Depressziós kutyák, kényszerbetegséggel küzdő macskák -- az állatok elmezavarainak jelentősége az emberek számára

A vicces állatvideók néha nagyon is emberi jellegű problémákra vezethetők vissza. Laurel Braitman a mentális egészségi problémák jeleit mutató állatokat tanulmányozza -- a kényszerbeteg medvéktől az önpusztító patkányokon át a szokatlan barátságokat kötő majmokig. Braitman felteszi a kérdést: mit tanulhatunk mi, emberek azáltal, hogy megfigyeljük, hogyan birkóznak meg az állatok a depresszióval, a szomorúsággal és más nagyon is emberi problémákkal.

Oliver egy rendkívül élénk,

helyes, elbűvölő és jórészt
instabil hím volt,

aki teljesen elrabolta a szívem.

(Nevetés)

Egy berni pásztorkutya volt,

akit én és az ex-férjem adoptáltunk

és mintegy 6 hónap alatt

ráébredtünk, hogy teljesen kész volt.

Olyan bénító szeparációs
szorongással küzdött,

hogy nem hagyhattuk egyedül.

Egyszer kiugrott a harmadik
emeleti lakásunk ablakából.

Szövetet és újrahasznosítható
dolgokat evett.

Nem létező legyekre vadászott.

Hallucinációktól szenvedett.

Kutya- kényszerbetegséget
diagnosztizáltak nála,

és ez tényleg csak a jéghegy csúcsa.

Ám az embereknél

is eltelik néha hat hónap,

mire rájössz,

hogy imádottaddal gondok vannak.

(Nevetés)

A legtöbben pedig nem visszük vissza
a személyt, akivel randizgatunk

a bárba, ahol találkoztunk vele

vagy adjuk vissza a barátunknak,
aki bemutatta őt nekünk,

de nem is töröljük őt a Match.comon.

(Nevetés)

Így is szeretjük őket,

és ehhez ragaszkodunk,

én is így voltam a kutyámmal.

És én biológiát tanultam.

Tudománytörténetből szereztem
Ph.D fokozatot

a Massachusetts-i Műszaki Egyetemen

és ha 10 éve megkérdezték volna,

hogy imádott kutyámnak,
vagy csak általában a kutyáknak

vannak-e érzései, igent feleltem volna,

de lehet, nem mondtam volna,

hogy nekik is lehetnek
szorongásos zavaraik,

kaphatnak Prozac-ot,
és vihetik őket terapeutához.

De aztán szerelembe estem, és rájöttem:
velük is megtörténhet,

és ahogy megpróbáltam segíteni a kutyámnak

legyőzni a pánikot és a szorongást,

az életem egyszerűen megváltozott.

A világom megnyilt.

Így az utóbbi hét évet azzal töltöttem,

hogy más állatfajok
mentális megbetegedéseit kutattam.

Lehetnek-e az emberhez
hasonlóan mentálisan betegek,

és ha igen, az mit jelent
ránk vonatkoztatva?

Rájöttem: valóban hiszem,

hogy szenvedhetnek mentális betegségben,

és ha megpróbálunk végére járni
a mentális megbetegedésüknek

akkor gyakran jobb barátaikká válhatunk,

és saját magunkat is jobban megérthetjük.

Beszéljünk egy percet a diagnózisról.

Sokan véljük úgy, hogy nem tudhatjuk,

mit gondolnak más állatfajok egyedei,

és ez igaz,

ám Önök közül, akinek van párja --

legalábbis ami engemet illet --

attól, hogy megkérdezi a partnerét

vagy a szüleit, gyermekét: hogyan érez,

még nem biztos, hogy el tudják mondani.

Lehet, hogy szavakkal nem tudják leírni

mit is éreznek

esetleg nem is tudatosul bennük.

Valójában csak újabban érezzük úgy:

beszélnünk kell a másikkal ahhoz,

hogy megértsük érzelmi zavarát.

A 20. század elejét megelőzően

az orvosok az érzelmi zavart gyakran

megfigyeléssel diagnosztizálták.

Tehát látszik, hogy a más állatok

mentális betegségeire gondolni

valójában nem is olyan meredek dolog.

Az Államokban a leggyakoribb
érzelmi zavarok

a félelem és a szorongásos betegségek

és belegondolva: a félelem és szorongás

valójában nagyon is hasznos állati érzések.

