A tervezés első titka: vedd észre!

Igen hamar megszokjuk, hogy "a dolgok már csak ilyenek". Ám a tervezők számára épp ebben rejlenek a lehetőségek… Lehetnének-e még jobbak a termékeink? Hogyan? E humoros, könnyed előadásban az iPod és a Nest termosztát atyja osztja meg velünk tippjeit arról, miként vegyük észre az apróságokat, és hogyan változtassunk rajtuk.

Az 1980-as évekbeli nagyszerű filmben,
a Blues Brothersben

van egy jelenet, amikor John Belushi
először látogatja meg Dan Aykroydot

a chicagói lakásán.

A lakás szűkös,

és mindössze egy méterre
fekszik a vasúti sínektől.

Miközben John Dan ágyán üldögél,

vonat száguld el a ház mellett,

amibe belerázkódik az egész szoba.

John megkérdezi:
"Milyen gyakran jár erre vonat?"

Dan így válaszol: "Olyan gyakran,
hogy már fel sem tűnik".

Ezután valami leesik a falról.

Mind tudjuk, miről beszél Dan.

Mi, emberek, nagyon gyorsan
hozzászokunk

a hétköznapi dolgokhoz.

Ipari formatervezőként az a feladatom,
hogy észrevegyem, érezzem

és megpróbáljam feljavítani ezeket
a mindennapi dolgokat.

Például, látják ezt a gyümölcsöt?

Látják rajta a kis matricát?

Ez a matrica gyermekkoromban
még nem volt ott.

De az évek során valakinek

az a ragyogó ötlete támadt,
hogy rátegye a matricát a gyümölcsre.

Miért?

Azért, hogy megkönnyítse

a fizetést a pénztárnál.

Nos, ez nagyszerű,

hisz gyorsan végezhetünk a vásárlással.

De ezzel új probléma született.

Amikor hazaérünk, megéhezünk

és meglátjuk ezt az érett, lédús
gyümölcsöt a konyhapulton,

csak fel akarjuk kapni és megenni.

De most még bajlódnunk kell
a kis matricával.

Kapargathatjuk a körmünkkel,
belemarva a gyümölcshúsba.

Aztán felpödörjük a matricát --

tudják, mire gondolok.

Majd megpróbáljuk lepöckölni az ujjunkról.

(Nevetés) (Taps)

Ez nem vicces,

egyáltalán nem az.

De történt valami érdekes.

Első alkalommal talán
önökben is ez az érzés kavargott.

Egyszerűen csak meg akarták enni
a gyümölcsöt.

Bosszankodtak.

Csak bele akartak harapni végre.

Viszont a tizedik alkalommal

már kevésbé mérgelődtek,

és csupán kezdték lehámozni a címkét.

A századik alkalommal,
legalábbis, ami engem illet,

én közömbössé váltam.

Egyszerűen csak fogtam a gyümölcsöt,

belevájtam a körmömet,
megpróbáltam lepöckölni,

és elcsodálkoztam:

"Volt egyáltalán ezen matrica?"

Szóval, miért is van ez?

Miért szokjuk meg a hétköznapi dolgokat?

Emberek lévén, agyi kapacitásunk véges.

Ezért agyunk a mindennapi dolgainkat
szokássá alakítja,

így tudunk helyet felszabadítani
újdonságok megtanulására.

Ez a habituáció, a hozzászokás folyamata,

az egyik legalapvetőbb módja
az emberi tanulásnak.

A hozzászokás nem mindig rossz.

Emlékeznek rá, mikor vezetni tanultak?

Én nagyon is.

Kezük 10 és 2 óránál a kormányt markolta,

mindenre figyeltek a környezetükben:

az autókra, a lámpákra, a gyalogosokra.

Idegölő élmény, az egyszer biztos!

Olyannyira, hogy én még szólni
sem tudtam az autóban ülőkhöz,

sőt, zenét sem tudtam hallgatni.

De aztán valami érdekes történt.

A hetek múlásával a vezetés
egyre könnyebbé vált.

Hozzászoktam.

Egyre élvezetesebb és természetesebb lett.

Majd ismét elkezdünk beszélgetni
a kocsiban,

és zenét is hallgatunk.

Jó oka van annak, amiért agyunk
hozzászokik valamihez.

Ha nem így lenne, minden apró részletre

állandóan figyelnénk.

Kimerítő lenne,

és nem jutna idő új dolgok tanulására.

Olykor azonban a megszokás nem jó.

