A kívánságom: óvjuk meg az óceánokat

A legendás óceánkutató, Sylvia Earle lenyűgöző képeket oszt meg az óceánokról -- és sokkoló statisztikákat is a gyors hanyatlásukra vonatkozóan -- miközben meghozza TED kívánságát: hogy csatlakozzunk hozzá a bolygónk létfontosságú, kék szívének megóvásában.

50 évvel ezelőtt, mikor elkezdtem kutatni az óceánt,

senki, sem Jaques Perrin, sem Jacques Cousteau vagy Rachel Carson --

nem tudta elképzelni, hogy
bármi kárt okozhatunk az óceánoknak

azzal amit bele juttatunk, vagy azzal,
amit kiveszünk belőle.

Akkoriban az Éden tengereinek tűnt,

mára viszont tudjuk, hogy az elveszett Paradicsommal kell szembe néznünk.

Szeretném megosztani Önökkel

véleményemet a tengerekben történt változásokról,
melyek hatással vannak mindannyiunkra,

és szeretném számbavenni, hogy miért is aggasztó, hogy 50 év leforgása alatt elveszítettük

igazából elvettük, megettük--

több mint 90%-át a tengeri nagyhalaknak;

hogy miért kell törődniük azzal,
hogy a korallzátonyoknak csaknem a fele eltűnt;

hogy miért van az, hogy az oxigénszint titokzatos
csökkenése a Csendes-óceán nagy térségeiben

nem csak a haldokló
teremtményeket kéne, hogy érintse,

hanem Önöket is.

Ez ugyanúgy érinti Önöket is.

Kísért a gondolat, amit Ray Anderson
a "holnap gyermeke"-nek hív,

feltéve a kérdést: miért nem tettünk
valamit a mi időnkben azért,

hogy megmentsük a cápákat,
a kékuszonyú tonhalakat, tintahalakat,
korallzátonyokat és az élő óceánt

akkor, amikor még volt idő.

Nos, most van itt az idő.

Bízom az Önök segítségében,

hogy felfedezzük és megóvjuk
az érintetlen óceánokat,

hogy helyreállítsuk az egyensúlyukat

és ezzel reményt adjunk az emberiség számára.

Az óceánok állapota egyet jelent
a mi egészségünkkel.

Remélem Jill Tarter az emberek mellett
a delfineket, bálnákat,

és egyéb tengeri élőlényeket is be szeretné vonni

a világegyetemben található
intelligens élet utáni keresésbe.

És remélem Jill, hogy egyszer

arra is találunk bizonyítékot, hogy az emberek
között is létezik intelligens élet ezen a bolygón.

(Nevetés)

Valóban ezt mondtam? Azt hiszem igen.

Számomra, mint tudósnak,

az egész 1953-ban kezdődött,

mikor először próbáltam ki a könnyűbúvárkodást.

Ekkor tudatosult bennem, hogy a halak

nem csak citromkarikák és vaj között úszkálhatnak.

Igazából imádok éjszaka búvárkodni:

rengeteg olyan halat lehet látni,
amivel nem találkozol napközben.

Nem esett nehezemre éjjel-nappal
búvárkodni 1970-ben

amikor is egy csapatnyi aquanauta vezetője voltam,
akikkel heteket töltöttünk egyhuzamban a víz alatt

épp amikor az asztronauták
hátrahagyták a lábnyomaikat a Holdon.

1979-ben lehetőségem nyílt arra, hogy én is
ott hagyjam a lábnyomomat az óceán fenekén

a saját tengeralattjárómmal, amit úgy hívtak, Jim.

Mindez 9,6 km-re a parttól, 381 méter mélyen történt.

Ez az egyik kedvenc fürdőruhám.

Azóta kb. 30 különböző fajta
tengeralattjárót használtam

megalapítottam három céget és
a Deep Search nevű non-profit alapítványt is,

hogy olyan rendszereket tervezzünk és építsünk

melyek elérhetővé teszik a mélytengereket.

Vezetője voltam egy ötéves
National Geographic expedíciónak

a Fenntartható Tengerek expedíciónak,

ahol ezeket a kicsi tengeralattjárókat használtuk.

