a kisebb testvér.

De aztán a nagy éhínség beköszöntött 1994-ben.

Négy éves voltam.

A nővérem és én tüzifáért jártunk

reggel 5 órától

éjfél utánig.

Jártam az utcákat élelem után kutatva,

és emlékszem, láttam egy kis gyereket

az édesanyja hátán sültkrumplit enni,

és ahogy el akartam tőle lopni.

Az éhezés megalázottság. Az éhezés reménytelenség.

Egy éhező gyereknek, a politika és szabadság

ismeretlen fogalmak.

A kilencedik születésnapomon a szüleim

még csak nem is tudtak enni adni.

De még gyerekként is éreztem a levertséget

a szívükben.

Több, mint egy millió észak-koreai halt éhen azokban az időkben,

és 2003-ban, amikor 13 éves voltam,

az apám is éhen halt.

Láttam ahogy lassan elsorvadt és meghalt.

Ugyanebben az évben az anyám egyszercsak eltünt,

aztán a nővérem közölte velem,

hogy elmegy Kínába pénzt keresni,

és, hogy visszajön majd pénzzel és étellel hamarosan.

Mivel még soha nem voltunk egymástól távol

és úgy gondoltam örökké együtt leszünk,

még csak meg sem öleltem amikor elment.

Ez volt életem legeslegnagyobb hibája.

Akkor még nem tudtam,

hogy sokáig nem látjuk egymást majd.

Azóta nem találkoztam sem édesanyámmal, sem a nővéremmel.

Váratlanul árva és otthontalan lettem.

A mindennapi életem rendkívül kemény volt,

azonban egyszerű is.

Csak egy darabka koszos kenyeret kellett találnom a kukában.

De így nem lehetett túlélni.

Rájöttem, hogy a koldulás nem megoldás.

Szóval az illegális piacon kezdtem el a étel kordékból lopkodni.

Néha, találtam egy-két munkát

ételért cserébe.

Egyszer, két hónapot azzal töltöttem télen,

hogy egy szénbányában dolgoztam

33 méterrel a föld alatt bármiféle védőfelszerelés nélkül

akár napi 16 órában.

Nem számított ritkaságnak.

Sok más árva élt még így, vagy rosszabb körülmények között.

Amikor nem tudtam elaludni a fagyos hideg

vagy éhség miatt,

reménykedtem, hogy a következő reggelen

a nővérem jön és felébreszt

a kedvenc ételemmel.

Ez a remény tartott életben.

Nem volt nagy, egetverő remény.

Inkább olyasmi, mint ami segített hinni,

hogy majd a következő kukában lehet kenyér,

még ha többnyire nem is volt.

De ha nem hiszek benne, meg sem próbálom,

és akkor meghalok.

A remény tartott életben.

Minden nap mondtam magamnak,

nem számít, hogy mennyire nehéz,

életben kell maradnom.

Három évnyi várakozás után a nővéremre

úgy döntöttem, hogy én magam megyek Kínába megkeresni.

Rádöbbentem,

hogy ilyen körülmények között nem sokáig maradnék életben.

Tudtam, hogy az út kockázatos lesz,

de így is úgy is pengeélen táncoltam.

Ugyanúgy éhen halhatok Észak Koreában, mint az apám

vagy legalább megpróbálhatok a jobb élet reményében

elszökni Kínába.

Megtudtam, hogy sok ember próbál átszökni

Kínába a határon át éjszaka, hogy így ne lássák meg őket a sötétben.

Az észak koreai határőrök gyakran lelövik az embereket

akik engedély nélkül próbálnak átkelni a határon.

A kínai katonák elkapják

és visszatoloncolják őket Észak-Koreába

ahol súlyos büntetést szabnak ki rájuk.

Úgy döntöttem én nappal próbálkozom,

először is azért mert gyerek voltam aki félt a sötétben,

másodszor pedig azért, mert tudtam így is nagy kockázatot vállalok,

és mivel nem sokan kísérelték meg a szökést nappal,

így úgy gondoltam talán van esélyem

anélkül, hogy meglátnának.

2006. február 15-én sikerült Kínába jutnom.

16 éves voltam.

Azt hittem, Kínában könnyebb lesz majd,

mivel több volt az élelem.

Azt hittem, több ember segít majd nekem.

De sokkal nehezebb volt az élet, mint Észak-Koreában

mivel itt nem voltam szabad.

Folyton azon aggódtam, hogy elkapnak

és visszaküldenek.

Csodával határos módon, néhány hónappal később

tallálkoztam valakivel aki

egy földalatti menedéket vezetett Észak-Koreaiaknak

és ott maradhattam,

és ehettem rendszeresen hosszú évek óta először.

Később, abban az évben egy aktivista segített eljutni Kínából,

mint menekült az Amerikai Egyesült Államokba.

Amerikába mentem, úgy, hogy egy szót sem beszéltem angolul,

mégis a szociális gondozóm közölte, hogy középiskolába kell járnom.

Még Észak-Koreában is egyes alatt voltam.

(Nevetés)

És épphogy befejeztem az alsó tagozatot.

És emlékszem, hogy küzdöttem az iskolában nap, mint nap.

A tankönyvek és a könyvtár nem tartozott a hobbijaim közé.

