Hátamon a világom | Bori Kovács | TEDxYouth@Budapest

Olyan terméket és szolgáltatást tervezett, amely közösségteremtő erővel bír a családokban és az állami gondozásban felnövő gyerekek között is.

2009-ben az ELTE angol szakán, majd 2012-ben a MOME formatervező szakán végzett a társadalmi problémák iránt elkötelezett tervezőként. 2010 óta aktív tagja a MOME fenntarthatósági kutatócsoportjának, az EcoLabnak, akik hátrányos helyzetű közösségek életében kívánnak pozitív változásokat elérni a tervezés és a design eszközeivel. Diplomamunkáját, a CÓKMÓK-ot az állami gondozott gyerekek életének megismerése után önállóan készítette.

Az előadás a TED-konferenciák mintájára, de azoktól függetlenül szervezett, helyi TEDx-rendezvényen hangzott el.

Műsorvezető: Azt gondolom, hogy aki
azt állítja, hogy sosem álmodott arról,

hogy megváltja a világot,
az vagy önző, vagy hazudik.

A világ megváltásával általában van egy
óriási probléma: igazán nincs rá pénz.

Következő előadónk nem álmodozott róla,
hanem keresett egy problémát:

nincstelen, otthontalan,
sokszor árva gyerekek problémáját.

Ahhoz, hogy megértsétek,
miért tartom én őt zseniálisnak,

hadd legyek egyetlen egy mondat erejéig
gusztustalanul realista és érzéketlen.

Nem úgy hangzik ez, mint a tipikus
fizetőképes kereslet, ugye?

Ő azért zseniális,
mert ő ezt is megoldotta.

Következzen egy ifjú ipari formatervező,
egy zseniális közösség építő startuppal

Kovács Bori

(Taps)

Sziasztok.

Mi kell a sikerhez?

Szerintem akkor tudunk sikeresek lenni,

hogyha az életben adódó számtalan
választási lehetőség közül

meg tudjuk találni azokat az utakat

amiken járva megvalósíthatjuk önmagunkat.

Ahhoz hogy meg tudjuk
valósítani önmagunkat,

ahhoz tudnunk kell, hogy kik vagyunk,
honnan jöttünk és merre tartunk.

Az eligazodást és a viszonyítási alapot

általában a család támogatása
és az otthon biztonsága adja meg.

Így van ez az én esetemben is.

Én például nagyon hálás vagyok azért,
hogy egy olyan családban nőttem fel,

ahol a szüleim mindig is támogatták
az aktuális szárnypróbálgatásaimat:

legyen az éppen a művészi tornázás,
a fuvolázás, a rajzolás

vagy pedig a búvárkodás,
amit éppen a fejembe vettem.

Abban is támogattak,

hogy a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem
formatervező szakára felvételizzek,

ahol idén nyáron végeztem.

2011 szeptemberében
diplomatéma után kutatva

eljutottam egy Borsod megyei
faluba: Bódvalenkére.

Az ott eltöltött idő alatt egészen
megváltozott az elképzelésem arról,

hogy mit jelent Magyarországon
szegénynek lenni,

mit jelent a társadalom perifériájára
szorulva, kirekesztettnek lenni.

Gyakorlatilag megfosztva
a munka, a tanulás,

de még a közlekedés lehetőségeitől is.

Bódvalenke egy 220 fős törpefalu,

ahol a lakosok havi átlagjövedelme
jelenleg alig éri el a 12 ezer forintot.

A házak többségébe nincsen
bevezetve se víz, se a villany.

Ezek között a körülmények
között az ott élő emberek élete

egy végeláthatatlan küzdelem,
elsősorban az éhezéssel szemben,

de télen a hideggel
és a betegségekkel szemben is.

Ami azonban nagyon megfogott
Bódvalenkében, azok a gyerekek voltak.

Képzeljétek el, hogy ebből a 220 főből
több mint 70-en fiatalkorúak, gyerekek.

Az ő mindennapi életük nehézségei ellenére

természetesen ugyanolyan életvidámak,
nyitottak, érdeklődők,

szeretetreméltók és szeretet éhesek,
mint bármelyik másik gyerek.

Így aztán elhatároztam, hogy én velük
szeretnék foglalkozni a diploma kapcsán,

hiszen az ő életük még egy nyitott könyv,

bármennyire is halmozottan
hátrányos pozícióból indulnak.

