A jéghideg vízben való szörfözés öröme

"Bármi, amiért érdemes küzdeni szenvedést igényel, egy kevés szenvedést," állítja Chris Buckhard szörf fotós, amikor a világ leghidegebb, leghevesebb, legelszigeteltebb partok iránti szenvedélyéről mesél. Lélegzetelállító fotói és történetei olyan helyekről szólnak, melyeket kevesen láttak, nemhogy ott szörföztek volna és ezzel vonz be minket a "földözragadtság ellen folytatott személyes harcába".

Ha azt mondom nektek,
hogy ez a felhőtlen boldogság arca,

őrültnek gondoltok ugye?

Nem is hibáztatlak ezért,

mert ha ránézek erre a sarkvidéki
selfie-re, beleborzongok egy kicsit.

Mesélek egy kicsit erről a fényképről.

Norvégiában a Lofoten
szigeteknél úszkáltam,

az Északi-sarkkör-nél

és a víz fagypont körüli volt.

A levegő? Szeles -10 fok

és úgy éreztem a vér kimegy a kezeimből,

lábaimból és arcomból,
mozogtam, hogy megvédjem szerveimet.

Ez volt életem leghidegebb pillanata.

De a megdagadt ajkak, beesett szemek
és kipirult arc ellenére,

úgy éreztem ez itt az a hely, ahol
megtalálhatom a felhőtlen boldogságot.

Ha már a fájdalomról van szó,
talán Brock Bastian pszihológusnak

volt igaza, amikor azt írta:

"A fájdalom egyfajta rövidítés a
tudatosság felé.

Hirtelen a környezet egészéről
tudomást szerzel.

Brutálisan bevonz

az érzékelésben rejlő tudatosság felé,
pont mint a meditáció."

Ha a didergés egyfajta meditáció,
akkor egy szerzetesnek tartom magamat.

(Nevetés)

Mielőtt belemennénk a miértekbe,

szeretne bárki valaha
jéghideg vízben szörfözni?

Szeretnék egy kis betekintést nyújtani,

hogyan is nézhet ki egy nap az életemből.

(Zene)

(Videó) Haver, tudom, hogy a
megfelelő hullámokra vártunk,

de nem gondolom, hogy bárki sejthette,
hogy ez fog történni.

Nem tudom abbahagyni a remegést.

Nagyon fázom.

(Zene)

(Taps)

Chris Burkard: Szóval, szörf fotós, ugye?

Hogy őszinte legyek, nem is tudom,
hogy ez egy valódi munkastátusz-e.

A szüleim határozottan
nem úgy gondolták,

amikor 19 évesen elmondtam nekik, hogy
otthagyom az állásom ezért az életpályáért:

kék ég, meleg trópusi strandok és az
egész évben tartó barnaság.

Úgy értem, nekem ez volt az.
Az élet nem is lehetne ennél szebb.

Türelmesen kivárni, szörfösöket filmezni
ezeken az egzotikus nyaralóhelyeken.

De ott volt ez a probléma.

Minél többet utaztam ezekre
az egzotikus helyekre,

annál kevésbé tűnt örömtelinek.

Kaland keresésre indultam,
de csak a szokásos rutint találtam.

Az olyan dolgok, mint a wi-fi, a tévé,
egy elegáns vacsora vagy a folyamatos térerő

számomra az erősen elturistásodott
helyek csapdái voltak,

a vízben és a szárazföldön egyaránt,

és nem telt sok időbe,
hogy fojtogatni kezdjen.

Ellenállhatatlan vágyat éreztem
a természet vad, nyitott terei iránt,

tehát olyan helyek keresésére indultam,
melyekről mások úgy gondolták,

túl hidegek, túl távoliak
és túl veszélyesek a szörföléshez,

és ez a kihívás kíváncsivá tett.

Elkezdtem ezt a földhözragadtsággal
szembeni keresztes hadjáratot

mert egy dologra rájöttem,

méghozzá, hogy bármilyen karriernek

akár egy olyan látszólag elbűvölőnek is,
mint a szörf fotózás

megvan a veszélye, hogy monotonná váljék.

Szóval, a monotonitás elkerülésére tett
kutatás ráébresztett, hogy

A föld óceánjainak csupán
egyharmada meleg vizű

és ez igazándiból csak egy vékony sáv
az Egyenlítő körül.

Szóval, ha a tökéletes hullámokat
akartam megtalálni,

valószínűleg valami hideg helyre
kellett mennem,

ahol a tengerek közismerten zordak,

és tulajdonképpen ez az, ahol
elkezdtem keresgélni.

Az első utam Izlandra vezetett,

ahol úgy éreztem, megtaláltam amit kerestem.

Messzire repített a vidék
természetes szépsége,

de a legfontosabb, el sem hittem, hogy
megtaláltuk a tökéletes hullámokat

a világ ezen távoli és zord részében.

Egyszer, amikor lementünk a partra

hatalmas jégdarab halmokat
fedeztünk fel a partvonalon.

Ezek válaszfalat képeztek
közöttünk és a tajték között,

és úgy kellett átjutnunk ezen,
mint egy labirintuson

csak azért, hogy felsorakozhassunk.