Általában veszélyes helyzetekben
érzünk félelmet és szorongást,

és ha ezt érezzük,

akkor szeretnénk eltávolodni

attól a veszélyes dologtól.

A probléma az, ha akkor is érezzük
ezeket, amikor nem kellene.

A hangulatzavarok is lehetnek

érző állati létünk árnyoldalai,

továbbá a kényszerbetegségek

gyakran megtestesülései annak az
egészséges állati késztetésnek,

hogy tiszták és rendezettek legyünk.

A mentális betegség határát súrolja,

ha olyanokat csinálnak,

mint pl. a kényszeres kéz vagy mancsmosás,

vagy olyan extrém rítust alakítanak ki,

hogy nem tudnak leülni és enni

annak elvégzése nélkül.

Szóval, az embereket illetően van
a Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyv,

mely alapvetően a mostanában elfogadott

mentális zavarok atlasza.

Más állatok esetében ott a Youtube.

(Nevetés)

Itt épp az "OCD kutya"
kifejezésre kerestem rá,

de mindannyiukat bátorítom,

hogy keressenek rá az
"OCD macska"-ra is.

A látottak sokkolni fogják Önöket.

Íme néhány példa:

Itt árnyéküldözést láthatnak.

Tudom, hogy ez vicces és
bizonyos szempontból aranyos.

A gond azonban az, hogy a kutyáknál
kialakulhatnak az ilyen egész álló nap

végzett kényszeres cselekvések.

Tehát nem sétálnak,

nem lógnak a barátaikkal,

nem esznek.

Rögeszmék alakulnak ki náluk

mint pl. a farkuk kényszeres kergetése.

Itt van például ez a Gizmo nevű macska.

Úgy látszik, mintha megfigyelne valamit,

ám ezt mindennap
hosszú órákon át csinálja.

Csak ül ott, és csak karmolássza,
karmolássza és karmolássza

a redőnyt.

Itt van még egy példája az úgynevezett

sztereotip viselkedésnek.

Íme Ting Ting, egy maláj medve
az oaklandi állatkertben.

Ha éppen csak ránéznek erre a jelenetre

azt gondolhatják:

Ting Ting csak egy bottal játszik,

csakhogy egész álló nap ezt csinálja,

és ha alaposan megfigyelik,

és ha megmutatnám
a teljes félórás felvételt,

láthatnák, hogy mindig ugyanazt teszi,

ugyanabban a sorrendben, és mindig

ugyanúgy forgatja a botot.

Elsősorban fogvatartott
állatoknál figyelhetik meg

az olyan általános viselkedésformákat,

mint a sztereotip
járkálás vagy fejlóbálás,

amit az emberek is tesznek,

ingatjuk a fejünket,

ide-oda járkálunk.

Sokan csináljuk ezt, és néha

nehéz lenyugtatni magunkat,

és azt gondolom: más állatokkal
is gyakran így van ez.

Ám más állatfajokra nem csak

a sztereotip viselkedés jellemző.

Ő itt Gigi, egy gorilla, aki a

bostoni Franklin Állatkertben él.

Egy, a Harvardon dolgozó
pszichiáter kezeli,

többek között

hangulatzavarral.

Sok állatban alakul ki hangulatzavar.

Számos teremtménynél --

ez a ló csak egy példa --

önpusztító viselkedés alakul ki.

Rágcsálnak dolgokat,

vagy más tevékenységgel nyugtatják maguk,

akkor is ha az önpusztító,

ami ahhoz hasonló,

mint amikor egyes
emberek vagdossák magukat.

Tépkedés.

Tehát akinek van szőre, tolla vagy bőre,

az kényszeresen tépkedheti azt,

és egyes papagájokat
ténylegesen tanulmányoztak,

hogy jobban megértsék az
embereknél előforduló trichotillomániát,

amely éppen most

20 millió amerikait érint.

A laborpatkányok is tépkedik magukat.

Esetükben ezt "szőrtelenítésnek" hívják.

Az iraki és afganisztáni veterán kutyák

az úgynevezett kutyák
PTSD-jével térnek vissza,

és nehezen alkalmazkodnak
újra a civil élethez,

a bevetésekből hazatérve.

Nem merhetnek odamenni
a szakállas emberekhez

vagy beugrani az autóba.

Azonban, hogy pontosan
és világosan fogalmazzak:

Nem gondolom, hogy a kutyák PTSD-je

ugyanaz, mint az embereké.

