Valóban a viszály Kína és az USA osztályrésze?

Kevin Rudd, Ausztrália volt miniszterelnöke régóta tanulmányozza Kínát, azzal a különleges helyzeti előnnyel, hogy látta hatalmának az elmúlt évtizedekben mutatott növekedését. Fölteszi a kérdést: vajon Kína növekvő becsvágya elkerülhetetlenül a többi nagyhatalommal szembeni viszályhoz vezet? Kevin másféle megközelítést javasol.

... 'napot, Kevinnek hívnak.

Ausztráliából jöttem, hogy segítsek.

(Nevetés)

Ma este két város történetét
szeretném elmesélni.

Egyikük Washington, a másik Peking.

Az, hogy a két város
hogyan alakítja a jövőjét,

továbbá az USA jövőjét és Kína jövőjét,

nemcsak a két országra hat,

hanem mindannyiunkra is.

Úgy, ahogy talán soha
eszünkbe sem jutott:

a belélegzett levegő,
a megivott víz,

az elfogyasztott hal,
óceánjaink minősége,

a jövőben beszélendő nyelvek,

munkalehetőségeink,
választott politikai rendszereink,

és természetesen a háború és a béke ügye.

Látják ezt a pasast? Francia.

Napóleonnak hívják.

Néhány száz éve

a pasas különös jóslatot közölt:

"Kína alvó oroszlán, s amikor fölébred,

a világ beleremeg".

Napóleon sokszor tévedett,

de ebben teljesen igaza volt.

Mert mára Kína nemcsak hogy felébredt,

Kína lábra állt, és Kína menetel.

Mindannyiunk számára az a kérdés:

merre tart Kína,

és hogyan tekintsünk
erre a XXI. századi óriásra?

A számok nagy mértékben
elénk tárják a jövőt.

Előrevetítik, hogy Kína
a jövő évtized folyamán

a világ legnagyobb gazdaságává válik,

bármilyen módon — vásárlóerő-paritáson

vagy piaci átváltási árfolyammal —
mérve is.

Kína már most a legnagyobb
forgalmú ország,

már a legnagyobb exportáló,

már a legnagyobb árutermelő ország,

s a világ legnagyobb
széndioxid-kibocsátója is.

Az USA csak a második.

Ha Kína tényleg a világ
legnagyobb gazdaságává válik,

gondoljunk csak erre:

Először fordul elő,

mióta ez a fickó Anglia trónján ült

— III. György nem volt
Napóleon jó barátja —,

hogy a világ legnagyobb gazdasága

nem angol nyelvű ország,

nem nyugati ország,

nem liberális demokratikus ország.

Ha úgy vélik, hogy ez
nem lesz hatással rá,

milyen lesz a világ a jövőben,

azt kell mondanom, hogy füveznek,

noha nem coloradóiak. (Nevetés)

Egy szó mint száz, a ma esti kérdés:

hogyan értékeljük ezt
a hatalmas fordulatot,

amely szerintem a XXI. század
első felének legnagyobb változása?

Annyi mindenre hatással lesz.

Ízig-vérig ható változást hoz.

Csöndesen megy végbe,
szívósan megy végbe,

bizonyos értelemben
a radar szintje alatt megy végbe,

mert mind el vagyunk foglalva azzal,

mi van Ukrajnában,
mi történik a Közel-Keleten,

mi történik az ISIS-szel,
mi történik az ISIL-lel,

mi a helyzet nemzetgazdaságaink jövőjével.

Ez lassú és csöndes forradalom.

A hatalmas változással együtt
eljön a hatalmas erőpróba ideje,

ez pedig a következő:

Képes-e ez a két óriási ország,

Kína és az USA:

— Kína,

a Középső Birodalom,

és az USA,

Měiguó —,

ami egyébként kínaiul annyit tesz:
gyönyörű ország.

Gondoljunk bele — Kína így nevezte el
ezt az országot

több mint száz éve.

Képes-e ez a két civilizáció,
ez a két ország

közös jövőt kikovácsolni

magának és a világnak?

Egy szó mint száz, ki tudunk-e békés

és kölcsönösen boldog jövőt kovácsolni,

vagy szembe kell néznünk

a háború vagy béke dilemmájával?