És amikor odaértünk,

félretoltuk ezeket a jégdarabokat,
hogy elérjük a hullámokat.

Hihetetlen élmény volt,
olyan amit sosem fogok elfelejteni,

mert ezen kíméletlen körülmények között

úgy éreztem, rábukkantam ez egyik
utolsó megnyugtató helyre

ahol megtalálom a világosságot
és a kapcsolatot a világgal,

amit tudtam, hogy nem lelhetek meg
egy zsúfolt strandon.

Magával ragadott, a rabja lettem. (Nevetés)

Folyamatosan a hideg vízen járt az eszem

és ettől a pillanattól kezdve,

a karrierem ezekre a kíméletlen és
könyörtelen környezetekre koncentrált

és így kerültem Oroszországba, Norvégiába,
Alaszkába, Izlandra, Chile-be

a Feröer-szigetekre és közben
sok más helyre.

És az egyik kedvencem
ezekkel a helyekkel kapcsolatban

szimplán az eljutásban rejlő
kihívás és a kreativitás.

Órákat, napokat, heteket töltöttem
a Google Earth-el,

a kitűzött távoli partszakasz vagy zátony
pontos meghatározásával.

És amikor végre odajutottunk,
a járművek hasonlóan kreatívak voltak:

hószán, hatkerekű szovjet csapatszállító

és egy pár szuper helikopteres repülés.

(Nevetés)

Mellesleg a helikopterek
nagyon rémisztőek számomra.

Volt ez a különösen hepehupás hajóút

fent a Vancouver szigetek partvidékén
erre a távoli szörf helyszínre,

ahol végül a vízről tehetetlenül figyeltük,

ahogy a medvék lerombolják
a táborhelyünket.

Elsétáltak az ételünkkel
és a sátraink darabjaival

tisztán tudtunkra adva, hogy
a tápláléklánc alján vagyunk

és ez az ő helyük, nem a miénk.

De számomra ez az út

bizonyítéka volt a vadságnak,
amire a turistás strandokat elcseréltem.

Vagyis addig nem, míg
el nem utaztam Norvégiába --(Nevetés)--

ahol ténylegesen megtanultam
értékelni a hideget.

Szóval ez az a hely,

ahol a világ egyik legnagyobb
és leghevesebb viharai

hatalmas hullámokkal csapnak le
a partvonalra.

Egy pici távoli fjord-on voltunk
az Északi-sarkkörön belül,

ahol több juh él mint ember,

tehát segítséget sehol
sem találtunk volna.

A vízben voltam, fotóztam a szörfösöket

és elkezdett esni a hó.

Aztán a hőmérséklet esni kezdett

és azt mondtam magamnak,
esély sincs arra, hogy a vízből kikerülj.

Idáig utaztál és pontosan ez az
amire vártál:

fagyos hideg körülmények,
tökéletes hullámok.

És bár nem éreztem, hogy az ujjaim
megnyomják a kioldógombot,

tudtam, hogy nem fogok kiérni.

Szóval tettem amit tudtam.
Minden mindegy volt.

De ez volt az a pont, ahol éreztem,

ahogy a szél átömlik a völgyön
és megcsap,

és ami enyhe hóesésnek indult
hamar teljes hóviharrá nőtt,

és kezdtem elveszteni az érzékeimet,
hogy hol is vagyok.

Nem tudtam, hogy a nyílt tenger felé vagy
a part felé sodródom,

csak a sirályok halvány hangját
tudtam kivenni

és a hullámok robaját.

Tudtam, hogy ez a hely az elsüllyedt
hajókról és lezuhant repülőgépekről ismert

és ahogy ott lebegtem,
egy kicsit ideges lettem.

Valójában, teljesen kiborultam --

(Nevetés) -- a hipothermia határán voltam.

Végül a barátaim segítettek ki a vízből.

Nem tudom, hogy egy önkívületi állapot
köszöntött-e be, vagy mi,

de később azt mondták, hogy

az egész idő alatt mosoly volt az arcomon.

Ez volt az a kirándulás

és valószínűleg a konkrét tapasztalat
ahol igazán kezdtem úgy érezni

hogy az összes fotó értékes volt,

mert hirtelen, abban a pillanatban
ez volt az, amit el kellett érnem.

És rájöttem, ez a didergés
tanított nekem valamit:

Az életben nincs rövidítés az öröm felé.

Minden, amiért érdemes küzdeni,
megkíván egy kis szenvedést,

csak egy kicsit.

És ez a kis szenvedés, amit
a fényképeimért tettem

értéket adott a munkámhoz, ami
sokkal többet jelentett számomra

mint betölteni egy magazin lapjait.

Egy kis darabot hagytam magamból
ezeken a helyeken

és amit magammal hoztam

az a beteljesülés érzése volt,
amit mindig is kerestem.

Szóval visszanézek erre a fényképre.

Könnyen láthatóak a fagyott kezek
és a hideg búvárruha

és még a harc is,
csak azért hogy ott legyek.

De összességében én csak az örömöt látom.

Köszönöm szépen.

(Taps)