Ha miatta nem látjuk tisztán a minket
körülvevő nehézségeket, nos,

ez esetben rossz.

Ha miatta nem látjuk és
nem oldjuk meg a bajokat,

nos, akkor az igen-igen rossz.

Komikusok ezt jól ismerik.

Jerry Seinfeld egész karriert épített az
apróságok meglátására,

a sok idiótaságra nap mint nap,
melyekre nem is emlékszünk.

Elmesélte az esetet, mikor barátainál

csak le szeretett volna nyugodtan tusolni.

Megfogta a csapot, s kissé elfordította,

és majd' leforrázta magát.

Mikor az ellenkező irányba fordította,
jéghideg víz jött.

Csupán tusolni szeretett volna egy jót!

Mindannyiunkkal megesett már,

csak nem emlékszünk rá.

Nem úgy Jerry,

hisz komikusként ez a dolga.

Ám nekünk, tervezőknek,
feltalálóknak és vállalkozóknak

az a dolgunk, hogy ne csupán
észrevegyük őket,

hanem ennél tovább lépjünk,
és próbáljuk meg őket kijavítani.

Ő itt

Mary Anderson.

1902-ben ellátogatott

New Yorkba.

Hideg, latyakos, havas nap volt,
ő pedig egy jó meleg villamoson utazott.

Úti célja felé közeledve észrevette,
hogy a vezető kinyitja az ablakot,

és letakarítja a szélvédőről a havat,
hogy biztonságosan vezethessen.

Mikor azonban kinyitotta az ablakot,
hideg, havas szél süvített be

az utasok legnagyobb bánatára.

Legtöbbjüknek persze csupán
az futott át az agyán:

"Ilyen az élet, ablakot kell nyitnia,
hogy letakarítsa a havat.

Ez van."

Nem úgy Mary.

Mary azon gondolkodott:

"Mi lenne, ha a vezető bentről is
letakaríthatná a szélvédőt,

és biztonságban tovább tudna vezetni,

miközben az utasok sem fagynak meg?"

Azonnal elő is vette a vázlatfüzetét,

és lerajzolta a világ első
ablaktörlő lapátját.

Ipari formatervezőként igyekszem tanulni
a Maryhez hasonlóktól,

hogy olyannak lássam a világot,
amilyen az a valóságban,

ne pedig olyannak,
amilyennek elképzeljük.

Hogy miért?

Mert egyszerű azt a gondot megoldani,
amit mindenki lát.

Ám amelyiket szinte senki nem vesz észre,
na, az a kemény dió!

Egyesek úgy vélik,
e képességgel születni kell,

mintha legalábbis

Maryt születésekor beprogramozták
volna, hogy tisztábban lássa a világot!

Velem nem így történt.

Nekem dolgoznom kellett rajta.

Az Apple-nél töltött éveim során

Steve Jobs arra szólított fel minket,
hogy úgy menjünk naponta munkába,

hogy a termékeket a vásárló
szemével lássuk,

az új vásárlónk szemével,

aki fél és valószínűleg feszélyezett,

és aki reménytől telve lelkesedik,
hogy az új műszaki termék

azon nyomban megoldja búját-baját.

Ő ezt úgy hívta: kezdőnek maradni.

Biztos akart lenni benne,
hogy figyelünk az apró részletekre,

és gyorsabbá, könnyebbé s kezelhetőbbé
tesszük a terméket új vevőink számára.

Tisztán emlékszem az iPod első napjaira.

A 90-es években

a kütyük megszállottjaként

mindig rohantam a boltba
megvenni a legeslegújabbat.

Bármilyen hosszú volt is az út a boltba,

elmentem érte, hazajöttem
és kezdtem kibontani.

Aztán megláttam a kis matricát,

amelyiken ez állt:
"Használat előtt feltölteni!"

Micsoda?

Nem hiszem el!

Annyi időt rááldoztam,
hogy megvegyem,

s most töltögessem, mielőtt használhatnám?

Egy örökkévalóságnak tűnt,
mire bekapcsolhattam álmaim kütyüjét.

Kész őrület!!

De tudják,

akkoriban szinte mindegyikkel így jártunk.

Ha akku volt benne,

azt használat előtt fel kellett tölteni.

Steve fejébe ez szöget ütött,

és közölte:

"A mi termékünkkel ez nem fordulhat elő!"

Hogy mit tettünk?

Általában, ha a termékben van merevlemez,

félórát járatják a gyárban,

hogy meggyőződjenek róla,
a termék még évekkel azután is

működni fog, hogy a vevő
kibontotta a dobozt.