Talán felmerülhet bennetek a kérdés,

hogy formatervezőként miért
Bódvalenkére indultam

és miért döntöttem úgy, hogy
gyerekekkel szeretnék foglalkozni.

És miért nem jelentkeztem mondjuk
inkább Kaliforniába az Apple-höz

vagy pedig Stuttgartba,
a Mercedes Benzhez?

Habár nagyon szép lenne,

ha én tervezhetném meg
a legújabb generációs iPhone-t.

Én azonban nem ezzel
szeretnék foglalkozni.

Engem az úgynevezett társadalmilag hasznos

vagy szociálisan érzékeny
tervezés témaköre foglalkoztat.

Sokkal szívesebben
tervezek olyan eszközöket,

termékeket, szolgáltatásokat,

amik valamilyen módon pozitív változást
hoznak egy-egy rászoruló közösség életébe.

A képen látható példák ebben
a szellemiségben születtek.

Mára már nagyon sikeres termékekké váltak.

A fenti képeken olyan nagyon egyszerűen

és nagyon olcsón előállítható
hordót láthattok,

ami drasztikusan megkönnyíti
a vízszállítást a nők számára Afrikában.

Az alsó képeken pedig olyan
újrahasznosított bicikliket láthattok,

amik emberi erő meghajtásával

guatemalai kisközösségeknek jelentenek

munkalehetőséget
és ezáltal bevételi forrást.

Ezekben a példákban
és az én tervemben az a közös,

hogy én is azzal kísérleteztem,

hogyan tudok termékeket
és közösséget egyszerre fejleszteni.

Ennek a fajta tervezői megközelítésnek
egy módszertani lényege,

hogy az érintett közösséget
aktívan bevonva,

az ő részvételük által jussunk
valamilyen eredményre.

Sajnos a diplomamunkám kapcsán
emiatt a kritérium miatt

hamar be kellett látnom, hogy Bódvalenke
túlságosan mesze van tőlem.

Az előttem álló feladatok mennyiségét nem
fogom tudni teljesíteni adott idő alatt,

hogyha nekem Bódvalenkére
kell lejárnom és ott dolgoznom.

Ezért aztán úgy döntöttem, hogy egy
hasonlóan hátrányos helyzetű

gyerekközösséget keresek
a lakóhelyemhez közelebb.

Így találtam rá az állami
gondozott gyerekekre,

a területi gyermekvédelmi szakszolgálat

a TEGYESZ Alföld utcai befogadó otthonára
és a Cseppkő Gyermekotthonra.

Ezekben az otthonokban próbáltam minél
több időt eltölteni a gyerekekkel,

próbáltam megismerni őket
és megtudni mi jellemzi az ő életüket.

Beszélgettem a pszichológusaikkal,
nevelőikkel, azért hogy megtudjam,

hogy mire lehet ezeknek
a gyerekeknek szükségük.

Mi lehet az a könyv, az a dal,
az a hangszer, az a füttyjel,

ami valamilyen módon pozitív
változásokat hozhat az ő életükben.

Hiszen ez is egy nagyon fontos szempontja
ennek a fajta tervezési megközelítésnek,

hogy először erre a kérdésre tudjunk
válaszolni: mire van szükség?

Azt követik a hogyan funkcionáljon

és hogyan nézzen ki ez a bizonyos tárgy
vagy eszköz, amit megtervezünk.

Akikkel a gyermekotthonokban találkoztam:
Kitti, Petra, Jocó, Gyuri és a többiek.

Megtudtam róluk, hogy nagyon színesek,

nagyon szeretetre méltók
és meglepően sokan vannak.

Hogyha egy gyereket kiemelnek
a családjából - így szokták mondani -,

vagy valamilyen oknál fogva
a családja úgy dönt,

a szülei úgy döntenek, hogy már
nem tudnak érte felelősséget vállalni,

akkor első körben
egy befogadó otthonba kerülnek.

Ez egy átmeneti szállás
a gyerekek számára,

itt maximum hat hétig tartózkodhatnak.

Ez alatt az idő alatt kiderül, hogy
visszakerülhetnek-e a saját családjukhoz,

hogy nevelőszülőkhöz kerülnek-e
vagy lakásotthonba, gyerekotthonba.

Ez a folyamat azonban
nagyon gyakran nem egyszerű,

egylépcsős folyamat.

