Óvjuk meg utolsó érintetlen földrészünket!

2041 bolygónk sorsdöntő éve lesz. Abban az évben lejár az Antarktisz megóvására született, 50 évre szóló megállapodás. Az Antarktisz a Föld utolsó érintetlen földrésze, melyet még senki sem aknáz ki. Robert Swan felfedező, aki elsőként mind az Északi-, mind a Déli-sarkot bejárta, a megállapodás hatályának meghosszabbítását tűzte ki célul maga elé. Szenvedélyesen és nyomatékosan arra szeretne bennünket rávenni: túlélésünk érdekében óvjuk meg az Antarktiszt.

Gyerünk délre!

Valójában mindannyian délre tartunk.

Ebben az irányban van dél,

és ha a terem végétől indulva
8000 km-t tennének meg,

Földünkön délebbre már nem is juthatnának,

elérnék a Déli-sarkot.

Nem vagyok felfedező.

Nem vagyok környezetvédő.

Csupán túlélő vagyok.

Ezek a fényképek veszélyről tanúskodnak.

A Déli- és az Északi-sark olvadó jege
látszik rajtuk.

Hölgyeim és uraim,

figyelnünk kell rá, amiről ezek
a helyek szólnak,

s ha elmulasztjuk,
túlélőkként végezzük

itt, a Föld nevű bolygón.

Saját szememmel láttam ezeket a helyeket,

s az olvadó jeges tengeren átkelni —

kétségkívül a legrémisztőbb volt,

ami valaha velem történt.

Az Antarktisz reményteljes hely.

Védi az 1959-ben kötött
Antarktisz-szerződés.

1991-ben 50 évre szóló
megállapodás lépett hatályba,

amely tiltja az Antarktiszon
bármi kitermelését,

de a megállapodás átalakítható,

megváltoztatható, ki lehet lépni belőle

2041-től kezdve.

Hölgyeim és uraim,

az emberek tőlünk északra,
az Északi-sarkon

már előnyöket kovácsolnak

az olvadt jégből,

erőforrásokra tesznek szert
azokból a területekből,

melyeket 10, 20, 30, 1000

vagy 100 ezer éve még jég borított.

Lehet, hogy ők nem értik a lényeget,

és azt kérdik: "Miért olvad most a jég?"

Az Antarktisz olyan csodálatos hely.

Az utóbbi 23 évben

mindent beleadtam,

hogy elérjem:
ami az Északi-sarkon folyik,

soha ne történhessen meg a Délivel.

Hol kezdődött ez?

Számomra 11 éves koromban kezdődött.

Nézzék ezt a frizurát. Egy kicsit fura.
(Nevetés)

11 évesen föllelkesítettek
az igazi felfedezők, s eltökéltem:

első akarok lenni,
aki megjárja mindkét sarkot.

Hihetetlen módon lelkesített az,

hogy sarkutazóvá válásom gondolatától

bepörögtek a lányok az egyetemi bulikon.

Ez még inkább lelkesítő volt.

Évek múlva, hét évi pénzgyűjtés után,

hét év elutasítás után,

miközben a családom hét évig erősködött,

hogy forduljak elmeorvoshoz, végül
hárman azt vettük észre magunkon,

hogy a Földrajzi Déli-sark
felé menetelünk

a történelem valahai leghosszabb,
segítség nélküli menetében.

Ezen a fényképen bennünket látnak

egy USA-méretű területen,

körülöttünk egy lélek sem.

Nincs rádió-összeköttetésünk,
nincs visszajelzés.

Lábunk alatt a világ
jégmennyiségének 90%-a

és az édesvízkészletünk 70%-a.

Rajtuk állunk.

Ez az Antarktisz hatalma.

Az úton veszélyes szakadékok
kerültek elénk,

dermesztő volt a hideg,

annyira, hogy testünkre fagyott
az izzadság,

vacogtunk,

a könny a szemünkre fagyott.

Mondjuk: egy hangyányit hűs van.
(Nevetés)

70 gyötrelmes nap után
elértük a Déli-sarkot.

Sikerült.

