Alapvető bölcsesség, amely a vállalatnál, az iskolában és az életben is fölhasználható

Mi lenne, ha nem a munka irányítaná az életünket? Ricardo Semler brazil ügyvezető igazgató a vállalati demokrácia alapvetően módosított formáját műveli, mindent újragondolva, az igazgatótanácsi ülésektől kezdve egészen odáig, hogy a munkások mikor veszik ki a szabadságukat (nem kötelező bejelenteni). Az a meglátása, hogy a munkások bölcsessége jutalmazásra érdemes, támogatni kell a munka és az élet közötti egyensúlyt — s mély bepillantást enged abba, valójában mi a munka és az élet értelme. Jutalomkérdés: Mi lenne, ha az iskolák is ilyenek lennének?

Minden hétfőn és csütörtökön
azt tanulom, hogyan kell meghalni.

Úgy hívom e napokat: a végnapjaim.

Feleségemnek, Fernandának,
nem tetszik a szó,

de sok rokonom melanoma-rákba halt bele,

szüleimnek és nagyszüleimnek
is ez volt a betegségük.

Folyton az járt a fejemben:
egy nap majd ülök az orvosnál,

aki a leleteimet vizsgálva megszólal.

"Ricardo, nincs jó hírem.

Fél éve, esetleg egy éve van hátra".

S az ember elkezdi törni a fejét,
mit kezdjen a maradék idejével.

Azt mondja: "Több időt töltök
majd a gyerekeimmel.

Elmegyek ide meg oda.

Bejárom a hegyeket és a vidéket,

s megteszek mindent, amit nem tettem,
míg volt rá időm.

Persze, mindannyian tudjuk,

hogy nagyon is keserédes
emlékek begyűjtésére készülünk.

Nehéz megtenni.

Alighanem sok időt tölt az ember sírással.

Úgyhogy azt mondtam:
Inkább valami mást csinálok.

Minden hétfőn és csütörtökön
ki fogom használni a végnapjaimat.

Megteszem, azokban a napokban,

bármi legyen is, amit eltervezek,
miután megtudtam a hírt.

(Nevetés)

Amikor arra gondolunk...

(Taps)

amikor a munka ellentétére gondolunk,

sokszor a szabadidőre gondolunk,

s azt mondjuk: ó, több szabadidőre
van szükségem, és így tovább.

De az a helyzet, hogy
a szabadidő nagyon nyüzsgős.

Golfozni és teniszezni járunk,
összejövögetünk,

ebédekre járunk, s elkésünk a moziból.
Olyan elfoglaltak vagyunk,

hogy egy csepp szabadidőnk sincs.

A munka ellentéte a semmittevés.

De kevesen tudják,
mit kezdjenek a tétlenséggel.

Ha megnézzük, hogy általában
hogyan osztjuk be az életünket,

rájövünk, hogy amikor sok pénzünk van,

nem érünk rá.

S amikor végül van időnk,
nincs pénzünk, sem egészségünk.

Elkezdtünk erről 30 éve
vállalatként gondolkozni.

Cégünk szerteágazó, ezernyi
alkalmazottat foglalkoztató cég,

a forgalma százmillió
dolláros nagyságrendű,

rakétahajtóműveket gyárt,
négyezer ATM-et működtet Brazíliában,

tízezrek jövedelemadó-bevallását
készíti elő.

Úgyhogy nem egyszerű az üzletmenete.

Megnéztük, és azt mondtuk:

ruházzuk át a feladatokat,
adjuk át a céget az embereknek,

ne foglalkozzunk dedós dolgokkal,

mint mikor jöjjenek be, hogyan öltözzenek,

hogyan járjanak megbeszélésekre,

mit mondjanak, vagy mit ne,

és nézzük meg, mi marad.

Ezt 30 évvel ezelőtt kezdtük,

s elkezdtünk foglalkozni
ezzel az egész üggyel.

Azt mondtuk, nézzük a nyugdíjba vonulást,

azt az ügyet, hogyan osztjuk be
az életgörbénket:

ne 82 évesen menjünk hegyet mászni,

menjünk a jövő héten.

Mindennel ez lesz a módszer.

A fizetésed 10%-áért
visszavásárolhatod a szerdáidat.