15 percem van átvenni
a háború vagy béke témáját.

Ez egy kicsivel kevesebb idő

mint amennyit ez a fickó kapott,
hogy megírja a Háború és békét.

Kérdéses, hogy egy vidéki
Ausztráliában fölnőtt gyereket

miért kezdi el izgatni a kínai nyelv.

Két válaszom is van erre.

Az első:

a Riska tehén.

A Riska tehén volt a tejelő
szarvasmarháink egyike;

velük nőttem föl egy ausztrál tanyán.

Látják ezeket a kezeket?
Nem farmerkedésre valók.

Úgyhogy nagyon korán rájöttem,
hogy a tanyasi munkát

nem nekem találták ki, és Kína nagyon
biztonságos kiútnak látszott,

hogy otthagyjam a tanyasi életet.

A másik ok:

Ő itt az anyám.

Önök hallgattak az anyjukra,
ha megmondta, mit tegyenek?

Van, aki azt tette, amit az anyja mondott?

Hát én ritkán,

de amit akkor mondott, kivétel volt.

Egy nap egy újságot mutatott,

amelynek a címlapján
nagy változásról írtak.

A változás az ENSZ-be belépő Kína volt.

1971-ben éppen csak elmúltam 14 éves,

mikor anyám odaadta nekem az újságot.

Azt mondta: "Fogd föl ezt, tudjál róla,

mert nagy hatása lesz a jövődre."

Mivel történelemből
nagyon jó tanuló voltam,

rájöttem, hogy a legjobb, amit tehetek,

ha ráállok a kínai nyelv tanulására.

Pompás, hogy ha elkezdünk kínaiul tanulni,

a nyelvtanárunk új nevet ad nekünk.

Ezt a nevet kaptam:

Kè, ami azt jelenti: legyőz, meghódít,

és Wén. Ez az írásjel irodalmat
vagy művészetet jelöl.

Kè Wén annyit tesz:
Klasszikusok Meghódítója.

Van itt, akit Kevinnek hívnak?

Óriási különbség, hogy valakit Kevinnek
vagy Klasszikusok Meghódítójának hívnak.

(Nevetés)

Egész életemben Kevinnek hívtak.

Önöket egész életükben Kevinnek hívták?

Inkább szeretnék a Klasszikusok
Meghódítója nevet?

Tehát aztán elmentem, és fölvettek
az ausztrál Külügyminisztériumba.

De ahol kevélység vagyon,
ott lesz a gyalázat is.

Ott vagyok a pekingi nagykövetségünkön,

az Országos Népi Gyűlésbe mentünk

a nagykövetemmel,
akinek tolmácsolnom kellett

az első parlamenti megbeszélésén.

Ott voltam.

Voltak már kínai megbeszélésen?
Olyan mint egy óriási patkó.

A patkó közepén ülnek
az igazi komoly fejesek,

és a patkó vége felé
a nem annyira komoly fejesek,

a magamfajta zöldfülűek.

A nagykövet ezzel a suta mondattal kezdte:

"Kína és Ausztrália viszonyát most

példátlanul bensőséges
kapcsolat jellemzi."

Magamban azt gondoltam:

"Ez otrombán hangzik. Furcsán hangzik.

Majd javítok rajta".

Megjegyzés: Ilyet soha ne tegyenek.

Egy kicsit elegánsabb, klasszikusabb
fogalmazás kellett volna,

hát én így adtam vissza:

[Kínaiul beszél]

Megállt a kés a levegőben
a terem másik oldalán.

Az ember érzékeli,

ahogy a patkó közepén ülő
nagykutyák elsápadnak,

a patkó két végén a zöldfülűek meg

fékezhetetlen nevetésben törnek ki.

Mert én ezt a mondatot

"Ausztrália és Kína viszonyát
most példátlanul

bensőséges kapcsolat jellemzi"

így fordítottam: Ausztrália és Kína

most fantasztikus orgazmust él át.

(Nevetés)

Soha többet nem kértek föl tolmácsolásra.

