Az én fiam volt a Columbine-i lövöldőző. Íme a történetem.

Sue Klebold Dylan Klebold édesanyja. Dylan egyike volt a Columbine középiskolai mészárlás két elkövetőjének. Társával 12 diákot és egy tanárt öltek meg. Sue Klebold éveket töltött azzal, hogy a család életének részleteit tanulmányozva megpróbálja megérteni, mit tehetett volna, hogy megakadályozza fia erőszakos cselekedetét. Ebben a nehéz és fájdalmas előadásban a mentális egészség és az erőszak kapcsolatára hívja fel a figyelmet ösztönözve ezzel szülőket és szakembereket, hogy tovább vizsgálják az összefüggést az öngyilkosságra és a gyilkosságra való hajlam között.

Akkor hallottam utoljára a fiam hangját,

amikor kilépett a bejárati ajtón

iskolába menet.

Egy szót kiáltott vissza a sötétben:

"Szia!"

1999. április 20-a volt.

Később aznap délelőtt
a Columbine Középiskolában

a fiam, Dylan és a barátja, Eric

12 diákot és egy tanárt gyilkolt meg.

Megsebesítettek több mint 20 másik
személyt, majd magukkal is végeztek.

13 ártatlan ember halt meg

hátrahagyva megtört,
gyászoló szeretteiket.

Mások sérüléseket szenvedtek,

ami eltorzította őket
vagy tartós fogyatékosságot okozott.

A tragédia súlyossága azonban

nem mérhető egyszerűen
az áldozatok és a sebesültek számával.

Lehetetlen felmérni, milyen pszichés
megrázkódtatás érte azokat,

akik akkor az iskolában voltak,

vagy akik a mentési és helyreállítási
munkálatokban vettek részt.

Lehetetlen egy Columbine méretű tragédia
hatását felmérni,

különösen akkor, ha esetleg
mintaként szolgálhat

más elkövetők számára, akik saját
bűncselekményüket készülnek végrehajtani.

Columbine egy szökőárhoz volt hasonló,

és miután visszavonult,

a közösség és a társadalom
évekig dolgozott azon,

hogy felmérje a hatását.

Évekig tartott, míg fel tudtam dolgozni
a fiamról rám maradt örökséget.

Az a kegyetlen viselkedés,
ami az élete végén jellemezte

megértette velem, hogy teljesen más volt,
mint akinek én ismertem.

Később sokan megkérdezték tőlem:

"Hogy lehet, hogy nem vetted észre?"

"Milyen anya voltál?"

Még ma is gyakran teszem fel magamnak
ugyanezeket a kérdéseket.

A lövöldözés előtt úgy gondoltam,
jó anya vagyok.

Arra neveltem a gyerekeimet,
hogy törődjenek másokkal,

hogy egészséges, felelősségteljes
felnőttek legyenek.

Ez volt életem legfontosabb célja.

A tragédia viszont meggyőzött arról,
hogy mint szülő, elbuktam.

És részben ez a bukás az,
ami ide hozott ma.

Az édesapja mellett

én voltam az, aki legjobban ismerte
és szerette Dylant.

Ha bárkinek tudnia kellett volna arról,
mi készül,

az én voltam, igaz?

De nem tudtam.

Azért vagyok ma itt, hogy megosszam
önökkel, milyen érzés

egy olyan ember anyjának lenni,
aki embereket gyilkolt és sebesített meg.

A tragédia után évekig
kutattam a családi emlékekben.

Próbáltam rájönni, hol volt az a pont,
amikor szülőként elbuktam.

De erre nincs egyszerű válasz.

Nem tudok megoldással szolgálni önöknek.

Csak annyit tehetek,

hogy megosztom önökkel azt,
amit mindebből megtanultam.

Mikor olyan emberekkel beszélek,
akik nem ismertek a lövöldözés előtt,

három kihívással kell szembenéznem.

Az egyik az, hogy mikor bemegyek valahová,
ahogy most is,

nem tudom, van-e ott bárki, akit
amiatt ért veszteség,

amit a fiam tett.

Úgy érzem, nekem kell vállalnom
a felelősséget a szenvedésért,

amit a családunk egy tagja okozott, hiszen
ő már nincs itt, hogy ezt megtegye.