Hanem ahogy a képen látható
rózsaszín ruhás kislány,

Lilla esetében is előfordul az,
hogy elkerül egy nevelőszülőhöz,

de valamilyen oknál fogva
nem jönnek ki egymással.

Akkor visszakerül a befogadó otthonba,
majd egy gyerekotthonba költözik innen.

Hogyha szerencséje van, akkor
a gyermekotthonban való léte alatt

találnak neki egy másik nevelő szülőt,

akivel már remélhetőleg
jobb kapcsolatba tud kerülni.

A környezet állandó változásai
befolyással vannak

a gyerekek tárgyakhoz való viszonyára
és ez befolyással van az ő énképükre.

Gondoljatok csak bele mit jelent az,
hogyha egy állandó otthon hiányában

nincsenek meg azok a tárgyak,
amikkel nap mint nap,

hosszú távon interakcióba lépnénk,

amikről tudjuk, hogy a miénk,
kitől kaptuk, kitől örökölte a család,

és hogy mit jelent számunkra,
mi a története ezeknek a tárgyaknak.

A környezet változásai a gyerekek társas
kapcsolataira is befolyással vannak,

ami azt jelenti, hogy meglazulnak
a kapcsolataik a saját családjukkal,

más családokkal és más gyerekekkel.

Ennek az a legnagyobb veszélye,

hogyha 18 vagy 24 éves korukban
kikerülnek a rendszerből,

akkor nagyon könnyen magukra maradhatnak.

Ezért a tervezésem céljául azt tűztem ki,

hogy abban szeretnék valahogy segíteni,

hogyan tudunk mi szerencsésebb
helyzetben lévő családok

valahogy ezek felé
a gyerekek felé fordulni,

hogyan tudjuk megismerni őket és
bekapcsolni őket a mi szociális hálónkba

azért, hogy ne hagyjuk, hogy az általunk
működtetett rendszer kirekessze őket.

Ennek a sok-sok gondolatnak
és információnak a birtokában

született meg bennem a CÓKMÓK elképzelése,

és az azt kiegészítő szolgáltatás ötlete.

A CÓKMÓK gyakorlatilag egy hátizsák.

Egy nagyon jól felépített, ergonomikusan
megtervezett hátizsák,

ami, hogyha épp nem hátizsákként
szeretnénk használni,

akkor különböző funkcionális
részekre bontható

és ezeket a kisebb tárgyakat eltérő
módon tudjuk használni a szobában.

Tehát nekem ezzel az volt a célom,

hogy bárhol is legyenek a gyerekek,
bárhova is kerüljenek,

egy már számukra otthonos,

megszokott környezetet tudak ezzel
a táskával maguk körül kialakítani

és ezzel állandóságot hozni az életükbe.

A táskának a hátrésze lecipzározható

és egy puha felületű
kispárnává alakítható,

amit lerakhatunk
az ágyra, székre, a földre

vagy magunkhoz ölelhetjük,
hogyha éppen azt szeretnénk.

A táskába bele van rakva egy takaró,
amit szintén kiteríthetünk a földre,

használhatunk terítőként, akár
függönyként, de leginkább takaróként.

A táskának az első része
az egy kis tároló szekrényke,

amit fel tudunk akasztani
a széknek a háttámlájára

vagy az ágynak a szélére,
a falak mentén futó csövekre.

Ennek az a funkciója,
hogy a számunkra legértékesebb,

legkedvesebb kincseket
tudjuk benne megőrizni

és az emlékeinket ez által
magunknál tartani.

A táska pántja lecsatolható

és övtáskaként funkcionál,
hogyha úgy szeretnénk használni.

A táska használatáról
készítettünk egy videót,

amit most szeretnék nektek bemutatni.

Kérlek, fogadjátok sok szeretettel.

(Zene)

(Zene vége)

(Taps)

(Taps vége)

Még van mondandóm.

(Taps)

Köszönöm szépen, de még van mondandóm.

A CÓKMÓK elképzelése egyelőre
még csak egy ötlet, egy gondolat,

egy koncepció, aminek megvalósításában
én eltökélt vagyok.

Az lenne a legjobb,

hogyha minél többen csatlakoznátok
ennek az elképzelésnek megvalósításához,

hogyha közösen, együtt
írhatnánk meg ezt a történetet.

Az Alföld utcai befogadó otthon
óvodás csoportjában van egy szokás,

ami úgy néz ki, hogy az óvónéni
minden egyes alkalommal

mielőtt egy kisgyerek kikerülne
a befogadó otthonból

ad neki egy kék IKEA-s szatyrot.