Annyira egyszerű vezetni őket,
hogy még egy tudós is képes rá.

Én vagyok az élő példa.

Az aquanauták és asztronauták hasonlóképpen

nagyra értékelik a levegő, táplálék,
víz és hőmérséklet fontosságát --

mindazon tényezőkét, melyek szükségesek
az űrbéli vagy vízalatti túléléshez.

Egyszer Joe Allen űrhajós mesélte, hogy

amit csak tudott, meg kellett tanulnia
a saját létfenntartó rendszeréről,

és a legjobb tudása szerint

kellett vigyáznia rá;

ezután erre mutatott és azt mondta:
„Létfenntartó rendszer.”

Mindent, amit csak tudunk, meg kell tanulnunk róla

és mindent meg kell tennünk azért, hogy megóvjuk.

A költő Auden azt mondta:
"Ezrek éltek szerelem nélkül;

víz nélkül senki sem".

A Föld vízkészleteinek 97%-a
az óceánokban található.

Ha nincs kék, nincs zöld sem.

Ha úgy vélik, hogy az óceánok nem fontosak,

képzeljék el a Földet nélkülük.

A Mars juthat eszünkbe.

Ha nincs óceán, nincs létfenntartó rendszer.

Nemrégiben beszédet tartottam a Világbanknál,

megmutattam ezt a csodálatos képet a Földről

és azt mondtam: "Ott van! A Világbank!"

Ott található minden vagyon!

És mi feléljük,

sokkal gyorsabban, mint ahogy
a természet fel tudná tölteni.

Tim Worth szerint a gazdaság
a környezet teljes tulajdonú leányvállalata.

Minden cseppnyi vízzel, amit megiszol,

minden egyes lélegzetvétellel,

kapcsolatban állsz a tengerrel.

Mindegy, hogy hol élsz.

A légkörben található oxigén
nagy részét a tengerek állítják elő.

Az idők során a bolygó szerves szénkészleteinek

nagy része a tengerekben halmozódott fel,

főként mikrobák által.

Az óceánok befolyásolják
a klímát és az időjárást,

stabilizálják a hőmérsékletet és alakítják
a Föld kémiai egyensúlyát.

A tengerekben lévő víz felhőket képez,

melyek visszakerülnek a földekre és tengerekbe

eső, havas eső, valamint hó formájában,

valamint otthonául szolgál az élet
kb. 97%-ának a Földön,

talán az egész világegyetemben.

Ha nincs víz, nincs élet;

ha nincs kék, nincs zöld.

Mégis, mi emberek azt hisszük,

hogy a Föld, az egész:
az óceánok, az ég,

olyan hatalmas és olyan ellenálló,

hogy nem számít, mit teszünk vele.

Ez talán még igaz is lehetett
10 000 évvel ezelőtt,

talán még 1000 évvel ezelőtt is,

de az elmúlt 100,
különösen az utóbbi 50 évben

jelentősen feléltük ezt a vagyont,

a levegőt, a vizeket, valamint a vadvilágot,

amik biztosítják nekünk
az élethez szükséges feltételeket.

Az új technológiák segítségünkre vannak
abban, hogy megértsük

a természet természetét;

a természetét annak, ami történik

megmutatva, hogy milyen hatással
vagyunk a Földre.

Ezt úgy értem, hogy először azt kell tudni,
hogy létezik egy probléma.

És szerencsére a mi időnkben

többet tanultunk a problémákról,
mint bármikor máskor a történelem folyamán.

És a tudással jár a törődés is.

És a törődéssel együtt jön a remény,

hogy találhatunk egy tartós helyet magunknak

a minket fenntartó természeti rendszerben.

De először tudnunk kell.

Három évvel ezelőtt találkoztam John Hanke-vel,

aki a Google Earth igazgatója,

és elmondtam neki, mennyire élvezem,
hogy az egész világot a kezemben tarthatom

és felfedezhetem.

Ám megkérdeztem:
"Mikor fogjátok befejezni?

Nagyszerű munkát végeztetek
a földön, a porban.

De mi van a vizekkel?"

