Mondd az igazadat, és keresd azt másokban is

Ebben a lírai és meglepően vicces beszédben olyan súlyos témákról, mint az elnyűtt kapcsolatok és egy szerettünk halála, Elizabeth Lesser leírja azt a gyógyulási folyamatot, amely során félretesszük a büszkeséget és védekezést, hogy helyet csinálhassunk a lélekteliségnek és igazmondásnak.
"Nem kell egy élet-halál helyzetre várnod ahhoz, hogy tisztázd a kapcsolatokat, amik fontosak számodra," - mondja. "Legyél olyan, mint egy újfajta segélyvonal... legyél az, aki megteszi az első bátor lépést a másik felé."

Mint sokunknak,

nekem is sok különböző
munkám volt életem során,

és a változatosság ellenére

az első alapozta meg
az összes következőt.

A 20-as éveimben otthonszüléseknél
segédkeztem, mint szülésznő.

A szülések során sok értékes
és néha meglepő dolgot tanultam.

Például, hogy hogyan indítsunk be
egy autót éjjel kettőkor,

mínusz 10 fokban.

(Nevetés)

Vagy, hogy hogyan kell újraéleszteni
egy apát, aki elájult a vér látványától.

(Nevetés)

Vagy hogy hogyan kell
a köldökzsinórt úgy elvágni,

hogy egy gyönyörű köldökké váljon.

De nem ezek a dolgok ragadtak meg
bennem vagy adtak iránymutatást,

amikor a bábaságról
más munkákra váltottam.

Amit megtanultam belőle,
az az alaphiedelem,

hogy mindannyian egy egyedi
értékkel születünk erre a világra.

Amikor egy újszülött szemébe néztem,

egy pillanatra megláttam
ezt az értékességet,

ezt a kérlelhetetlen személyességet,

ezt az egyedi ragyogást.

A "lélek" szót használom erre a szikrára,

mert ez az egyetlen angol szó,
ami körülbelül lefedi azt,

ami körüllengi a babákat.

Minden újszülött a maga nemében
egyedülálló volt, mint egy hópihe,

egy páratlan egyvelege a biológiának,

származásnak és rejtélynek.

Majd ez a csecsemő felnő,

és azért, hogy beilleszkedjen a családba,

hogy alkalmazkodjon a kultúrához,

a közösséghez, a neméhez,

ez az apróság elkezdi elfedni a lelkét,

rétegről rétegre.

Így születünk,

de -

(Nevetés)

De miközben felnövünk,
rengeteg dolog történik velünk,

ami miatt...

el akarjuk fedni a kifejező
különcségünket és egyediségünket.

Ez mindenkivel megtörténik.

Egyszer mindenki ebben
a szobában kisbaba volt -

(Nevetés)

születési jogánál fogva.

De felnőttként annyiszor érezzük magunkat
kényelmetlenül a saját bőrünkben,

mintha HHZ-ben szenvednénk:
hitelességhiány-zavarban.

Nem úgy, mint ezek a babák -

még nem.

Ők azt üzenték nekem:

fedd fel a lelkedet

és keresd ezt a lélek-szikrát

mindenkiben.

Még meg kell lennie.

És itt van, amit a vajúdó nőktől tanultam.

Az ő üzenetük a nyitottságról szólt,

még akkor is, amikor a dolgok
fájdalmassá válnak.

Így néz ki egy női méhnyak.

Ez egy feszes kis izom

a méh bejáratánál.

És a szülés során
ki kell tágulnia ekkoráról

ekkorára.

Áú!

Ha küzdesz a fájdalom ellen,

csak még több fájdalmat okozol,

és visszatartod azt,
ami megszületőben van.

Soha nem felejtem el a csodát,
ami akkor történt,

mikor egy nő nem állt ellen a fájdalomnak

és nyitottá vált rá.

Mintha az univerzum erői
felfigyeltek volna rá

és a segítség egy hullámát küldték neki.

Sosem felejtettem el ezt az üzenetet,

és most, amikor nehéz vagy
fájdalmas dolgok történnek velem

az életemben vagy a munkámban,

persze először ellenállok,

de aztán eszembe jut,
amit az anyáktól tanultam:

maradj nyitott.

Maradj kíváncsi.

Kérdezd meg a fájdalmat,
hogy mit hozott magával.

Valami új van születőben.

És volt még egy fontos lecke,
ami mélyen megérintett,

és ezt Albert Einsteintől tanultam.

Bár ő nem nálam született -

(Nevetés)

Ez egy lecke volt az időről.

Az élete végén Albert Einstein
arra a következtetésre jutott,

hogy a normális,
mókuskerékszerű életünk élménye

csak egy illúzió.

Körbe-körbe rohanunk,
gyorsabban és gyorsabban,

próbálunk eljutni valahova.

És mindeközben,

a felszíni idő mögött van
egy teljesen másik dimenzió,

ahol a múlt, a jelen
és a jövő összefonódik,

és létrejön a mély idő.

És itt sehova nem kell odaérni.