Ezt az IKEA-s szatyrot közösen
megpakolják a gyerekekkel.

Ezzel felkészülnek a búcsúra.

Emellett az óvó néni szándéka az is,
hogy folytonosságot biztosítson

a befogadó otthon és a következő
otthon között a gyermekek számára.

Illetve az is a szándéka ezzel,

hogy közösségi szellemet
erősítsen a gyerekekben,

amiatt, hogy mindenki tudja,
hogy minden egyes alkalommal,

amikor valaki elbúcsúzik az otthontól,
akkor fog kapni egy ilyen IKEA-s szatyrot.

Azt gondoltam, hogy a közösségi
szellem erősítése a gyerekekben

nagyon fontos és arra nagy szükség van,

de az IKEA-s szatyor nem biztos,
hogy a legjobb megoldás erre.

Emiatt eszembe jutott, hogy miért ne
tölthetné be ugyanezt a funkciót a CÓKMÓK?

Miért ne lehetne ez is egy olyan eszköz,

amivel a közösségi szellemet
tudjuk bennük erősíteni.

Az én történetem
a következőképpen hangzik:

Minden gyerek életében eljön az az idő,
amikor egy hátizsákra vágyik.

Így van ez a képen látható vörös hajú
kislány, Réka esetében is.

Ő is szeretne magának egy hátizsákot.

Anyukája, Kata, egy társadalmilag
felelős anyuka,

és úgy dönt, hogy CÓKMÓK-ot vesz Rékának.

Azért vesz CÓKMÓK-ot Rékának,
mert hogyha egy ilyen hátizsákot vesznek,

akkor egy befogadó otthonba kerülő gyerek
számára is elérhetővé válik egy CÓKMÓK.

Hogyan?

Úgy, hogy leülnek a számítógép elé,
megnyitják a CÓKMÓK weboldalát

és kiválasztják azt a gombot,
hogy "szeretnék adni".

Majd a különböző színű táskák
közül kiválasztják azt,

amelyik a legjobban tetszik Rékának.

Ez a táska megduplázódik és adnak neki
egy közös jelszót, például HABAKUKK.

Ezek után megnézik,
hogy hol van a lakóhelyükhöz

legközelebb álló befogadó otthon,

és hol vannak a környezetükben
bizonyos CÓK pontok.

CÓK pontok olyan találkozási helyek,
játszóházak, közösségi helyek,

ahol a gyerekek meg tudnak
egymással ismerkedni

és különböző szabadidős programokon
vehetnek részt együtt.

Időközben a helyi befogadó
otthonba bekerült Marica.

A nevelője biztatására úgy dönt,

hogy ő is szeretne magának egy CÓKMÓK-ot.

Ők is leülnek a számítógép elé,
megnyitják a CÓKMÓK weboldalát

és kiválasztják azt a gombot,
hogy "szeretnék kapni".

Majd megadják, hogy melyik
befogadó otthonban tartózkodnak.

A rendelkezésre álló, jelszóval ellátott
táskák közül kiválasztják azt,

amelyik legjobban tetszik Maricának.

Ezzel a választással Marica aktivizálta
az eredeti vásárlást is,

ami azt jelenti, hogy
a rendszer életbe lép

és mind a két lánynak
küld egy meghívót arról,

hogy hol, mikor, melyik CÓK pontban
tudják átvenni közösen a táskáikat.

Erre a találkozóra a két lány elmegy.

Megkapják a hátizsákjaikat,
a CÓKMÓK-jaikat,

és csatlakoznak az ott
játszó többi gyerekhez.

Ki tudja, hogy ez a találkozás

milyen életre szóló barátságok
kezdetét jelenti majd?

Köszönöm szépen.

(Taps)

(Taps vége)

Műsorvezető: Mondtam,
hogy imádni való ez a startup.

Bori mik a tervek?

Jövőre, 2013-ban hány ilyen táska fog

az otthonokban nevelkedő
gyerekekhez kerülni?

Bori: Én is szeretném a választ
erre a kérdésre megtudni.

Én örülnék, hogyha lenne
500 táska egy évben.

Műsorvezető: 500 táska. 350-en vagyunk.

A többit majd valahogy összekukázzuk.

Nagyon-nagyon sok sikert kívánok hozzá.

Bori: Köszönöm szépen.

(Taps)