De valami történt velem
az 1986-os utunk 70 napja alatt.

Ez hozott ide, ez a fájdalom.

Szemem színe a 70 nap alatt
sérülés miatt megváltozott.

Arcbőrünk fölhólyagosodott.

Hámlott a bőrünk,
és fogalmunk sem volt, hogy mitől.

Amikor hazaértünk, a NASA közölte velünk,

hogy az Északi-sark fölött

ózonlyukat fedeztek föl,

és mi a felfedezés évében
alatta mászkáltunk.

A fentről jövő ibolyántúli sugarak
a jégről visszaverődve

kiégették a szemünket,
lehámlasztották az arcunkat.

Ez egy kissé sokkoló volt —
(Nevetés)

— és én elgondolkoztam rajta.

1989-ben ismét északra tartottunk.

60 nap, minden lépéssel
egyre távolabb a szárazföld biztonságától,

a befagyott óceánon át.

Ismét kibírhatatlan hideg volt.

Ez én vagyok, amint bemászom a sátorba
a –60C°-on élvezett pancsolás után.

Ha valaki azt mondja önöknek: "Fázom" —
(Nevetés) —

s így néz ki, ... hát akkor tényleg fázik.

(Taps)

Ezer kilométerre
a szárazföld biztonságától

becsapott a ménkű.

Az Északi Jeges-tenger a történelemben
először 4 hónapja olvadt alattunk,

és tőlünk 1000 kilométerre a biztonság.

A jég töredezett és csikorgott köröttünk,
s arra gondoltam: "Lehet, hogy ez a vég?"

De aznap valami szöget ütött a fejembe,

ahogy rájöttem: mi, akárcsak a világ,
a túlélésünkért küzdünk,

és ez az érzés az utóbbi 25 évben
nem hagy nyugton.

Annak idején választhattunk:
tovább megyünk vagy elpusztulunk.

Mi nem valami tévés túlélőprogram
szereplői voltunk.

Ha a dolgok rosszra fordulnak,
a kérdés: élet vagy halál.

Derék afroamerikai Daryl cimboránk,

aki első amerikaiként lép
majd az Északi-sarkra,

elfagyott sarokkal 200 km-t gyalogolt.

Folytatnia kellett az utat,
legény a gáton,

s a jégen töltött 60 nap múlva
már az Északi-sarkon álltunk.

Véghezvittük!

Igen, én voltam az első, aki elég
lüke volt, hogy eljusson mindkét sarkra,

de ez a mi sikerünk volt.

Sajnos, hazafelé

nem volt minden fenékig tejfel.

Nyomott hangulatban voltam.

A siker gyakran nehezebb,
mint a hozzá vezető út.

Üresnek és magányosnak éreztem magam,
anyagilag tönkrementem.

Elhagyott a remény,

de visszatért
a nagy Jacques Cousteau személyében,

aki fellelkesített, hogy álljak
a "2041 küldetés" élére.

Világos eligazítást nyújtott:

vond be a világ vezetőit, beszélj
az ipari és üzleti fejesekkel,

és mindenekelőtt, Rob,
ösztönözd a fiatalokat,

mert ők döntenek
az Antarktisz jövőbeni megmaradásáról.

A világ vezetőit elérendő ott voltunk
pompás jachtunkkal, a 2041-gyel

az ENSZ mindhárom Környezet
és Fejlődés Világkonferenciáján,

kétszer Rióban: 92-ben és 2012-ben,

és Johannesburgban 2002-ben.

Jachttal még nem tettek meg
ennél hosszabb szárazföldi utat:

13 000 km Dél-Afrikában,

s ezzel több milliónyi fiatalt
ösztönöztünk, hogy vegyen részt

a "2041 küldetés"-ben,
és jusson eszébe a környezet.

Az utóbbi 11 évben
több mint ezer főt vittünk

az iparból, az üzleti életből,
férfiakat és nőket, diákokat

az egész világról az Antarktiszra,

és tevékenységünknek köszönhetően

sikerült onnan 1500 tonna otthagyott
fémhulladékot eltávolítanunk.