Mit tettünk mi ehelyett?

Több mint két órán át futtattuk.

Hogy miért?

Először is, mert jobb minőségű
terméket tudtunk gyártani,

könnyebb volt a tesztelése,

és biztosak lehettünk benne,
hogy a vevő kedvére lesz.

Ám legfőképpen:

az akku teljesen feltöltve
került ki a dobozból,

használatra készen!

Így a lelkes vásárló gond nélkül,

rögtön használni kezdhette
a terméket.

Remek meglátás volt, és tényleg bevált.

Tetszett az embereknek.

Manapság szinte minden akkus termék

teljesen feltöltve kerül elő a dobozból,

még akkor is, ha nincs merevlemeze.

Ám akkoriban észrevettük
ezt a részletet, kijavítottuk,

és immár mindenki így csinálja!

Nincs többé: "Használat előtt feltölteni!"

Miért beszélek most erről?

Fontos, hogy ne csak a szembeötlőt lássuk,

hanem vegyük észre a
a rejtett problémát is,

nemcsak a formatervezésben,
hanem mindenben, amivel csak foglalkozunk.

Láthatatlan problémák
vesznek körül bennünket,

melyeket meg tudunk oldani.

Ám először meg kell látnunk
és tapasztalnunk őket.

Habozok, hogy adjak-e önöknek

idegtudománnyal vagy lélektannal
kapcsolatos tippeket.

Túl sok tapasztalt szakember van
a TED-közösségben,

akik sokkal többet tudnak a témáról,
mint amennyit én valaha is fogok.

Mégis, hadd adjak pár ötletet,
amiket én is alkalmazok,

melyeket mind alkalmazhatunk
a megszokás leküzdésére.

Az első tippem:
szélesítsük látókörünket!

Ugyanis mikor egy nehézséggel küzdünk,

olykor több lépés vezet el
magához a megoldandó feladathoz,

és néha még utána is
több lépés következik.

Ha hátrálunk egy lépést,
és szélesítjük látókörünket,

talán megváltoztathatók lesznek

a problémához vezető egyes elemek.

Talán kombinálhatók.

Vagy akár teljesen elhagyhatók,
és így javítható a dolog.

Vegyük példának a termosztátot.

Megjelenésekor, az 1900-as években
használata igen egyszerű volt.

Nagyobbra és kisebbre lehetett állítani.

Az emberek értették.

Ám a 70-es években

beütött az energiaválság,

és a vevők azon kezdtek ötletelni,
miként lehetne energiát megtakarítani.

Mi történt?

A tervezők beépítettek egy új lépést.

Már nemcsak fel-le lehetett tekerni,

hanem már programozni is kellett.

Beállíthattuk, hogy mikor milyen
hőmérsékletet akarunk.

Ez egész jónak tűnt.

Lassan minden termosztátban
benne volt ez a funkció.

Ám kiderült, hogy ezzel
nem takarítottak meg energiát.

Hogy miért?

Mert az emberek nem láttak a jövőbe.

Hiszen nem tudták előre, miként
alakul elfoglaltságuk az évszakok

és az évek függvényében.

Így senki sem takarított meg energiát.

Erre mi történt?

A tervezők visszatértek a tervezőasztalhoz

és a programozásra összpontosítottak.

Jobb felhasználói felületet alkottak,

és jobb leírást.

Évek múltán kiderült, hogy az emberek
így sem takarítottak meg energiát,

mert egyszerűen nem látták előre a jövőt.

Mit tettünk mi?

A programozás helyett egy
gépi tanulási algoritmust építettük bele,

ami figyelte, mikor csavarjuk fel és le,

hogy felkeléskor vagy elmenetelkor

milyen hőmérsékletet szeretünk.

És találják ki, mi történt!

A dolog bejött.

Programozás nélkül
takaríthatunk meg energiát.

Tehát nem számít, mit teszünk,

ha kicsit távolabbról
vizsgáljuk a dolgokat,

talán elhagyhatjuk vagy
kombinálhatjuk őket úgy,

hogy ezzel egyszerűsítjük a folyamatot.

Ez tehát az első tippem:
szélesítsük látókörünket!

A második: vizsgáljuk meg alaposabban.

Egyik legnagyszerűbb tanárom
a nagyapám volt.

Mindenfélét tanított nekem a világról.

Tanította a dolgok felépítését és
javítását,

hogy milyen eszközökkel és technikákkal
vihető sikerre egy terv.