Így hát, elsősorban tiszta szívemből
sajnálom,

ha a fiam szenvedést okozott
bármelyiküknek.

A másik kihívás az,

hogy a megértésüket,
sőt együttérzésüket kell kérjem,

amikor a fiam haláláról,
mint öngyilkosságról beszélek.

Két évvel azelőtt, hogy meghalt,

azt írta egy füzetbe,

hogy többször megvagdosta magát.

Azt mondta, borzasztóan szenvedett.

Fegyvert akart szerezni,
hogy véget vessen az életének.

Minderről én csak hónapokkal
a halála után szereztem tudomást.

Mikor a haláláról,
mint öngyilkosságról beszélek,

nem akarom kisebbíteni a kegyetlenséget,
ami élete végén jellemezte.

Inkább azt próbálom megérteni,

hogy öngyilkossági gondolatai

hogyan vezettek a gyilkosságokhoz.

Miután sokat olvastam erről,
és szakértőkkel is beszéltem,

arra jutottam,

hogy a lövöldözésben játszott szerepe
nem gyilkolási vágyban,

hanem halálvágyban gyökerezett.

A harmadik kihívás, amikor a fiam
gyilkos-öngyilkosságáról beszélek az,

hogy egyrészt beszélek
a mentális egészségről...

Elnézést...

hogy egyrészt beszélek a mentális
egészségről -- vagy az elme egészségéről,

ahogy inkább nevezném,
mert számomra ez így egyértelműbb --

és ezzel egy időben
erőszakról is beszélek.

Legkevésbé sem szeretném
erősíteni azokat a tévhiteket,

melyek a mentális betegségeket övezik.

Azoknak, akik mentális betegségekben
szenvednek

elenyésző százaléka lép fel
erőszakosan másokkal szemben.

Azok között azonban,
akik öngyilkosságot követnek el,

75-től egészen akár több,
mint 90 százalék is lehet azok aránya,

akiknek valamilyen beazonosítható
mentális problémája van.

Ahogy mindannyian tudják,

a mentális egészséggel foglalkozó ellátó
rendszer nem tud mindenkin segíteni.

És azok közül,
akiknek agresszív hajlamai vannak,

nem mindenkire illik

egy bizonyos diagnózis.

Sokan azok közül,
akik huzamosabb ideje szenvednek,

mert félnek, dühösek
vagy kétségbe vannak esve,

sosem kerülnek a látókörükbe,
és sosem kapnak kezelést.

Legtöbbször csak valamilyen szélsőséges
viselkedés esetén figyelnek fel rájuk.

Ha a becslések megbízhatóak,

az öngyilkosságok 1-2%-ában

az öngyilkos valaki mást is meggyilkol.

Mikor egy vizsgált csoportban
növekednek az öngyilkossági mutatók,

a gyilkos-öngyilkosságok száma
is növekszik.

Szerettem volna megérteni,
mi játszódott le Dylanben a halála előtt.

A válaszokat azoknál kerestem, akik
öngyilkosság miatt veszítettek el valakit.

Kutatómunkát végeztem és önkéntesként
dolgoztam pénzgyűjtő kampányokban.

Amikor csak tudtam,

beszéltem olyanokkal, akik foglalkoztak
már az öngyilkosság gondolatával

vagy meg is kísérelték azt.

Leginkább az a beszélgetés
volt segítségemre,

amit az egyik munkatársammal folytattam.

Meghallotta,

hogy erről beszélgetek
valakivel az irodámban.

Hallotta, hogy azt mondom,
Dylan valószínűleg nem szeretett engem,

ha képes volt
ilyen szörnyűséget elkövetni.

Később, mikor egyedül voltam,

elnézést kért, hogy akaratlanul
kihallgatta a beszélgetést,

és azt mondta, nincs igazam.

Azt mondta, hogy mikor fiatal volt,

és három kicsi gyereket nevelt egyedül,

mély depresszióba esett, és a saját
biztonsága érdekében kórházba került.

Akkor meg volt győződve arról,

hogy a gyerekeinek jobb lenne,
ha meghalna.

Azt is eltervezte,
hogyan vet véget az életének.