Ebből a kis történetből
az a tanulság, hogy mikor

már tudni vélünk valamit
erről az 5000 éves történelmű

káprázatos civilizációról,

kiderül: van még mit tanulnunk.

A történelem ellenünk dolgozik,

mikor az USA-ról és Kínáról esik szó,

amelyek a közös jövőn munkálkodnak.

Ki ez a fickó itt?

Nem kínai, és nem amerikai.

Görög, a neve Thuküdidész.

Megírta a peloponnészoszi
háborúk történetét.

Figyelemreméltó megállapítást tett

Athénről és Spártáról:

"Athén felemelkedése és Spártának
ebből eredő félelme tette

szükségszerűvé a háborút".

Ezért könyvtárnyi irodalom foglalkozik
a thuküdidészi csapdával.

És ő ki? Nem amerikai
és nem is görög. Kínai.

A neve Szun-Ce. Megírta
A háború művészetét.

Nézzük meg az alul látható állítását:

"Ott támadjuk meg, ahol nem készült fel,
ott jelenjünk meg, ahol nem számít ránk".

Nem jó kilátás sem Kínának,
sem az USA-nak.

Ez a fickó amerikai.
Graham Allisonnak hívják.

A Kennedy School tanára

Bostonban.

Jelenleg egy tanulmányon
dolgozik, melynek témája: érvényes-e

a feltörekvő hatalmak és
a stabil nagyhatalmak közötti háború

szükségszerűségét kimondó
thuküdidészi csapda elve

a kínai-amerikai kapcsolatok jövőjére?

Alapvető kérdés.

Graham feldolgozott 15 történelmi esetet

az 1500-as évektől kezdve,

hogy kimutassa az előzményeiket.

A 15 eset közül 11,

meg kell mondanom,

katasztrofális háborúval végződött.

Persze erre mondhatják: "Na, de Kevin —

vagy Klasszikusok Meghódítója —,

az a múlt.

A kölcsönös függés
és a globalizáció világában élünk.

Ez többé nem fordulhat elő".

Tudják, mit mondok erre?

A gazdaságtörténészek kimutatták,

hogy a gazdasági integráció

és globalizáció csúcsát

1914-ben értük el,

közvetlenül az első világháború előtt,

Ez a történelem kijózanító kritikája.

Ha azzal a fontos kérdéssel foglalkozunk,

hogy az USA-val kapcsolatban Kína

hogyan gondolkozik, érez,
és hová helyezi el magát,

és viszont,

hogyan jutunk el a kiinduló pontig:

hogyan képes e két ország és civilizáció

minden valószínűség szerint együttműködni?

Először hadd foglalkozzam azzal,

hogyan vélekedik Kína az USA-ról
és a Nyugatról.

Először: Kína úgy érzi magát,
mint akit a történelme során

a Nyugat több száz éven át csak megaláz,

az ópiumháborúktól kezdve,

amelyek után a nyugati hatalmak
Kínát miszlikbe szabdalták,

s idővel — ez eltartott
a 20-30-as évekig —,

ilyen táblák jelentek meg
Sanghaj utcáin.

[Kutyáknak és kínaiaknak tilos]

Hogy éreznénk magunkat kínaiként

a hazánkban, ha ilyen táblát látnánk?

Kína tudja és érzi,

hogy az 1919-es párizsi békekonferencián,

amikor Németország gyarmatait

egy sor országnak visszaadták,

mi is történt a kínai gyarmataival?

Odaadták Japánnak.

Amikor aztán Japán
a 30-as években elözönlötte Kínát,

a világ szemet hunyt,
és nem érdekelte, mi lesz Kínával.

Ráadásul, a kínaiak mind
a mai napig úgy gondolják,

hogy az USA és a Nyugat azért

nem fogadják el
a politikai rendszerük legitimitását,

mert az gyökeresen más nekünk, akik

liberális demokráciákból

jövünk, és hiszik, hogy az USA
mind a mai napig

alá akarja ásni politikai rendszerüket.

Kína arról is meg van győződve,

hogy a perifériára szorítják
az USA szövetségesei

és stratégiai partnerei.

S ha még ez is kevés, a kínaiaknak

szívük mélyén és zsigerileg az az érzésük,

hogy mi, nyugatiak,

olyan átkozottul pökhendik vagyunk.

