Lassúság: lehetőség a teljességre | Nelli Krajcsó | TEDxYouth@Budapest

Bemondó: Hallgassatok most meg
egy hölgyet a lassúságról,

hogy mit jelent neki és hogyan lehet
ezt az életünkbe hasznosan beintegrálni.

Krajcsó Nelli következik.

Krajcsó Nelli: Számomra a gyors
sokáig egyenlő volt a sikerrel.

Úgy véltem, hogy a tehetség
a gyorsaságban mutatkozik meg,

mert aki tehetséges, az könnyebben
oldja meg a feladatokat, hatékonyabban

és hamarabb pipálja ki őket, több dolgot
tud egyszerre magára vállalni,

gyorsabban halad előre, mint általában
társai, ergo sikeresebb.

Van egy történet egy
japán fiúról, Kamei Sugiról,

aki a 80-as években a japán tőzsde
egyik legsikeresebbje volt

és ennek megfelelően
heti 90 órát dolgozott.

A cége imádta ezt.

Felemelte, kirakatokban mutogatta

és elismerése jeléül még
további feladatokkal halmozta el.

(Nevetés)

Hogy aztán szerencsétlen pár év múlva
ebbe a tempóba belehaljon,

mindössze 26 évesen.

A japánoknak már ekkor is volt erre egy
szavuk: karosi - belehalni a túlórába.

Nekem nem kellett Japánba születnem ahhoz,

hogy ezt a gyors tempót
viszonylag gyorsan felvegyem.

Így már tizenévesként is
reggeltől-estig be voltam táblázva

különböző sport és iskolai
elfoglaltságokkal.

A főiskolán az ebédemet már a
szemináriumon lopva a pad alatt ettem meg,

mert napi fél órám sem volt leülni
a menzán, hiszen a biztonság kedvéért

két diplomát csináltam,
két állásban dolgoztam

és három nyelvet tanultam egyszerre.

Biztos voltam benne,
hogy ez a sebesség kell ahhoz,

hogy a jövőben boldog életet tudjak élni.

Hogy mennyire nem voltam egyedül ezzel a
hozzáállásommal, mutatja az a dokumentum,

amit 2001 óta minden Harvardi diák megkap

és aminek a címe az, hogy:
Slow down (lassíts)

Az írójának, az egyetem
akkori dékánjának az volt a célja,

hogy figyelmeztesse a diákjait arra,
hogy az üres percek nem azért vannak,

hogy feltétlenül feltöltsük őket és kitűnő
munka csak pihenés mellett érhető el.

Hát nekem a pihenés öt éve még egyáltalán
nem létezett a szótáramban.

Sőt, akkoriban még pályakezdőként
teljesedett ki a túlpörgős hozzáállásom.

Emlékszem, hogy így a kezdeti időkben,

amikor a munkahelyemen lett volna
lehetőségem egy picit hátradőlni,

kétségbeesve könyörögtem a főnökeimnek,
hogy adjanak még munkát,

mert nyugtalanított az, hogyha normálisan
meg tudtam ebédelni,

hogyha túlóra nélkül haza tudtam indulni,

vagy ha napközben volt lehetőségem
beszélgetni a kollégáimmal.

Én ehelyett kettősével lépcsőztem,
rohantam, estem, pattogtam.

Ilyen voltam: gyors,
sikeresebb, mint mások.

Aki sikeresebb, mint mások, az elhessegeti
az időről időre fellépő hiányérzetét.

Nem szereti észrevenni,
hogy a szilveszterek és szülinapok

úgy követik egymást, mintha semmi
sem történt volna az előző évben.

Büszke arra, ha nincs ideje főzni
és nevetve legyint arra a gondolatra is,

hogy nem emlékszik
mi történt vele a múlt héten,

vagy fogalma sincs arról,
hogy vannak a szülei,

mert telefonon sincs ideje velük beszélni.

Nem fogja beismerni, hogy a kikönyörgött
munkahelyi kihívások miatt

tulajdonképpen halálosan
fáradt és frusztrált.

A sok irigylésre méltó hobbi
és utazás ellenére unatkozik.

És ettől meg van rémülve.

Nekem ez a gyors tempó
egy idő után odáig vezetett,

hogy 26 éves koromra a stressz
fizikai kivetülésének

szinte minden problémáját
megtapasztaltam már.

A külső világ felgyorsulása
rám így hatott.

Felgyorsultam én is olyan
területeken és pillanatokban,

amikor nem lett volna hasznos.

Kialakult bennem egy belső
kényszeres rezgés,

amiért mindig többet akartam

és ami miatt képtelen voltan
kiszállni ebből az egészből.

Egészen egy fél évvel ezelőtti
beszédes találkozóig.

Emlékszem, hogy az első napsütés,
hosszú tavaszi hétvége volt,

amikor a családok és a barátok
kirándultak, bicikliztek, nevettek.