Az édesapám, nagyon sokat próbálkozott, hogy ösztökéljen a tanulásra,

de nem sikerült neki.

Egy alkalommal az apám feladta a próbálkozást.

Azt mondta: "Nem vagy a fiam többé."

Csupán 11 vagy 12 éves voltam, de mélyen megsebzett.

Azonban, a motiváltságom

csöppet sem változott a haláláig.

Tehát, Amerikában majdhogynem nevetséges volt,

hogy középiskolába kellett járnom.

Még csak a felső tagozatot sem fejeztem be.

Úgy döntöttem mégis eljárok mert azt mondták,

de nem erőltetem meg magam.

Azonban, egy nap amikor hazajöttem az iskolából a nevelő anyám

csirkeszárnyakat sütött vacsorára.

És vacsora alatt akartam még egy szárnyat enni,

de láttam, hogy nem volt elég mindenkinek,

így letettem róla.

Amikor lenéztem a tányéromra,

Láttam, az utolsó csirkeszárnyat amit a nevelő apám tett oda az övéről.

Határtalanul boldog voltam.

Ránéztem ahogy ott ült mellettem.

És ő csak kedvesen nézett vissza rám,

de nem szólt semmit.

Váratlanul az édesapám jutott eszembe.

A nevelő apám kedvessége

az édesapámra emlélkeztetett,

aki mindig megosztotta velem az ételt,

még ha ő is éhes volt és éhezett.

Úgy éreztem megfulladok attól, hogy mennyi ételhez juthatok Amerikában

és mégis, az apám éhen halt.

Akkor este azt kívántam bárcsak főzhetnék neki,

és más is eszembe jutott még,

hogy hálálhatnám meg neki.

Így, megígértem magamnak,

hogy keményen tanulok majd és elérem a legjobb oktatást

Amerikában, hogy lerójam az áldozatot amit értem tett.

Komolyan vettem az iskolát,

és életemben először

akadémiai kitüntetést kaptam kíváló tanulmányért

és dékán listás lettem az első tanévtől.

(Taps)

A csirkeszárny megváltoztatta az életem.

(Nevetés)

A remény személyes dolog. A remény valami

amit senki nem adhat neked.

Neked kell eldöntened, hogy hiszel benne.

Neked kell elérned.

Észak-Koreában, nekem sikerült.

A remény hozott Amerikába.

De Amerikában nem tudtam mit tehetnék,

mert volt ez a túláradó szabadságérzetem.

Annál a bizonyos vacsoránál a nevelő apám irányt mutatott nekem,

és ösztökélt, értelmet adott

az életemnek Amerikában.

Nem egyedül jöttem.

A remény velem volt, de ez önmagában nem elég.

Rengeteg ember segített utam során.

Az észak-koreai emberek keményen küzdenek a túlélésért.

Kényszeríteni kell magukat a túlélésre,

hogy legyen reményük a túlélésre,

de ez nem tudják segítség nélkül.

Ez az én üzenetem.

Remélj,

de segíts másokon.

Az élet bárhol a világon nehéz lehet.

A nevelő apám akaratlanul is megváltoztatta az életem.

Ugyanígy te is megváltoztathatod valaki életét,

akár egy kis törődéssel.

Egy darab kenyér csillapíthatja az éhséged

és a remény elhozhatja a keresett kenyeret,

hogy életben maradj.

De bizton hiszem,

hogy kedvességgel és törődéssel

megmentheted egy másik Joseph életét

és megváltoztathatod ezernyi más Josephét

akik remélik a túlélést.

Köszönöm.

(Taps)

Adrian Hong: Joseph, köszönjük, hogy megosztottad

ezt a nagyon személyes és egyedi történetet velünk.

Tudom, hogy nem találkoztál a nővéreddel, azt mondtad,

már majdnem egy évtizede,

és mivel ő is láthatja ezt,

szeretnénk neked lehetőséget adni,

hogy üzenj neki valamit.

Joseph Kim: Koreaiul?

A.H.: Mondhatod angolul aztán pedig koreaiul is.

(Nevetés)

J.K.: Oké, nem fogom koreaiul mondani,

mert nem hiszem, hogy kibírom

sírás nélkül.

Nuna, már 10 éve,

hogy nem láttalak.

És csak annyit szeretnék mondani,

hogy hiányzol, és hogy szeretlek,

és kérlek gyere vissza hozzám és maradj életben.

És én -- oh, istenem.

Még mindig nem adtam fel a remény, hogy újra lássalak.

Boldogan élem az életem,

keményen tanulok

míg újra találkozunk,

és megígérem, hogy nem sírok többet.

(Nevetés)

Igen, várom, hogy újra lássalak

és ha te nem találsz,

én is keresni foglak,

és remélem, hogy egy szép napon újra találkozunk.

És üzenhetek még gyorsan az anyukámnak?

A.H.: Persze, kérlek.

J.K.: Nem voltunk együtt sokat,

de tudom, hogy még mindig szeretsz,

és, hogy valószínűleg még mindig imádkozol értem

és gondolsz rám.

Csak annyit akartam mondani, hogy köszönöm,

hogy világra hoztál.

Köszönöm.

(Taps)