Azaz, nem veszünk tudomást
a saját rendszerünk,

politikánk és gazdaságunk gondjairól,

de készek vagyunk másra mutogatni,

és meggyőződésük, hogy mi, nyugatiak,

a képmutatás bűnébe estünk.

Természetesen, a nemzetközi kapcsolatokban

nem csak egy tenyér csattan.

Ott van még egy másik ország is, az USA.

Mi ezekre az USA válasza?

Az USA-nak mindegyikre van válasza.

A kérdésre, hogy az USA
visszatartja Kínát,

azt mondják: "Nem, nézzék a szovjet
történelmet. Ott volt elszigetelés".

Helyette mit tettünk az USA-ban
és a Nyugaton?

Üdvözöltük Kínát a világgazdaságban,

ráadásul felvettük a WTO-ba.

Az USA-ban és a Nyugat azt mondja,

hogy Kína a szellemi tulajdonjogi
kérdésben, meg

az USA és a világcégek elleni
kiber-támadások ügyében tisztességtelen.

Továbbá, az USA azt mondja,
hogy a kínai politikai rendszer

alapjaiban rossz,

mert alapjaiban nem vág össze

az emberi jogok, a demokrácia
és a jogállamiság elveivel,

amelyeknek az USA-ban
és Nyugaton örvendhetünk.

Mit tesz az USA mindehhez még hozzá?

Azt, hogy félnek: ha Kínának
már elég ereje lesz hozzá,

megteremti délkelet-ázsiai és tovább,
kelet-ázsiai befolyási övezetét,

kitessékeli az USA-t,

és idővel, ha elég erős lesz,

egyoldalúan megkísérli
megváltoztatni a világrend szabályait.

Ettől eltekintve az amerikai-kínai
kapcsolatok

ragyogóak és pompásak.

Nincsenek valós gondok.

A lecke mindazonáltal, hogy az adott,

mélyen gyökerező érzések,
érzelmek és sémák dacára,

amit a kínaiak "Sīwéi"-nek,
gondolkodásmódnak hívnak,

hogyan tudnánk kimunkálni
e két ország közös jövőjét?

Én egyszerűen így okoskodom:

Megtehetjük ezt a közös célon nyugvó

építő realizmus keretei között.

Mit értek ezen?

Legyünk realisták
a nézeteltéréseinket illetően.

Az irányítói felfogás gátat vet annak,

hogy egy nézeteltérés viszállyá,
háborúvá fajulhasson,

amíg el nem sajátítjuk a megoldásukhoz
kellő diplomáciai készséget.

Legyünk építők a két fél közötti
kétoldalú, térségi

és világméretű kérdésekben,

amely javítja az egész emberiség sorsát.

Hozzunk létre térségi intézményeket,
melyek együttműködhetnek az ázsiai

és az ázsai-csendes-óceáni térségben.

És világszerte, vigyük ezt tovább,

ahogy azt a múlt év végén kezdtük,

amikor kéz a kézben léptünk föl

az éghajlat-változás ellen.

Persze ez csak akkor sikerül,
ha megvan a fentiek elérésének

közös módszere és a politikai akarat.

Ezek a dolgok megvalósíthatók.

De az a kérdés, egyedül megvalósíthatók-e?

Eszünk szerint ez kell tennünk,

de mit tanácsol a szívünk?

Otthonról már van tapasztalatom abban,

hogyan lehet két népet összehozni,

amelynek a múltban
nem sok közük volt egymáshoz.

Ezért kértem bocsánatot
Ausztrália őslakosaitól.

Ez volt a számvetés napja
az ausztrál kormányban,

az ausztrál parlamentben
és az ausztrál nép számára.

Az első ausztrálokkal szembeni
200 éves féktelen visszaélés után

legfőbb ideje volt, hogy mi,
fehér emberek, bocsánatot kérjünk.

A legfontosabb dolog —

(Taps)

A legfontosabb dolog, amire emlékszem,

ahogy az ausztrál őslakosok
arcára tekintettem,

ahogy hallgatták a bocsánatkérésünket.