Viszont azt se hiszem, hogy az én PTSD-m

olyan, mint az Önöké,

ugyanez áll a szorongásomra
és a szomorúságomra is.

Mind különbözünk.

Tehát más dolgokra is vagyunk fogékonyak.

Így hát, két kutya közül,
akiket ugyanannál a háznál tartottak,

ugyanazoknak a dolgoknak voltak kitéve,

az egyiknél kialakulhat a
bénító félelem a motorbicikliktől

vagy a fóbia a mikrohullámú sípolásától,

a másiknak meg semmi baja nem lesz.

Szóval az emberek gyakran kérdezik tőlem:

ez csak egy példa arra, hogy az emberek

az állatokat az őrületbe kergetik?

Vagy az állatok mentális betegségei
a rossz bánásmód következményei?

Kiderül, hogy valójában

jóval bonyolultabbak vagyunk ennél.

Az egyik nagyszerű dolog,
amit mostanában megélek

az, hogy nemrégiben
kiadtam erről egy könyvet,

és mindennap, amikor
megnézem az e-maileket

vagy felolvasásra megyek,

de még akkor is, ha koktélpartin vagyok,

az emberek mesélnek nekem

az állatokról, akikkel találkoztak.

Nemrégiben Kaliforniában
olvastam fel.

Egy nő a beszéd után
felemelte a kezét. Azt mondta:

"Dr. Braitman, azt hiszem,
a macskámnak PTSD-je van."

Mire én: "Nos, miért? Beszéljen róla."

Szóval a macskája Ping.
Mentett állat volt,

és egy idős emberrel élt,

aki egy nap porszívózás közben

szívrohamot kapott, és meghalt.

Egy héttel később Pinget
ott találták a lakásban,

gazdája teste mellett,

a porszívó pedig egész idő alatt működött.

Az esetet követően számos hónapig,
azt hiszem, egészen két évig

takarításkor nem tudott a házban maradni.

Szó szerint egy ijedős kiscica volt.

A szekrénybe bújt,

önbizalom-hiányos volt és remegett,

de a család szerető gondoskodása,

a hosszú idő, és türelem segítségével

most, három évvel később

egy boldog, magabiztos macska lett.

Egy másik, traumáról és felépülésről
szóló történetet

néhány éve hallottam.

Thaiföldön kutattam.

Találkoztam egy Boonlua nevű majommal.

Amikor Boonlua még kölyök volt,

egy kutyafalka megtámadta őt,

és letépték mindkét lábát és egy karját.

Boonlua pedig elvonszolta
magát egy kolostorig,

ahol a szerzetesek befogadták.

Hívtak egy állatorvost,
aki ellátta a sebeit.

Végül Boonlua egy

elefántmenhelyre került,

és a gondozók eldöntötték:
szárnyaik alá veszik.

Kiderítették, mi a kedvence,

ami nem volt más, mint a mentás Mentos,

az orrszarvúbogarak és a tojások.

Mivel azonban társas lényről van szó,
féltek, hogy magányos.

Nem akartak másik majmot tenni mellé.

Úgy gondolták: egy kézzel

nem lenne képes védekezni,
de még játszani sem.

Adtak neki egy nyulat,

és Boonlua egyszeriben megváltozott.

Rendkívül boldogan volt együtt a nyúllal.

Tisztogatták egymást,
közeli barátokká váltak.

Aztán a nyúlnak kicsinyei lettek,

Boonlua pedig még boldogabb lett,

és bizonyos szempontból

emiatt kelt fel reggelente,

olyannyira, hogy eldöntötte:

nem fog aludni.

Túlzottan is védelmezte a nyuszikat.

Felhagyott az alvással,

és elszundított,

miközben próbált vigyázni rájuk.

Valójában annyira
védelmező és gyengéd volt

a kicsinyek iránt

hogy a menhelynek
el kellett vennie őket tőle,

mert már attól is félt,

hogy az anyjuk árthat nekik.

A menhely dolgozói aggódtak,

hogy emiatt depressziós lesz.

Ezt elkerülendő

adtak neki egy másik nyúlhavert.

(Nevetés)

Hivatalos véleményem, hogy
nem látszik depressziósnak.

(Nevetés)

Szóval szeretném, ha az emberek éreznék:

joguk van ahhoz, hogy

találgassanak azokkal az élőlényekkel

kapcsolatban, melyeket jól ismernek.