Ha hegedűs akartál lenni, de nem lettél,

tanulj hegedülni szerdánként.

És azt találtuk —

azt hittük, hogy inkább

az idősebbeket fogja érdekelni a program.

Az első csatlakozók átlagéletkora

persze 29 év volt.

Figyeltük a dolgokat,

és azt mondtuk,
hogy másként kell csinálnunk.

Azt mondtuk: kit érdekel,

hányra jársz munkába,

hánykor mész el, stb.

Átválthatjuk-e ezt olyan szerződésre,

hogy valamit veszünk tőled,
valamiféle munkát?

Minek építünk székházakat?

Csak nem az egónk okán, hogy szolid,

nagy és fontos cégnek akarunk látszani?

De emiatt két órán keresztül
átcibálunk a városon?

Egymás után tettük föl a kérdéseinket.

Mint pl. ilyeneket:

Egy: Honnan kerítünk munkatársakat?

Megpróbálunk toborozni,
és azt mondjuk nekik,

amikor hozzánk jössz,

nem készítünk veled 2-3 interjút,

hogy majd életre szólóan összeházasodjunk.

Nem ezzel töltjük a hátralévő életünket.

Gyere, ugorj át, elbeszélgetünk.

Akit érdekelnek az interjúk,
megjelennek.

Aztán majd meglátjuk, mi valósul meg
a belőlük fakadó megérzésből, semmint

hogy papírok kitöltögetésével igazoljuk,
hogy te vagy a megfelelő jelölt.

Azután gyere vissza,

tölts el itt egy délutánt, egy napot,
beszélgess, akivel akarsz.

Győződj meg, hogy mi vagyunk
a vágyott menyasszony,

nem pedig a marhaság, aminek
a hirdetésben lefestettük magunkat.

(Nevetés)

Lassacskán áttértünk a folyamatra,
ahol kimondjuk az ilyen dolgokat, mint:

nem akarjuk, hogy bárki
vezető legyen a cégnél,

amíg leendő beosztottjai

el nem beszélgetnek vele,
és ki nem próbálják.

Félévente minden vezetőt
név nélkül minősítünk.

Ez pedig eldönti, maradhatnak-e
vezető beosztásban,

amely, tudják, gyakran a helyzettől függ.

Ha nem kapnak 70-80%-os osztályzatot,
nem maradhatnak.

Valószínűleg ezért nem voltam
10 évnél tovább ügyvezető.

Idővel más kérdéseket is föltettünk.

Olyanokat, mint pl.:

Miért nem állapíthatják meg
a dolgozók maguk a bérüket?

Mit kell ehhez tudniuk?

Csak három dolgot kell tudniuk:

mennyit keres egy dolgozó a cégen belül,

mennyit keres egy dolgozó
a konkurenciánál,

összesen mennyit keresünk,
hogy lássuk, ebből mire telik.

Tájékoztassuk ezekről a munkatársakat.

Beállítottunk egy számítógépet a büfébe,

le lehet kérdezni,

ki mennyit költött, ki mennyit keres,

milyen juttatásokat kapnak,
mennyit keres a cég,

mekkora az árrés, a keret stb.

Ez van 25 éve.

Ahogy a dolgozók kezdtek
információhoz jutni,

azt mondtuk: ne jelentsd,
mekkorák voltak a kiadások,

nem érdekel, mennyi szabadságot veszel ki,

nem akarjuk tudni, hol dolgozol.

Egykor 14 helyen voltak
a városban irodáink,

azt mondtuk: oda menj,
ami a legközelebb esik a lakásodhoz,

a ma fölkeresendő ügyfélhez.

Ne jelentgesd, hol vagy.

Sőt, még akkor is,
amikor ötezren dolgoztak nálunk,

csak két személyzetisünk volt,

egyikük szerencsére már nyugdíjas.

(Nevetés)

Azt kérdeztük:
hogyan gondoskodhatunk a dolgozókról?

Munkatársaink a legnagyobb kincsünk.

Nincs részlegünk, amely szaladgál
utánuk, vagy gondjukat viseli.

Úgy találtuk, hogy ez működik,
és azt mondtuk: keressük a —

s azt hiszem, ez a fő,

amit végnapjaimban és a cégnél kerestem —,

hogyan tanúsítsunk bölcsességet?