Megerősített abban, hogy az anyai szeretet
a legerősebb kapocs a világon,

és hogy jobban szerette a gyerekeit,
mint bármi mást a földön,

de a betegsége miatt

akkor meg volt győződve arról,
hogy a gyerekeknek jobb lesz nélküle.

Abból amit mondott, és amit másoktól
tudtam meg ezzel kapcsolatban,

az derült ki számomra,
hogy azt a döntést vagy választást,

ami az öngyilkosságot előzi meg,
nem hasonlíthatjuk ahhoz,

mint mikor például
autót vásárol magának az ember

vagy eldönti, hová megy
szombat este szórakozni.

Mikor valaki súlyos
öngyilkossági krízisben van,

négyes erősségű
egészségügyi vészhelyzetről beszélünk.

Ilyenkor a gondolkodásuk megbízhatatlan,
és képtelenek bármiféle önszabályozásra.

És bár tudnak tervezni,
és logikusan cselekedni,

de az igazság, ami szerint cselekednek,
csupán egy torzkép,

hiszen a valóságot ekkor csak a
fájdalmuk szűrőjén át képesek látni.

Néhányan nagyon jól tudják
leplezni ezt az állapotot,

és gyakran jó okuk is van arra,
hogy ezt tegyék.

Életünk során sokunk fejében
megfordul az öngyilkosság gondolata,

de a hosszan tartó, makacs
öngyilkossági krízis,

és az öngyilkosság módjának tervezgetése

kóros állapot,

és mint más betegségeknél,

ezt az állapotot is fel kell ismerni
és kezelni kell,

mielőtt tragédiához vezetne.

A fiam halála nem tiszta
öngyilkosság volt,

hanem tömeggyilkosság is egyben.

Meg akartam tudni, hogyan lesz
öngyilkossági hajlamból gyilkolási vágy.

De erről nem sok kutatás van,
és nincsenek egyszerű válaszok.

Igen, valószínűleg
régóta depressziós volt már.

Személyiségét tekintve
maximalista, öntörvényű gyerek volt.

És emiatt is volt kisebb a valószínűsége,
hogy bárkitől segítséget kérjen.

Az iskolában olyan hatások érték,
ami elindított egy olyan válaszreakciót,

ami miatt értéktelennek, megalázottnak
és végtelenül dühösnek érezte magát.

Bonyolult baráti kapcsolata volt
egy olyan fiúval,

aki megértette ezt a dühöt
és elidegenedést,

és aki maga is súlyosan zavart volt,

manipulatív és gyilkosságra hajlamos.

Életének ebben a rendkívül sebezhető

és sérülékeny szakában,

Dylan fegyverhez jutott

annak ellenére, hogy mi
sosem tartottunk otthon fegyvert.

Felháborítóan egyszerű volt akkor
egy 17 éves gyereknek fegyvert szerezni:

akár törvényesen, akár törvénytelenül,
az engedélyem és a tudtom nélkül.

És most 17 évvel
és számos iskolai vérengzéssel később

még mindig felháborítóan egyszerű.

Az amit Dylan aznap tett,
összetörte a szívem,

és ahogy a traumatikus esetek
legtöbbjében előfordul,

ennek testi és lelki egészségem
látta kárát.

Két évvel a vérengzés után
mellrákot állapítottak meg nálam.

Rá két évre jelentkeztek
a mentális problémák.

Az állandó gyászt tovább súlyosbította,

hogy folyamatosan attól rettegtem,
hogy összetalálkozom valakivel

azoknak a családjából,
akiket Dylan gyilkolt meg.

Vagy hogy zaklatni fog a sajtó

vagy egy dühös polgár.

Féltem bekapcsolni a híreket.

Féltem, hogy azt mondják, rossz anya,
megvetendő ember vagyok.

Pánikrohamok törtek rám.

Az első ilyen eset négy évvel
a mészárlás után történt,

amikor vallomástételre került sor,

és szemtől-szemben kellett találkoznom
az áldozatok családtagjaival.

A második ilyen időszak
hat évvel a tragédia után kezdődött,

mikor arra készültem, hogy nyilvánosan
beszéljek a gyilkos-öngyilkosságról

először, egy konferencián.