Tehát, ha azt gondolják: a kutyájuk,

macskájuk, netán a félkarú majmuk,

akit jól ismernek,

depressziós vagy traumatizált,

valószínűleg igazuk van.

Ez rendkívül antropomorf,

vagyis állatok és tárgyak

felruházása emberi tulajdonságokkal.

Ezt azonban nem tartom problémának.

Miért ne antropomorfizálhatnánk?

Nem arról van szó, hogy
foghatják az emberi agyukat,

beletehetik egy edénybe,

és elmélkedhetnek vele
más állítok gondolatairól.

Mindig egy másik állat
érzelmi tapasztalatain

csodálkozó állatok leszünk.

Szóval a kérdés:
hogy lehet jól antropomorfizálni?

Vagy rosszul antropomorfizálnak?

A rossz antropomorfizálás pedig

túlságosan is gyakori.

(Nevetés)

Ilyen lehet corgijaik
felöltöztetése és megesketése,

vagy túl közel menni egzotikus állatokhoz,

mert azt hiszik:

spirituális kapcsolatba léptek.
Sokféle oka lehet.

A jó antropomorfizálás alapja szerintem,

hogy elfogadjuk más állatfajokkal
való hasonlóságainkat,

és segítségükkel
feltevéseket gyártunk

más állatok elméjéről és tapasztalatairól.

Létezik egy egész iparág,

melynek ha úgy vesszük,
a jó antropomorfizálás az alapja:

a pszichére ható
szereket gyártó ipar.

Minden öt merikaiból egy
pszichére ható szereket szed,

antidepresszánsokat,
szorongáscsökkentőket,

és antipszichotikumokat.

Valójában ezt az

egész pszicho- gyógyszerarzenált

más állatoknak köszönhetjük.

Ezeket a szereket először
állatokon tesztelték,

nem csak a toxicitást, de
a viselkedésre gyakorolt hatásukat is.

A népszerű antipszichotikumot,
a Thorazine-t

először patkányokon próbálták ki.

A Librium nevű szorongáscsökkentővel

az 50-es években agresszív macskákból

békés cicákat csináltak .

Még az antidepresszánsokat is
először nyulakon tesztelték.

Ma azonban ezekkel a szerekkel

nem csak kísérletezünk más állatokon,

de kezeljük is őket ezekkel,

etikus és sokkal kevésbé
etikus módon egyaránt.

A SeaWorld szorongáscsökkentőket
ad anyaorkáknak,

amikor elviszik borjaikat.

Sok állatkerti gorilla
kapott antipszichotikumot

és szorongáscsökkentőket.

Az olyan kutyák, mint az én
Oliverem antidepresszánsokat

és szorongáscsökkentőket kapnak,

hogy ne ugorjanak ki épületekből,

vagy ne ugorjanak az autók elé.

Nemrégiben írtak a Science-ben

arról, hogy még a folyami rákok is

reagáltak a szorongáscsökkentőkre.

Bátrabbak lettek tőle, kevésbé félősek,

és hajlamosabbak felfedezni környezetüket.

Nehéz lenne megsaccolni, hány állat
kap ilyen szereket,

ám elmondhatom, hogy
az állatgyógyszereket gyártó ipar

óriási és egyre növekszik,

a 2011. évi 7 milliárdról

2015-re előreláthatóan
9.25 milliárd dollárra.

Egyes állatok állandóan
ezeket a szereket kapják.

Ez a milwauee-i állatkertben

élő bonobo pedig szedte ezeket,

majd elkezdte eltenni a Paxil adagját,

aztán szétosztotta a többi bonobo között.

(Nevetés) (Taps)

A pszichére ható gyógyszereken kívül

még számos egyéb terápiás kezelés létezik,

melyek más élőlényeknek
segítséget jelentenek,

és ez az a pont, ahol véleményem szerint

az állatorvoslás taníthat valamit

a humán orvoslásnak.

Például, ha elviszik a kutyájukat,

aki kényszeresen kergeti a farkát,

a viselkedéskutatóhoz,

az először nem a recepttömb felé nyúl,

hanem arra kíváncsi,
milyen életet él a kutya.

Azt szeretné tudni, hogy
milyen gyakran megy ki a szabadba,

mennyit játszanak vele.

Mennyi időt tölt

más kutyák és emberek társaságában.

Arról akar beszélgetni,
hogy milyen terápiákat,

főleg viselkedésterápiákat

alkalmaztak az adott állaton.