Azóta abban a szerencsében részesültem,
hogy együtt dolgozhatok a Google dolgozóival,

a DOER Marine-nal,
a National Geographic-kal,

és még tucatnyival a világ legjobb
intézetei és kutatói közül,

akiket össze tudtunk toborozni,

hogy az óceánok is rákerüljenek
a Google Earth-re.

És ettől a héttől fogva,
múlt hétfőtől,

a Google Earth teljes lett.

Tegyük fel, hogy elindulunk innen,
a Convention center-ből,

megtalálhatjuk a közeli akváriumot,

megnézhetjük, hogy épp hol ülünk,

és utána elkirándulhatunk egészen
a nagy akvárium, az óceán partjáig,

és Kalifornia négy,
nemzeti tengeri természetvédelmi helyére

valamint a nemzeti tengeri rezervátumok
új hálózatához,

melyek megkezdték a kincsek egy részének
védelmét és helyreállítását.

Átruccanhatunk Hawaii-ra

és láthatjuk az igazi Hawaii szigeteket:

nem csak azt a kicsi részt,
ami kikandikál a felszínen,

hanem azt is, ami a mélyben van.

Hogy lássuk
-- várjanak egy pillanatot, mehetünk kshhplash! --

pontosan oda, HA! --

az óceán mélyére, hogy lássuk,
amit a bálnák látnak.

Felfedezhetjük a Hawaii szigetek másik oldalát.

Gyakorlatilag úszkálhatunk a Google Earth-szel,

és meglátogathatjuk a hosszúszárnyú bálnákat.

Ezek azok a gyengéd óriások, akikkel
volt szerencsém szemtől szemben találkozni

több ízben is.

Nincs semmi ahhoz fogható,
mint mikor egy bálna szemügyre vesz.

Foghatjuk magunkat és
a legmélyebb helyekre szállhatunk alá:

11 km mélyre a Mariana árokba,

ahol eddig csupán két ember járt.

Gondoljanak bele. Csak 11 km,

és mégis csak két ember járt ott,
ők is 49 évvel ezelőtt.

Az egyirányú utak könnyűek.

Mélytengeri tengeralattjárókra van szükség.

Mi lenne, ha járna X Prize díj az óceánkutatásért?

Látnunk kell a mély árkokat,
a víz alatti hegyeket,

és meg kell értenünk a mélytengeri életet.

Eljuthatunk az Északi-sarkra.

Mindössze 10 évvel ezelőtt
az Északi-sark jegén álltam.

Egy jégmentes Északi-sarkra
lehet példa ebben az évszázadban.

Ez rossz hír a jegesmedvéknek.

Ez rossz hír nekünk is.

A túl sok széndioxid nem csak
globális felmelegedést okoz,

hanem az óceánok
kémiai összetételét is megváltoztatja,

amitől a vizek savasabbá válnak.

Ez rossz hír a korallzátonyoknak és
az oxigént előállító planktonoknak.

Ez szintén rossz hír nekünk is.

Több millió tonnányi műanyagot juttatunk

más szeméttel egyetemben a vizekbe.

Több millió tonnányi elhagyott halászháló

és felszerelés, ami továbbra is öl.

Eltömítjük az óceánt, megmérgezzük
a bolygó keringési rendszerét,

és több száz millió tonnányi
élővilágot szedünk ki belőle,

melyek mind szerves anyagok.

Barbár módon cápákat ölünk
a cápauszony levesért,

aláaknázva ezzel azt a táplálékláncot,
ami formálja a bolygó vegyi egyensúlyát,

és ami mozgatja
a szénkörforgást, nitrogén körforgást

az oxigén körforgást, a víz körforgást --

a mi létfenntartó rendszerünket.

Még mindig pusztítjuk a kékuszonyú tonhalat:
ami egy különösen veszélyeztetett faj

és sokkal értékesebb élve, mint holtan.

Mindezek részét képezik
a mi létfenntartó rendszerünknek.

Az öléshez hosszú, néhány méterenként
elhelyezett, csalis horgok sorát használjuk,

amik akár 80 vagy több km-en át húzódhatnak.

Ipari vonóhálós halászhajók
kaparják a tengerfeneket

és mint a buldózerek, elpusztítanak mindent,
ami az útjukba kerül.