Mindkét időszak több hétig tartott.

A rohamok a legkülönbözőbb helyeken
törtek rám:

a barkácsáruházban, az irodámban

még akkor is, amikor otthon
olvastam az ágyamban.

Egyszer csak leblokkoltam, és gondolataim
a rettegés körforgásába merültek.

Bármivel próbáltam is megnyugtatni magam

vagy elfogadható érvekkel
kijutni ebből az állapotból,

tehetetlen voltam.

Úgy éreztem a saját elmém
okozza a vesztem.

Aztán attól is féltem, hogy félni fogok.

Ez töltötte be minden gondolatom.

Ekkor tapasztaltam meg először
saját magamon,

milyen az, amikor az ember elméje
megbízhatatlanná válik,

és ezután lettem igazán
a mentális betegségek szószólója.

A terápiának, a gyógyszereknek
és az öngondoskodásnak köszönhetően

az életem visszatért

egy, a körülményekhez képest
normálisnak mondható kerékvágásba.

Mikor visszatekintettem arra, ami történt,

úgy éreztem, hogy az a spirál,
ami a fiam problémájához vezetett,

egy körülbelül kétéves periódusra tehető.

Rengeteg idő ez arra,
hogy segítséget kapjon.

Bár tudta volna valaki,
hogy segítségre szorul,

és hogy mi a teendő!

Mikor megkérdeznek:

"Hogy lehetséges,
hogy nem vetted észre?"

-- az olyan mintha
gyomorszájon vágnának.

Ez a kijelentés tele van váddal, ami
azonnal felszínre hozza a bűntudatot,

amitől - függetlenül attól,
hogy meddig járok terápiára -

sosem fogok tudni megszabadulni.

De valamit mégis megtanultam:

ha a szeretet elég lenne arra,

hogy megakadályozzunk egy
öngyilkossággal foglalkozó embert abban,

hogy ártson magának,

szinte senki nem lenne öngyilkos.

De a szeretet nem elég.

És öngyilkosok mindig is lesznek.

A halálokok közül
ez a második leggyakoribb

a 10-34 éves korosztályban.

Az amerikai fiatalok 15%-áról tudjuk,

hogy tervezett öngyilkosságot

az elmúlt évben.

Megtanultam,
hogy bármennyire szeretnénk is,

nem tudhatunk mindenről,
és nem kontrollálhatunk mindent,

amit a szeretteink gondolnak
vagy éreznek.

Az a makacs meggyőződés,
hogy mi valamiért mások vagyunk,

és az, akit mi szeretünk
sosem ártana magának

vagy bárki másnak

ahhoz vezethet,
hogy nem vesszük észre,

a nyilvánvalót.

Legrosszabb esetben pedig ahhoz,

hogy meg kell tanuljuk megbocsátani
magunknak, hogy nem tudtuk,

és hogy nem tettük fel
a megfelelő kérdéseket,

vagy nem találtuk meg
a megfelelő gyógyírt.

Mindig gondolnunk kell arra,

hogy lehet, hogy az,
akit szeretünk, szenved:

függetlenül attól, mit mond

vagy mit tesz.

Felé kell fordulnunk teljes valónkkal

ítéletektől mentesen --

anélkül, hogy megmondanánk, mit tegyen.

Tudom, hogy ezzel a tragédiával,

ezzel a sokszoros tragédiával

kell leélnem az életem.

Tudom, hogy sok ember számára

az én veszteségem összemérhetetlen
az áldozatok családjának veszteségével.

Tudom, hogy az én szenvedésem,
nem enyhíti az ő szenvedésüket.

Tudom, hogy olyanok is vannak,
akik szerint nincs jogom a fájdalomhoz;

szerintük a sorsom nem lehet más,
mint örök bűnbánat.

Mindezt úgy foglalhatnám össze,
hogy az a tragikus valóság,

hogy bármennyire figyelmesek
és felelősségteljesek vagyunk is,

nem biztos, hogy szükség esetén
segíteni tudunk.

A szeretet mégis azt diktálja,

hogy sosem szabad feladni a reményt,

hogy felismerjük a felismerhetetlent.

Köszönöm.

(Taps)