Pl. nem mindennapi volt hallgatni

idős asszonyok történeteit,
akiket ötéves korukban

szó szerint elszakítottak a szüleiktől,

mint ezt a hölgyet.

Nem volt mindennapi számomra,
hogy megölelhettem

és megcsókolhattam a parlamentbe
érkező őslakos öregeket.

Egyik asszony így szólt:

Először történt, hogy egy
fehér ember megcsókolt,

pedig már elmúltam 70 éves.

Ez egy borzasztó történet.

Aztán eszembe jut a család,
amelyik ezt mondta:

"Tudja, egész nap utaztunk
a távoli északról Canberrába,

hogy eljöjjünk erre,

buta parasztok vidékén
vezetett át az utunk.

A bocsánatkérések után már
visszaútban megálltunk egy turmixra".

És csendesen, próbaképpen,
óvatosan, egy kissé szorongva

mentek be a presszóba.

Gondolom, tudják, miről beszélek.

De mi történt a bocsánatkérések
utáni napon?

A presszóban mindenki,
minden egyes fehér ember fölállt,

és tapsolni kezdett.

Valami megmozdult ezeknek
az ausztráloknak a szívében.

A fehér emberek, a bennszülött
fivéreink és nővéreink

és mi még nem oldottunk meg
együtt minden bajunkat,

de mondhatom, ez egy új kezdet volt,

mert nemcsak a fejekhez,

hanem a szívekhez is eljutottunk.

Végül is milyen választ adhatunk
a nagy kérdésre,

amelynek taglalására felkérést kaptam:

mi az USA-Kína kapcsolatok jövője?

Az eszünk azt mondja, hogy előttünk az út.

Az eszünk azt mondja, hogy megvan
politikai keret, a közös tárgyalási alap,

ügyeink megjavításához létezik

a rendszeres csúcstalálkozók eszköze.

De az USA-Kína kapcsolatok,
s Kínának a világban a jövőben

betöltött szerepének újragondolásához

a szívnek is utat kell találnia.

Tudják, néha neki kell veselkednünk,

még ha nem pontosan tudjuk is,
hová érkezünk.

Kínában manapság
a kínai álomról beszélnek.

Amerikában mindenkinek ismerős
az "amerikai álom" kifejezés.

Azt hiszem, itt az ideje,
hogy az egész világon

olyasvalamiről gondolkodhassunk,

amit az egész emberiség
álmának nevezhetnénk.

Mert ha így teszünk,

már másként

gondolkodhatunk egymásról.

[Kínaiul beszél]

Ez a feladatom Amerika számára.
Ez a feladatom Kína számára.

Ez a feladatom mindannyiunk számára,

és azt hiszem, ha van akarat,
és van elképzelés,

ebből kialakíthatjuk a béke

és a felvirágzás diktálta jövőt,

nem ismételjük meg

a háború tragédiáját.

Köszönöm szépen.

(Taps)

Chris Anderson: Nagyon köszönöm.
Nagyon köszönöm.

Úgy látszik, hogy neked is megvan
a magad szerepe a hídverésben.

Egyedi helyet foglalsz el,
így mindkét oldalhoz szólhatsz.

Kevin Rudd: Az ausztráloknak
az italok intézése megy a legjobban,

összehozzuk őket egy helyiségben,
javasolunk egyet s mást,

majd előteremtjük az italokat.

De azért mindannyian, akik az USA

s Kína, e két nagy ország barátai vagyunk,

mi is tehetünk valamit.

A gyakorlatban te is hozzájárulhatsz.

Az itt ülő jóembereknek is mondom:

ha majd találkoznak kínaival,

beszélgessenek el vele,

tudják meg, honnan érkeztek,
és hogyan gondolkodnak.

Azt a leckét adom minden kínainak,

aki majd ezt a TED előadást nézi,

hogy cselekedjenek ugyanígy.

Ha ketten meg akarjuk változtatni
a világot, nagy változást érhetünk el.

De innen középről is tehetünk a jó ügyért.

CA: Kevin barátom, sok erőt hozzá.
Köszönöm.

KR: Köszönöm. Köszönöm mindenkinek.

(Taps)