A Google Earth-t használva Önök is láthatnak
ilyen vonóhálós halászhajókat --

Kínában, az Északi-tengeren, a Mexikói-öbölben --

amint alapjaiban rengetik meg
a létfenntartó rendszerünket,

csupán a halál nyomát hagyva maguk után.

Legközelebb ha sushit vagy sashimit esznek,

vagy tonhal steak-et, vagy rákkoktélt

vagy épp bármilyen olyan élőlényt,
melyet az óceánok biztosítanak

gondoljanak az igazi árára.

Minden fél kilóra ami piacra kerül,

több mint 4,5 vagy akár 45 kg is

kidobásra kerül, mint járulékos fogás.

Ez a következménye annak, ha nem tudjuk,

hogy vannak határai annak,
mit vehetünk ki a tengerekből.

Ez a táblázat az óceáni vadvilág
csökkenését mutatja

1900 és 2000 között.

A legnagyobb koncentrációt piros jelzi.

Az én életemben, képzeljék el,

a nagy halak 90%-át megölték.

A teknősök, cápák, tonhalak
és bálnák többségének is

jelentősen csökkent a száma.

De van jó hír is.

A nagyhalak 10%-a még mindig megvan.

Még mindig akad néhány kék bálna.

Még mindig van némi krill az Antarktisznál.

Még van néhány osztriga a Chesapeake-öbölben.

A korallzátonyok fele még mindig
egészen jó állapotban van,

mint egy ékkövekkel kirakott öv a bolygó körül.

Még mindig van idő, bár nem sok,

hogy visszafordítsuk a dolgokat.

De ha így folytatjuk, azt jelenti,
hogy 50 éven belül

talán már nem lesznek korallzátonyok --

és nem lesz kereskedelmi halászat,
mert a halak egyszerűen el fognak tűnni.

Képzeljék el az óceánokat halak nélkül.

Képzeljék el, hogy mit jelentene ez
a létfenntartó rendszerünknek.

A szárazföldön lévő természeti rendszerek
is nagy bajban vannak,

de itt a problémák jóval szembetűnőek,

és már tettek lépéseket azért, hogy megóvják
a fákat, a vízgyűjtőket és a vadvilágot.

És 1872-ben a Yellowstone Nemzeti Parkkal,

az Egyesült Államok elkezdett
kialakítani egy parkrendszert,

amiről néhányan azt mondják,
hogy Amerika legjobb ötlete volt.

A világon kb. 12%-nyi szárazföld már védett:

óvva ezzel a biodiverzitást,
biztosítva a széndioxid felvételt,

oxigént előállítva és védelmezve a vízgyűjtőket.

És 1972-ben ez a nemzet elkezdte létrehozni
ezeknek a parkoknak a tengeri megfelelőjét,

a Nemzeti Tengeri Természetvédelmi Övezeteket.

Ez egy másik nagyszerű ötlet.

A jó hír az,

hogy mára több mint 4000 hely
a tengereken, az egész világon,

el van látva valamilyen szintű védelemmel.

És ezeket megtalálhatják a Google Earth-ön.

A rossz hír az,

hogy nagyon közelről kell nézniük,
hogy megtalálják őket.

Az elmúlt három évben például

az USA 880 000 nkm óceánt helyezett
védelem alá, mint nemzeti örökséget.

De ez csupán 0,6%-ról

0,8%-ra való növekedést eredményez
a világon védett óceánokat nézve.

A védett területek újra felélednek,

de hosszú időbe telik visszahozni

az 50 éves kőhalakat, békahalakat,
cápákat, tengeri sügéreket,

vagy a 200 éves gránátos sügéreket.

Nem fogyasztunk 200 éves marhákat vagy csirkéket.

A védett területek reményt adnak arra,

hogy a teremtmények
az Ed Wilson által megálmodott

élet enciklopédiájában
vagy a tengeri élet leltárában

nem csak lista formájában,

fényképen vagy
egy bekezdésben fognak létezni.