Én meg egész nap a szobámban
feküdtem, mert pár nappal azelőtt

a túlhajszoltságtól szinte egyszerre

fordult ki a bokám
és roppant meg a derekam,

s ebben a nyomorult állapotomban
találkoztam először

a Slow mozgalommal cikk formájában,

ami ordított felém a testemmel
együtt, hogy lassíts.

Arról szólt, hogy van a világnak
egy hatalmas problémája,

miszerint túl vagyunk hajszolva,
fel vagyunk pörögve,

s ebben a rohanásban kiüresedettnek
érezzük az életünket.

Abban a pillanatban világos lett számomra
is, hogy az ami gyerekként előre vitt:

a nyitottságom, a lelkesedésem,
az energikus természetem,

felnőve féket vesztett
és túlhajszolt, stresszes,

belső kényszerből mindent azonnal
kipipálni akaró felnőtté tett.

Rájöttem arra, hogy ahhoz, hogy örömteli,
boldog életet tudjak élni

le kell nekem is lassulnom.

Hogy hogyan is kezdődött ez a lassulás?
Természetesen lassan.

Semmit sem túlstresszelve,
semmit sem erőltetve.

A lassú élet ugyanis arról szól,
hogy mi választjuk meg,

hogy hogy éljük az életünket, a tempóját.

Rájövünk arra, hogy bizonyos helyzetekben
a felgyorsulás nem szükséges,

és hogy ezáltal, hogy lelassulunk,
mert kevesebb dolgot csinálunk,

legalább azt jól csináljuk.

Mert hogyha egy ilyen kisebb
sebességbe kapcsolunk,

van újra lehetőségünk meglátni
és felfedezni, megélni és megérteni,

feldolgozni és ezt az élményt
máshol hasznosítani.

Nálam minden négy-öt éve
kezdődött az étkezéssel.

Akkoriban állandósult refluxtól szenvedtem
attól a tempótól, amiben voltam

és leszoktam, tulajdonképpen
le kellett szoknom mindenről, ami gyors.

Így elhagytam a napi
fél liter diétás kólát,

az adalékanyagokkal és tartósítószerekkel
teletömött élelmiszereket,

amikért stresszhelyzetben
kiált a gyomrunk,

a reggel a metrón zacskóból
betömött pizzás csigákat,

és az este kutyafuttában megvásárolt
és még az utcán megevett gyorskajákat.

Fél éve a cikk óta
tudatosan haladok előre.

Így most már ott tartok,
hogy hétvégente piacra járok,

ahol ízletes, friss, minőségi
alapanyagokat keresek,

hogy aztán finom ebédet tudjak főzni.

Ébredés után e-mail olvasás helyett
reggelit készítek inkább magamnak

és a munkahelyen nem a monitor előtt
eszem meg az ebédemet,

hanem bármi is történjék, megadom
magamnak az időt az étkezésre.

Tavasz óta tudom, hogy erről szól
a Slow food mozgalom is.

Az ízek és az étkezés élvezetéről.

Tavasz óta biciklizek is. Wow!

(Nevetés)

Igen, régen van meg a biciklim,
csak nagyon keveset használtam,

különleges alkalmakkor.

Régen én is úgy közlekedtem,
mint a többi fővárosi ember.

Metrón vagy autón, vagy más
tömegközlekedési eszközön utazva

rohantam el a város értékei mellett.

Nem volt kapcsolatom
a saját környezetemmel,

nem ismertem az utcámban
lévő boltokat és boltosokat,

a hozzám közel lévő parkokat,
a szomszédjaimat.

Mert a nagy rutinban,
a megállótól - megállóig rohanásban,

ezeknek nem volt helyük.

És csodálkoztam, hogy nem érzem
magam jól Budapesten.

Tavasszal aztán eldöntöttem,
hogy ezen is változtatok.

Biciklire pattanok, s megismerek
olyan részeket is a városból,

olyan kis kincseket, amire nem volt eddig
lehetőség BKV-n vagy az autóban.

Mert szeretem meglátni a kis kincseket,
felfedezni az utakat, a fákat, a házakat,

a történeteket, a Dunát,
s mosollyal találkozni minden nap.

A Citta Slow azaz Lassú város -
mozgalomnak a célja is ez.

Ezáltal, hogy megismerjük
a saját környezetünket,

a saját magunkénak tekintjük
és vigyázunk rá.

Ebben a nagy átalakulásban
akkor jött csak az igazi kihívás:

keretet szabni az online jelenlétemnek.

Nem véletlenül ez a legtöbb beszélgetésre
okot adó téma a slow kapcsán is.

Egy friss felmérés szerint
a 15-47 éves magyar korosztály

a szabadidejéből 3 óra
45 percet tölt online.

Mindig elérhetőek vagyunk. Ezért
0-24-ben számon kérhetőek is.