Forradalmi korszakból,
az ipari forradalom korszakából,

információs korszakból,
a tudás korszakából származunk,

de nem vagyunk közelebb
a bölcsesség korszakához.

Hogyan tervezzünk,
hogyan szervezzünk több bölcsességet?

Például, gyakorta

a legokosabb vagy legintelligensebb
döntést sem hajtják végre.

Mondjuk, az olyanokat, mint:

egyezzünk meg, hogy hetente
eladsz 57 kütyüt,

és ha szerdáig eladod, kérünk,
menj a strandra.

Ne okozz nekünk — a gyártásnak,
a végrehajtásnak — gondot,

különben új cégeket, versenytársakat
kell fölvásárolnunk,

s ezekkel a dolgokkal kell törődnünk,
mert túl sok kütyüt adsz el.

Tehát menj a strandra, viszlát hétfőn.

(Nevetés) (Taps)

E folyamatban keressük a bölcsességet.

E folyamatban szeretnénk,
ha az emberek mindent tudnának,

és szeretnénk a dolgokat
valóban demokratikusan intézni.

Az igazgatótanács 2 azonos szavazati
jogú helyet nem töltött be,

a két először fölbukkanónak tartotta fönn.

(Nevetés)

A takarítónők szavaztak
az igazgatótanácsban,

melyben ott ült egy csomó fontos,
öltönyös-nyakkendős ember.

Tény, hogy miattuk voltunk tisztességesek.

A folyamat során az emberekre
néztünk, s azt mondtuk:

álljunk meg egy szóra,

az emberek idejönnek
és megkérdezik: hová kellene ülnöm?

Hogyan kellene dolgoznom?
Hol fogok tartani 5 év múlva?

Erre azt mondtuk:
sokkal korábban kell az egészet elkezdeni.

Hol kezdjük?

Az óvoda megfelelő helynek látszott.

Összehoztunk egy alapítványt,
melynek 11 év alatt 3 iskolája lett,

s ott ugyanazokkal a kérdésekkel kezdtük:

hogyan alakítsuk át az iskolát
a bölcsesség érdekében?

Ki kell mondanunk:
váltogatnunk kell a tanárokat,

az igazgatónak többet kell tennie.

Tény, hogy amit az oktatással teszünk,
az teljesen elavult.

A tanár szerepe teljesen elavult.

A matektól a biológiáig és a XIV. századi
Franciaországig merő ostobaság.

(Taps)

Kezdtük végiggondolni,
milyennek kellene lennie.

Összehoztuk azokat,
akik szeretik a képzést,

pl. Paulo Freire-t,
két brazil oktatási minisztert,

és megkérdeztük:
ha a nulláról terveznénk egy iskolát,

milyennek kellene lennie?

Létrehoztuk ezt az iskolát,
elneveztük Lumiarnak,

az egyik Lumiarunk köziskola,

és a következőket hirdeti:

Válasszuk szét a tanár szerepét kétfelé.

Az egyik fickó, nevezzük oktatónak,

az ókori görög "paideia":
gondját viseli a kölyöknek.

Mi történik otthon,
mi történik az életükben stb.

De ne tanítson,

mert az a kevés, amit tud,
úgyis kismiska a Google-hoz képest.

Csak tartsa meg magának.

(Nevetés)

Olyan embereket vonunk be,
akiknek két tulajdonságuk van:

szenvedély és szakértelem,
az akár a szakmájuk, vagy sem.

Igénybe vesszük az idősebbeket,

ők a népesség 25%-át teszik ki, olyan
bölcsességgel, amelyre már nincs kereslet.

Meghívjuk őket az iskolába,
és azt kérjük tőlük:

arra tanítsátok a gyerekeket,
amiben igazán hisztek.

Vannak hegedűseink,
akik matekot tanítanak.

Sokszor azt mondjuk nekik:

ne izgassátok magatokat a tananyag miatt.

Kb. 10 nagy témacsoportunk van,
2-től 17 éves korig.

Pl. hogyan mérjük magunkat mint embereket?

Itt tere van a mateknak és a fizikának,
meg mindennek.

Hogyan fejezzük ki magunkat?