Albert Einstein ezt az állapotot,
ezt a dimenziót hívta

"létezésnek".

Azt mondta, amikor megtapasztalta,

szent áhítattal töltötte el.

Amikor szüléseket vezettem,

kikényszerültem a mókuskerékből.

Néha napokon keresztül
ülnöm kellett, órákon át,

csak együtt lélegezve a szülőkkel;

csak létezve.

És ettől egy nagy adag
szent áhítatot kaptam.

Tehát ez a három lecke, amit a szülésznői
karrieremből magammal hoztam.

Az első: tárd ki a lelked.

A második: amikor az élet nehéz vagy
fájdalmas, próbálj nyitott maradni.

És a harmadik: olykor-olykor
lépj ki a mókuskerékből

a mély időbe.

Ezek a tanítások segítettek
nekem az életem során,

de az utóbbi időben igazán
szükségem volt rájuk,

amikor életem eddigi legfontosabb
munkájába kezdtem.

Két éve a húgomnál kiújult

a vérrák egy ritka fajtája,

és az egyetlen lehetőség számára
a csontvelő-transzplantáció volt.

És minden esély ellenére
találtunk egy megfelelő donort,

aki történetesen én voltam.

Négy lánytestvér egyike vagyok.

Amikor a húgaim rájöttek, hogy én vagyok
a testvérünk tökéletes genetikai párja,

az volt az első reakciójuk:
"Komolyan? Te?"

(Nevetés)

"Az ő tökéletes donorja?"

Ami gyakran fordul elő testvéreknél.

A testvéri közösségekben
sok minden keveredik.

Szeretet, barátság és védelem.

De van bennük féltékenység is,

versengés,

elutasítás és támadás.

A testvéreink miatt kezjük el
felépíteni azokat az első rétegeket,

amelyek elfedik a lelkünket.

Amikor rájöttem, hogy én vagyok
a húgom számára megfelelő donor,

kutatási üzemmódra kapcsoltam.

És felfedeztem,

hogy a transzplantáció feltételei
meglehetősen egyértelműek.

A rákos beteg csontvelőjét
erőteljes kemoterápiával,

több részletben elpusztítják,

majd a csontvelőt helyettesítik

egy donor több millió
egészséges sejtjével.

Ez követően mindent
megtesznek a páciensnél

a sejtbeültetés sikerének érdekében.

Azt is megtanultam, hogy a csontvelő-
transzplantáció sok veszélyt rejt magában.

Ha a húgom túl is élné a közel
halálos adag kemoterápiát,

még mindig várnának rá a kihívások.

A sejtjeim

megtámadhatják a szervezetét.

És a szervezete talán
elutasítja az én sejtjeimet.

Ezt kilökődésnek vagy támadásnak hívják,

ami megölheti őt.

Elutasítás. Támadás.

Ezek a szavak ismerősen hangzottak

a testvériség kontextusában.

A húgommal hosszú a történetünk,
amiben van szeretet,

de van benne bőven
elutasítás és támadás is,

kis félreértésektől kezdve
az egészen nagy árulásokig.

Nem volt olyan a kapcsolatunk,

hogy igazán mély dolgokról beszéljünk;

de, mint sok testvér és mint az emberek
általában mindenféle kapcsolatban,

nehezen mondtuk el az igazságot,

fedtük fel a sebeinket,

vagy vallottuk be bűneinket.

De amikor a kilökődés
és a támadás veszélyeiről olvastam,

arra gondoltam, ideje változtatni ezen.

Mi lenne, ha a csontvelő-átültetést
az orvosokra hagynánk,

de mi elvégeznénk azt, amit később
"lélekvelő-átültetés"-nek hívtunk?

Mi lenne, ha szembenéznénk minden
fájdalommal, amit egymásnak okoztunk,

és visszautasítás és támadás helyett,

meghallgatnánk egymást?

Megbocsáthatnánk?

Egymásra találhatnánk?

Ez vajon megtanítaná a sejtjeinknek,
hogy kövessék a példánkat?

Hogy rávegyem szkeptikus testvéremet,
szüleink szentírását használtam:

a New Yorker Magazine-t.

(Nevetés)

Küldtem neki egy képregényt belőle,

amivel elmagyaráztam,
miért kellene elmennünk terápiára

mielőtt begyűjtik a csontvelőmet
és átültetik az ő szervezetébe.

Itt is van.

"Sosem bocsátottam meg
neki azért, amit hittem róla!"

(Nevetés)

Azt mondtam a húgomnak,

hogy valószínűleg mi is
ugyanezt csináltuk,

mondvacsinált dolgokon őrlődünk,
amik elválasztanak minket egymástól.

És azt mondtam neki,
hogy a transzplantáció után,

az ereiben folyó vér

az én vérem lesz,

amit az én csontvelőm termelt,

és minden egyes sejt magja

az én teljes DNS-emet fogja tárolni.

"Ott fogok úszkálni benned életed végéig"

- mondtam a kissé elborzadt húgomnak.

(Nevetés)

"Szerintem jobb lenne
helyrehoznunk a kapcsolatunkat."