A világ minden tájáról érkezett kutatókkal átvizsgáltam az óceán 99%-át

ami halászatnak van kitéve -- és bányászatnak, fúrásoknak, szemetelésnek, vagy bármi másnak --

hogy reményt keltő pontok után kutassunk

és megoldást találjunk arra,
hogy biztosítsuk a közös jövőnket.

Mint az Északi-sark esetében

egy esélyünk van, pont most,
hogy helyrehozzuk.

Vagy az Antarktisz,
ahol bár a kontinens védett,

de az azt körülvevő óceán
krilljét, bálnáit és halait lehalásszák.

A Sargasso-tenger
7,77 millió nkm úszó erdejét

összegyűjtik,
hogy marhákat etessenek belőle.

A Galapagos szigetek
szárazföldjének 97%-a védett,

de a hozzá tartozó vizeket
elpusztítja a halászat.

Ez szintén igaz Argentínára,

a Patagóniai hátságra,
ami jelenleg komoly bajban van.

A nyílt vizek, ahol bálnák,
tonhalak és delfinek vándorolnak

a legnagyobb és legkevésbé védett
ökoszisztéma a Földön,

tele világító élőlényekkel,

melyek a sötét vizekben élnek,
3,2 km-es átlag mélységben.

Villódznak, csillognak és ragyognak

a saját élő fényüket használva.

Vannak még olyan érintetlen helyek a tengerekben,
mint amilyeneket gyermekként ismertem.

A következő 10 év talán a legfontosabb lesz,

és a következő 10 000 év
talán a legjobb esély a fajunknak arra,

hogy megvédjük annak a természeti rendszernek
a maradványait, amely az életet adta nekünk.

Hogy megbirkózzunk a klímaváltozással,
új megoldások kellenek az energia előállítására.

Új, jobb módszerekre van szükségünk a szegénység,
háborúk és betegségek ellen.

Nagyon sok mindenre van szükségünk ahhoz,
hogy jobb helyként tartsuk fent a világot.

De semmi sem fog számítani akkor,

ha nem tudjuk megvédeni az óceánokat.

A sorsunk egybefonódik az óceánokéval.

Azt kell megtennünk az óceánokért,
amit Al Gore tett a légkörért.

Egy globális akcióterv

a Természeti Világszövetséggel együtt

már folyamatban van,
hogy megóvjuk a biodiverzitást,

hogy mérsékeljük és helyreállítsuk
a klímaváltozás által okozott károkat

a nyílt tengereken és part menti területeken

bárhol, ahol kritikus helyeket találunk.

Új technológiákra van szükségünk ahhoz,
hogy feltérképezzük, lefényképezzük és feltárjuk

az óceánok további,
eddig még feltáratlan 95%-át.

A cél, hogy megóvjuk a biodiverzitást,

hogy stabilitást és ellenálló képességet biztosítsunk.

Mélytengeri tengeralattjárókra van szükségünk,

új technológiákra,
hogy felfedezhessük az óceánokat.

Szükségünk van,
talán egy expedícióra --

egy tengeri TED-re --

ami segíthet kitalálni,
hogy mi legyen a következő lépés.

És most feltételezem tudni szeretnék,
hogy mi is a kívánságom.

Azt kívánom, hogy használjanak
minden rendelkezésükre álló eszközt,

filmeket, kutató utakat,
a netet, új tengeralattjárókat,

és kampányoljanak azért,
hogy elnyerjék a nyilvánosság támogatását

egy világméretű tengeri természetvédelmi területhez,

reménypontokat, melyek elég nagyok ahhoz,
hogy megmentsék és helyreállítsák az óceánt,

a bolygó kék szívét.

Mégis mennyit?

Néhányan 10%-ot,
mások 30%-ot mondanak.

Ön dönt: mennyit akar megóvni a szívéből?

Akármekkorát is,

egy százalék tört része nem elég.

A kívánságom egy nagy kívánság,

de ha valóra tudjuk váltani,
akkor igazán meg fogja változtatni a világot

és segít biztosítani a túlélést

az igazából kedvenc -- ahogy ez kiderült --
fajom számára,

azaz nekünk.

A ma gyermekeinek,

és a holnap gyermekének:

ahogy soha többé, most van itt az idő.

Köszönöm.

(Taps)