Emlékszem csavarokról szóló intésére,

hogy minden feladathoz
a megfelelő csavart használjuk.

Sokféle csavar létezik:

facsavarok, lemezcsavarok,
horgonycsavarok és betoncsavarok,

hosszú a lista.

A mi dolgunk, hogy szakember nélkül

egyszerűen használatba vehető
termékeket gyártsunk.

Mit tettünk hát?

Eszembe jutott nagyapám intése,

és elgondolkodtunk:

"Hányféle csavart tehetünk a dobozba?

Mennyi legyen? 2? 3? 4? 5?

Hiszen olyan sokféle fal van!

Átgondoltuk, optimalizáltuk,

és arra jutottunk, hogy háromféle csavar
kerüljön a dobozba.

Azt hittük, ez megoldja a problémát.

Persze kiderült, hogy mégsem.

Kiszállítottuk a terméket,

ám a vevőknél nem vált be.

Mihez kezdtünk?

Azonnal visszaültünk

a tervezőasztalhoz,
mihelyt kiderült a tévedésünk.

Terveztünk egy speciális, egyedi csavart,

befektetőink legnagyobb bánatára.

Kérdezték: "Miért vesztegettek ennyi
időt egy apró csavarra?

Csak adjatok el még többet!"

Azt feleltük: "Kelendőbb lesz,
ha jól megcsináljuk!"

Így is lett.

Ebből az egyedi csavarból
csak egy volt a dobozban,

így könnyebbé vált a falhoz rögzítés.

Tehát, ha figyelünk az apró,
alig látható részletekre,

és megvizsgáljuk őket,
elgondolkodhatunk:

"Fontosak ezek,

vagy csak mindig így csináltuk?

Talán meg lehetne tőlük szabadulni."

Utolsó javaslatom:
gondolkodjunk fiatalosan!

Három kicsi gyermekem minden nap
érdekes kérdéseket szegez nekem.

Olyanokat, mint:

"Miért nem szállnak el
az autók a dugók felett?"

Vagy: "Miért nem tépőzár
van a cipőfűző helyett?"

Néha egész okosak a kérdéseik.

A minap megkértem a fiamat:

"Nézd meg odakint a postaládát!"

Ő zavartan rám nézett, és azt mondta:

"Miért nem jelez a postaláda,
ha posta érkezett?" (Nevetés)

Mire én: "Hát, ez jó kérdés!"

Szóval sokat kérdeznek,

s néha rádöbbenünk,
hogy nincs mindegyikre jó válaszunk.

Azt szoktuk felelni: "Fiam, egyszerűen
így működik a világ."

Tehát minél többet vagyunk
kitéve valaminek,

annál inkább hozzászokunk.

Ám a gyerekek még nem éltek annyit,

hogy a megszokás úrrá legyen rajtuk.

Így amikor felmerül egy probléma,

egyből próbálják megoldani,

és olykor valóban

jobb megoldást találnak.

A megszívlelendő tanácsom,
hogy dolgozzanak fiatalok

vagy fiatalos gondolkodásúak a csapatban.

Mert ha vannak ilyenek,

fiatalos gondolkodásra késztetnek
mindenki mást is a környezetükben.

Picasso mondta egyszer:
"Minden gyermek egy művész.

A kérdés csak az,
hogyan maradjon művész, ha már felnőtt."

Mindnyájan élesebben láttuk a világot,
mikor először pillantottuk meg,

mielőtt egy élet szokásai
rakódtak volna rá.

Előttünk az a feladat áll,
hogy visszaszerezzük

ezt a zavaró érzést,

hogy lássuk azt a sok apró részletet,

hogy szélesítsük látókörünket,

hogy mindent alaposan vegyünk szemügyre,

és hogy fiatalosan gondolkodjunk,

hogy mindannyian kezdők maradhassunk.

Nem könnyű feladat.

Le kell küzdenünk hozzá

a legalapvetőbb mechanizmust,
amellyel a világot értelmezzük.

Ám ha sikerül,

klassz dolgokra lehetünk képesek.

Az én esetemben, remélhetőleg,
ez a jobb terméktervezés.

Önöknek valami egész mást is jelenthet,
valami lényegeset, fontosat.

Az előttünk álló kihívás,
hogy minden reggel úgy ébredjünk:

"Hogyan tudnám még jobban
megismerni a világot?"

És ha sikerül, akkor talán, de csak talán

megszabadulhatnánk ezektől a
nyavalyás kis matricáktól!

Nagyon köszönöm!

(Taps)