Van helye a zenének és az irodalomnak stb.

De a nyelvtannak is.

Van, amit már mindenki elfelejtett,

amik valószínűleg az élet
legfontosabb dolgai.

Az élet legfontosabb dolgai,
melyek hiányában semmit sem tudunk.

Semmit sem tudunk a szeretetről,

semmit sem tudunk a halálról,

semmit sem tudunk arról,
miért vagyunk itt.

Kell az iskolában egy témakör,
amely azzal foglalkozik, amit nem tudunk.

Ez nagy része annak, amit csinálunk.

(Taps)

Az évek során belevágtunk más dolgokba is.

Miért kell folyton dirigálni
a gyerekeknek,

hogy: ülj le, gyere ide,
csináld ezt meg azt.

Azt mondtuk: gyűjtsük össze őket

hetente egy ú.n. körbe.

Azt mondtuk: ti állítjátok össze
a szabályokat,

azután ti döntitek el, mit kezdtek velük.

Szabad egymást fejbevágnotok?

Próbáljátok ki egy héten keresztül.

Nagyjából a mi korábbi
szabályainkkal hozakodtak elő.

De ezek az ő szabályaik.

Ezután megvolt a hatalmuk,

azaz, felfüggeszthetnek
és kizárhatnak egy gyereket,

tehát nem játszunk iskolásdit,
tényleg ők döntenek.

Azután egy füst alatt

megőrizzük a digitális mozaikot,

mert ez nem konstruktivista
vagy Montessori vagy ilyesmi.

Tartjuk magunkat a brazil tantervhez,

600 mozaik-elem segítségével,

amelyeket a gyerekeknek
17 éves korukig elébe tárunk.

Így teszünk állandóan, és
ismerjük az előmenetelüket,

s így mondhatjuk: most ez még nem
érdekel téged, várjunk vele egy évet.

A gyerekek nem korcsoportokban vannak,

így egy hatéves, ha bírja,
együtt lehet egy tizenegy évessel,

így megszűnik a bandázás,

és minden ilyen, ami általában
az iskolákban tapasztalható.

Az osztályzatok nulla és 100% közé esnek,

s ők magukat osztályozzák pár
óránként egy app segítségével.

Addig foglalkozunk egy témával,
amíg el nem érik a 37%-ot,

így már elegendő a tudásuk,
hogy kimehessenek a világba.

A témák között van a foci vb,
vagy a bicajépítés.

A gyerekek föliratkoznak
a 45 napos bicajépítési kurzusra.

Próbálj bicajt építeni anélkül,
hogy tudnád, hogy a pi=3,1416.

Képtelenség.

Próbálja valamelyikőtök
a 3,1416-ot valamire használni.

Többet nem tudsz róla.

Akkor ez elveszett,
ezt próbáljuk itt megoldani,

ez a bölcsesség keresése az iskolában.

Ez pedig visszavisz bennünket az ábrához
és ahhoz, hogyan osztjuk be az életünket.

S ha már itt tartunk, elárulom,
vagyonos ember vagyok.

Ha gondolkozunk, és azt mondjuk:
ideje visszafizetni —,

nos, ha visszafizetjük,
eleve túl sokat markoltunk.

(Nevetés) (Taps)

Mindig Warren Buffetra gondolok,
hogy egy nap fölébred

és rájön, hogy 30 milliárd dollárral
többje van, mint sejtette.

Csak bámul és megkérdezi:
mit kezdjek ezzel?

S feleli magának: odaadom,
akinek tényleg szüksége van rá.

Odaadom Bill Gates-nek. (Nevetés)

A New York-i pénzügyi tanácsadóm
azt mondja,

figyelj, ostoba egy fickó vagy,

mert 4,1-szer több pénzed lenne most,

ha a pénzzel pénzt kerestél volna,
ahelyett, hogy elosztogatod.

De én jobban szeretem elosztogatni.

(Taps)

Egy ideig MBA-s diákjaim voltak az MIT-n,

s egy nap Mount Auburn temetőhöz vetődtem.

Ez egy gyönyörű temető Cambridge-ben.

Sétálgattam.
Épp születésnapom volt, és elgondolkoztam.