Gyakran ezek a dolgok
segítenek a legtöbbet,

főleg pszichére ható szerekkel kombinálva.

Szerintem a legnagyobb segítséget

kiváltképp társas állatok esetében

a más társas állatokkal
töltött idő jelenti.

Úgy érzem, sok szempontból a saját kutyám

szolgálati állata lettem.

Láttam papagájokat és embereket

megtenni ezt a másikért,

kutyák tették ezt elefántokért,

azok pedig fajtársaikért.

Nem tudom, Önök hogy vannak ezzel,

én számos anyagot kapok az interneten,

melyek szokatlan
állatbarátságokról szólnak.

Emellett szerintem a Facebook-on
rengetegszer lehet látni

a macskát adoptáló majmot

vagy az árva őzgidát
örökbefogadó német dogot,

vagy a malaccal barátkozó tehenet.

Ha pedig ezekről kérdeztek
volna nyolc-kilenc éve,

azt válaszoltam volna:
reménytelenül szentimentálisak,

és talán túl antropomorfok
a rossz értelemben,

talán még megrendezettek is,
most viszont azt mondom:

tényleg van ebben valami.

Ez valóság. Nos, néhány érdekes

tanulmány az oxitocin szintjét hozta fel,

amely egy fajta szeretethormon,

mely szex vagy gondoskodás
közben szabadul fel bennünk,

vagy szeretteink társaságában.

Az oxitocinszint

az egymással törődő és
egymás társaságát élvező

embereknél és kutyáknál egyaránt nő.

Ezenfelül egyéb tanulmányok
kimutatták, hogy az oxitocin szintje

egyéb állatpárokban is nőtt,

így pl. az egymással barátkozó
és játszó kecskék és kutyák

oxitocinszintje az egekbe szökött.

Van egy barátom, aki
bebizonyította számomra, hogy

a mentális egészség
valójában kétirányú utca.

A neve Lonnie Hodge, vietnámi veterán.

Hazatérése után népirtások

túlélőivel és háborús
traumát átélt emberekkel

kezdett foglalkozni.

PTSD-je volt, és félt a nagy magasságtól,

mert Vietnámban

hátrafelé kellett a helikopterből
kötéllel leereszkednie

a talpak felett.

Segítőkutyának adták neki
Gander-t, egy labradoodle-t,

hogy legyőzze a PTSD-t és a tériszonyt.

Ezek ők az első találkozásukkor,

ami csodálatos, és azóta

rengeteg időt töltöttek
együtt, meglátogatva

hasonló gondokkal küzdő veteránokat.

Ami Lonnie és Gander kapcsolatában
legjobban megfogott,

hogy néhány hónap alatt

Gander-ben ténylegesen kialakult
a magasságtól való félelem,

valószínűleg mert olyan
közelről figyelte Lonnie-t.

Ám csodálatos módon ő még
mindig egy fantasztikus segítőkutya,

mivel ha mindketten nagy
magasságban vannak,

Lonnie annyira aggódik
Gander jólléte maitt,

hogy a saját félelmét elfelejti.

Mivel oly sok időt töltöttem
ezekkel a sztorikkal,

levéltárakban kutattam,

szó szerint éveket
áldoztam erre a kutatásra,

így megváltoztam. Az állatokra

már nem mint fajok egyedeire,

hanem mint egyéniségekre tekintek,

olyan lényeknek tartom őket,

melyeknek megvan az egyéni rendszerük

mely szabályozza a viselkedésüket,
és informál arról,

hogyan reagálnak az őket körülvevő világra.

Tényleg úgy hiszem, hogy ez tett engem

még kíváncsibbá és empatikusabbá,

az ágyamban alvó,

illetve az alkalmanként
tányéromra kerülő állatok,

de ugyanígy az ismerős emberek iránt is,

akik szorongástól,

fóbiáktól és minden
ilyesfélétől szenvednek.

Valóban úgy hiszem,

hogy még ha pontosan nem is tudhatják,

mi játszódik le egy malac, vagy a mopszuk,

esetleg a partnerük elméjében,

attól még lehetnek velük empatikusak.

Talán a legjobb dolog, melyet
szeretteinkért tehetünk,

ha antropomorfizáljuk őket.

Charles Darwin-nak egyszer
az apja azt mondta:

bárkivel megeshet, hogy elveszti az eszét.

Hála az égnek, gyakran újra megtaláljuk,

de csak egymás segítségével.

Köszönöm.

(Taps)