Ebben a túlpörgött rendszerben
tényleg lehetetlennek tűnik

a lelassulás és a kiegyensúlyozottság.

Pedig tapasztalatból mondom, hogy nem az.

Én elhatároztam például, hogy megszabok
olyan pillanatokat és időintervallumokat,

amikor nem olvasok e-maileket,
se barátit, se munkahelyit.

Mindkettő más-más kérdéseket vetett fel
és másképp volt nehéz.

Nyilván a munkahelyi e-mail kapcsán volt
az én izgalmam nagyobb.

Ugyanis hiába vagyunk
tudatosak a saját életünkben,

hogyha a munkahelyen
ki vagyunk szolgáltatva

a főnökeinknek, ügyfeleinknek,
kollégáink elvárásainak és döntéseinek.

Nekem az segített, hogy tudtam,

hogy ezzel nem akadályozni
akarom a munkát,

csupán elfogadom azt,
hogy vannak olyan pillanatok,

amikor nem éri meg azon stresszelni,
hogy küldjek egy választ.

Ráér az másnap reggel is.

Vagy hogy napközben a sok munka miatt
lesznek olyan témák,

amire nem tudok, egyszerűen nincs
kapacitásom hasznos választ adni.

Inkább várok vele pár órát.

Hiszem ugyanis, hogy ahhoz,
hogy a fontos pillanatokban

jól végezzük a munkánkat,
el kell tőle néha szakadnunk

s fel kell töltődnünk mással és máshogy.

Persze ez a feltöltődés mit sem ér,

hogyha ezt is a tévé előtt
vagy online képzeljük el.

Nekem azáltal, hogy kikapcsolt estéket
tartok, végre van lehetőségem újra olvasni.

Mindenkitől halljuk,
hogy nincs idő olvasni könyveket.

Most már az a könyvkupac, ami évek óta
felhalmozódott az ágyam mellett,

elkezdett végre apadni.

Ennek a folyamatnak a része
volt aztán nyár végén az is,

hogy Szendrei Gabival megalapítottuk
a Slow Budapestet,

aminek a célja az, hogy minél több magyar,

Magyarországon elő emberhez
juttassa el ezt a slow filozófiát.

Hogy elinduljon egy beszélgetés arról,
hogy túlhajszolt életvitelünkből

találjunk közösen alternatívát arra,
hogy hogy lehet mégis tartalmasan élni

a mai világban, mert látjuk,
hogy az esetem nem egyedi.

Hogy mindezek után mit jelent
nekem ma a gyors és a lassú?

Ez a két szó nem csupán
a sebességről szól,

hanem a szemléletmódról,
ahogy magunkra és másokra tekintünk.

Éppen ezért a gyors sosem lehet sikeres.

Mert a gyors agresszív,
analitikus, türelmetlen,

felszínes és a mennyiséget helyezi
előtérbe a minőséggel szemben.

A lassú ennek az ellentéte: türelmes,
intuitív, kiegyensúlyozott,

befogadó s a minőséget szereti
a mennyiséggel szemben.

Valós és tartalmas kapcsolatok
kiépítéséről szól,

az életünkkel, az emberekkel,
az ételekkel, mindennel.

Úgy gondolom, hogy erről szól a siker is.

A kiegyensúlyozottságról
és a lelassulásról újra meg újra.

Amikor a számodra örömöt adó igazán
fontos dolgokra tudsz koncentrálni.

Amikor megnyugszol s rátalálsz
a szenvedélyre, ami kiteljesít.

Amiből aztán tudsz adni másoknak, hogy ők
is elindulhassanak egy hasonló úton.

A Slow Budapest minden
ízében ezt képviseli.

Igyekszünk adni másoknak és bízunk abban,
hogy ők is továbbadják majd

mindazt a jót, amit a slow jelent.

Köszönöm.

(Taps)

(Taps vége)

Bemondó: Én az előbb komolyan
gondoltam, hogy csináljuk együtt.

Mondtam, hogy első körben
én jelentkezem a mozgalomhoz.

Nekem folyton az van, hogy vagy a fejemben
belül vagyok gyors és kívül lassú,

vagy kívül vagyok gyors és belül lassú.

Szóval valamiféle egyensúlyt
muszáj lesz találnom.

Adj nekem tanácsot, mi legyen
az első lépés, mondjuk holnap, ha kezdem.

KN: Hát lassan kezdd el Kriszta,
azt tudom mondani.

Bemondó: Akkor elég, ha délben felkelek.

(Nevetés)

KN: Annyi az egész,
hogy arra koncentrálj,

hogy rakd előre a jobb lábadat.

Annyi épp elég. Utána rakd mellé a balt.

Aztán a jobbat és a balt.

És aztán előbb-utóbb
kiegyensúlyozottan fogsz sétálni.

B: Köszönöm szépen, megpróbálok
kiegyensúlyozottan elsétálni odáig.

(Taps)