Először jártam ott,
észrevettem a sírköveket

és a remek embereket,
akik nagy dolgokat vittek véghez,

elgondolkoztam: mit szeretnék,
miről emlékezzenek rám?

Még egy kört tettem,

és másodszor egy másik kérdés
jutott az eszembe,

ettől jobban lettem:

egyáltalán, miért akarom,
hogy emlékezzenek rám?

(Nevetés)

Azt hiszem, ez különböző helyekre vitt el.

Mikor 50 éves lettem, Fernandával
délután

ültünk a szabadtéri tűzhelyünk mellett,

és eltüzeltem mindent,
amit addig csináltam.

Egy 38 nyelvre lefordított könyvet,

sok száz cikket, DVD-ket,
volt ott mindenféle.

Ezzel két dolgot értem el:

Egy: az öt gyerekünk
nem léphet a nyomunkba —,

mert fogalmuk sincs, mit művelek.

(Nevetés)

Ez jó.

Én pedig nem viszem őket sehová,

és nem jelentem ki:
egykor minden a tiétek lesz.

(Nevetés)

Az öt gyerekem semmiről sem tud, és ez jó.

A második: megszabadítottam magam

a múlt eredményeinek a béklyójától.

Szabad vagyok, mindig
belefoghatok a semmiből kiindulva

végnapjaim részeként valami újba.

Van, aki azt mondja:

ó, most akkor van időd, a végnapjaid,

menj és csinálj meg mindent.

Nem. Voltunk a strandon,

voltunk a Szamoa- és a Maldív-szigeteken,

Mozambique-on: ki van pipálva.

Megmásztam a Himaláját,

60 méterre lemerültem,
hogy láthassam a pörölyfejű cápákat.

59 napot töltöttem teveháton
Csád és Timbuktu között.

Kutyaszánon elmentem
az északi mágneses sarkra.

Tehát nem unatkoztunk.

Minden életcélomat elértem.

(Nevetés)

Ebből a szemszögből szemlélem
napjaim, s rájöttem,

nem vagyok nyugdíjas,
nem érzem magam annak.

Most új könyvet írok.

Az utóbbi két évben
három új céget alapítottunk.

Azon dolgozom, hogy ingyenessé
tegyük az említett iskolát,

de kiderült: érdekes módon,
ingyen a kutyának se kell!

10 éve próbálom rávenni a közszférát,

hogy vegye át az iskoláink elveit,

hogy az állami iskolák jobbak legyenek,

és ne csak 43%-ot érjenek el,

hanem 91%-ot, mint a mieink.

De ingyen senkit nem érdekel.

Lehet, hogy tandíjat fogunk szedni,
talán akkor elindul a folyamat.

Ennek a beindítása az egyik ügyünk.

Úgy gondolom, hogy ez mondanivalót hordoz

mindannyiunknak, valami ilyesfélét:

Mindannyian megtanultuk,
hogyan viselkedjünk vasárnap este,

hogyan emailezzünk,
hogyan dolgozzunk otthon.

De közülünk kevesen tanulták meg,

hogyan menjenek moziba hétfő délután.

Ha a bölcsességet keressük,
azt is meg kell tanulnunk.

Amit eddigi éveink során tettünk,
az nagyon egyszerű,

az egy kis eszköz használata,
amely három miértet firtat.

Az első miértre mindig van jó válaszunk.

A második miértre már kissé nehezebb.

A harmadik miértnél valójában nem tudjuk,
hogy amit teszünk, miért is tesszük.

Szeretném önökre hagyni
a forrást és a gondolatot:

ha ezt tesszük, elérünk a kérdésig:
mi célból?

Mi célból teszem?

Remélhetőleg, ennek eredményeként idővel,

és ezt kívánom önöknek,

sokkal bölcsebb jövőjük lesz.

Nagyon szépen köszönöm.

(Taps)

Chris Anderson:
Ricardo, te egy kicsit flúgos vagy.

(Nevetés)

Az elmondottak sokaknak
agyamentnek tűnnek.

És egyúttal nagyon bölcsnek.

Ezeket próbálom összeilleszteni:

Gondolataid annyira radikálisak.

Az üzlet világában pl. igaz, hogy
a nézeteid már jó ideje ismertek,

ennek ellenére az elved alapján
működő cégek száma

igen alacsony!