Egészségi válságban az emberek
hajlamosak kockázatos dolgokba fogni,

mint felmondani vagy
kiugrani egy repülőgépből

és a húgom esetében,

"igen"-t mondani
a több alkalmas terápiára,

melyek során a dolgok velejéig hatoltunk.

Hosszú évek történéseit, feltételezéseit,

hibáztatásait és megszégyenítéseit

vettük végig és engedtük el

míg a végén csak a szeretet maradt.

Az emberek szerint bátor vagyok, hogy
alávetettem magam a sejtgyűjtésnek,

de szerintem nem.

Amit én bátornak tartok,

az a begyűjtésnek és az átültetésnek
ez a másik formája volt,

a "lélekvelő-átültetés",

érzelmileg teljesen levetkőzni
egy másik emberrel,

félretenni a büszkeséget és védekezést,

levetni a rétegeket

és megmutatni egymásnak
a sebezhető lelkünket.

Felidéztem a leckéket a szülésekből:

fedd fel a lelked.

Nyílj meg annak,
ami félelmetes és fájdalmas.

Keresd a szent áhítatot.

Ez én vagyok a csontvelőmmel
a begyűjtés után.

Tényleg így hívják: "begyűjtés",

mint valami falusi aratóünnep -

(Nevetés)

Amiről, garantálhatom, szó sincs.

És itt kapja meg az én bátor, bátor húgom

a sejtjeimet.

A transzplantáció után elkezdtünk
egyre több időt tölteni együtt.

Mintha megint kislányok lettünk volna.

A múlt és a jelen összeolvadt.

Beléptünk a mély időbe.

Elhagytam a munka és
szabadidő mókuskerekét,

hogy együtt legyek a húgommal

a betegség és a gyógyulás

magányos szigetén.

Hónapokat töltöttünk együtt -

az elkülönítőben,

a kórházban és otthon nála.

A rohanó társadalmunk

nem támogatja, még csak
nem is értékeli ezt a fajta munkát.

Ezt a való élet és a fontos
munka megszakításának látjuk.

Félünk az érzelmi süllyesztőtől
és a pénzügyi ráfordításoktól -

és igen, vannak költségei.

De meg voltam fizetve

egy olyan fizetőeszközzel, amiről
a kultúránk láthatólag megfeledkezett.

Szeretetben fizettek meg.

Lélekben fizettek meg.

A húgomban fizettek meg.

A húgom azt mondta, hogy az átültetés
utáni volt életének legjobb éve,

amin meglepődtem.

Hiszen annyit szenvedett.

De azt mondta,
az élet sosem volt olyan édes,

és mindez a lélek-vetkőztetés

és az igazmondás miatt volt,
amit együtt csináltunk végig;

bűneit megbánva önmagára talált
saját magával

és másokkal szemben is.

Kimondott olyanokat, melyeket
mindig ki kellett volna mondania.

Megcsinált olyan dolgokat,
melyeket mindig is akart.

Ugyanez történt velem is.

Bátrabban adtam önmagam
másoknak az életemben.

Mindig kimondtam,
amit igaznak gondoltam,

de ami ennél is fontosabb,
az igazat kerestem másokban is.

Ennek a történetnek
egészen az utolsó fejezetéig

nem vettem észre, milyen sokat
tanultam a szülészetből.

A nővérem életének legjobb éve után,

a rák ismét lecsapott,

és most az orvosok már
nem tudtak többet tenni.

Csupán néhány hónapot adtak neki.

A nővérem halála előtti éjszakán

az ágya mellett ültem.

Olyan kicsi és törékeny volt.

Láttam, ahogy lüktet a nyakában a vér.

Az én vérem, az ő vére, a mi vérünk.

Amikor ő meghalt,
nekem is meghalt egy részem.

Próbáltam keresni ennek
az egésznek az értelmét,

hogy az eggyé válásunk

hogyan tett minket jobban önmagunkká,

a saját lelkünkké,

és ahogy szembenéztünk és megnyíltunk
a fájdalomnak és a múltnak,

végül közel hozott minket egymáshoz,

és hogy amikor kiléptünk az időből,

örökre összekapcsolódtunk.

A húgom annyi mindent adott nekem,

és ebből csak egyet mutatok önöknek.

Nem kell egy élet-halál
helyzetre várnunk ahhoz,

hogy helyrehozzuk a számunkra
fontos kapcsolatokat,

hogy a lelkünk velejét nyújtsuk,

és hogy azt keressük egymásban.

Mindannyian meg tudjuk csinálni.

Olyanok lehetünk,
mint egy újfajta elsősegély,

aki megteszi az első bátor lépést

a másik felé,

aki tesz valamit vagy
megpróbál tenni valamit

a visszautasításon és támadáson kívül.

Ezt megtehetjük a testvéreinkkel,

a társainkkal,

a barátainkkal és munkatársainkkal.

Megtehetjük a minket
körülvevő elidegenedés

és viszályok ellenére.

Meg tudjuk tenni a világ lelkéért.

Köszönöm.

(Taps)