Gyakori-e, hogy látsz nagy cégeket,

amelyek átveszik egy gondolatodat,
s te azt mondod: "Ez az!"?

Ricardo Semler:
Előfordul, legutóbb két hete

Richard Branson emberei mondták,

ó, nem szeretném figyelni
a szabadságolásokat,

vagy a Netflix is csinál egyet-mást,

de szerintem nem ez a lényeg.

Szeretném, ha terjedne, talán kissé
hittérítői buzgóságból,

de ez nagyon személyes dolog.

De tény: le kell vetkőzni a félelmet,
hogy kicsúszik a kezünkből az irányítás.

A vezetők közt alig van olyan,
aki kész erre vállalkozni.

Ez majd a fiatalokból
és másokból fog előjönni,

akik más-más módon alapítanak céget.

CA: Ez lenne a lényeg?

Szerinted itt a bizonyíték,

üzleti szempontból a dolog bevált,

de az emberekben
nincs elég bátorság — (Hűűű)

RS: Nincs rá motivációjuk.

90 napos felhatalmazással
vezetsz egy vállalatot.

Ez egy negyedéves beszámolási időszak.

Ha 90 nap alatt nem válsz be, röpülsz.

Azt mondod: "Itt egy nagyszerű program,
kevesebb, mint egy emberöltőre —"

A fickó meg erre: "Húzz el innen."

Ez a probléma.

(Nevetés)

CA: Amit az oktatással próbálsz művelni,
az számomra hihetetlenül mélyreható.

Mindenki a hazája oktatási
rendszerével van elfoglalva.

Senki nem gondol rá,
hogy a világhoz tartozunk,

ahol ott a Google és mindenféle
műszaki lehetőség.

Bizonyítékod van rá, hogy ha a gyerekek
átmennek a rendszereden,

a teljesítményük ugrásszerűen megnő.

Hogy segíthetnénk, hogy
gondolataid teret nyerjenek?

RS: Azt hiszem, a gondolatokkal
az a kérdés, kinek az ideje jött el.

Soha nem voltam fanatikus
ezekben a dolgokban.

Nyilvánosságra hozzuk.

Hirtelen, akadnak emberek —

van egy csomó japán, akiktől nagyon félek,

ezeket szemleristáknak hívják,
120 cégük van.

Meghívtak, féltem odamenni.

Hollandiában is van egy csoport,
600 holland kisvállalkozásuk van.

Ezek maguktól megélnek.

Egy részük megbukik, de ez nem számít.

Megtalálják a helyüket.

Azok miatt félek, akik azt mondják:

annyira jó, hogy ezt meg kell csinálni.

Hozzunk létre rendszert,
rakjunk bele egy csomó pénzt,

és akkor biztosan sikerül.

CA: Egész életedben
különleges kérdéseket tettél föl.

Úgy látom, ez viszi előre a dolgokat.

Maradt még kérdésed nekünk,
a TED-nek, ennek a csoportnak?

RS: Mindig visszatérek annak
a kérdésnek egy változatához,

amelyet az akkor hároméves fiam
tett föl nekem.

Ültünk a jakuzziban, és a fiam
megkérdezte: "Papa, miért létezünk?"

Csak ez a kérdés.

Senkinek nincs más kérdése.

Hároméves korunktól
csak variáljuk ezt a kérdést.

Ha az ember eltölt egy időt egy cégnél,
a közigazgatásban, egy szervezetben,

és azt mondja:

hány embert ismersz,
aki a halálos ágyán azt mondta,

bárcsak több időt
töltöttem volna a hivatalban?

Az egész dolog most: venni a bátorságot —

nem egy hétre, nem két hónapra,

nem akkor, mikor rájössz,
hogy van valamid,

hogy azt mondhasd:
ugyan, miért csinálom ezt?

Állj le mindennel. Csinálj mást.

És akkor minden rendben lesz,

minden jobb lesz, mint most,

ha megfeneklesz a folyamatban.

CA: Ez szívhez szóló, mélyen szántó
és gyönyörű befejezése

a TED utolsó előtti napjának.

Ricardo Semler, köszönöm szépen.

RS: Nagyon szépen köszönöm.

(Taps)