8 évig tartott, s igazán büszke vagyok rá,

mert az összeset itt, Dél-Amerikában
dolgoztuk fel újra.

Az újrahasznosítást,
mióta az eszemet tudom,

még édesanyám plántálta belém.

Ő az. Édesanyám...

(Taps)

édesanyám még mindig újrahasznosít,

már a századikat tapossa,
hát nem fantasztikus?

(Taps)

Imádom az édesanyámat!

(Nevetés)

Édesanyám születésekor bolygónkon

csak 1,8 milliárdnyian voltunk,

Ha már milliárdokról esik szó:

az iparban és üzleti életben
dolgozó fiatalokat vittünk

Indiából és Kínából az Antarktiszra.

Ezek különösen fontos országok,
és döntő szerepük lesz

az Antarktisz megóvásában.

Hihetetlen, hogy föllelkesítettünk
és bevontunk közel-keleti nőket,

akik gyakran első ízben jártak országuk
képviselőjeként az Antarktiszon.

Fantasztikus emberek, annyira lelkesek!

Hogy az Antarktiszról gondoskodjunk,

először is, föl kell lelkesítenünk
az embereket e különleges hely iránt,

kapcsolatokat, párbeszédet kell kiépíteni,

ki kell alakítani valamiféle szeretetet.

Hatalmas kiváltság
az Antarktiszra látogatni.

Nincs rá szó.

Szerencsésnek érzem magam,

35 alkalommal jártam ott,

s mindazok, akik velem tartottak,
úgy tértek haza,

hogy nemcsak az Antarktisznak,

de hazájukban a helyi jelentőségű
ügyeknek is szószólóivá váltak.

Térjünk csak vissza arra, amivel kezdtük:
az Északi- és Déli-sark olvadt jegéhez.

Nem örömteli a hír:

a NASA fél éve arról tájékoztatott,

hogy a nyugat-antarktiszi
parti jég mállik.

Hatalmas jégterületek —

nézzék, milyen óriási az Antarktisz
Dél-Amerikához képest!

Hatalmas jégterületek töredeznek le
az Antarktiszról,

kisebb országnyi jégdarabok.

A NASA a tengerszint megemelkedésére
számít.

Bizonyos,

hogy a következő 100 évben —

ennyi ideje van édesanyám a világon —

1 méterrel meg fog emelkedni,

és tudatában vagyok,
hogy az Antarktisz megóvása

és földi létünk fönnmaradása összefügg.

A megoldás nagyon egyszerű.

Ha nagyobb mértékben használunk
megújuló energiát,

ha az energiával hatékonyabban bánunk,

ökológiailag tisztább energiát használunk,

akkor nem lesz gazdasági indoka
az Antarktisz kiaknázásának.

Nem lesz gazdasági értelme,

s ha jobban gazdálkodunk az energiánkkal,
lehet, hogy lassíthatjuk,

esetleg meg is állíthatjuk

a bennünket fenyegető jégolvadást.

A feladat nehéz, és mi hogy reagálunk rá?

Még egyszer, utoljára visszamegyünk oda,

és a jövő év végén

visszaindulunk a Földrajzi Déli-sarkra,

amelyre 30 éve gyalog jutottunk el,

visszatérünk az 1600 km-es csapáson,

de ezúttal csak megújuló energiát
használunk az életben maradásunkhoz.

Átkelünk jégsapkákon,
amelyek a mélyben már olvadoznak,

és ez remélhetőleg serkent
bizonyos megoldásokat.

Ő a fiam, Barney.

Velem tart.

Eltökélt, hogy vállvetve
gyalogoljon az apjával,

és kész föllelkesíteni
a jövő fiatal vezetőit,

és átadni nekik az információt.

Nagyon-nagyon büszke vagyok rá.

Az út Barney-nak is hasznos.

Hölgyeim és uraim,
egy túlélő — ezt tudom —

egy túlélő látja a gondot, és nem mondja,
hogy "engem nem érdekel".

Egy túlélő látja a gondot,
és foglalkozik vele,

mielőtt fenyegetővé válna.

27 évünk van az Antarktisz megóvására.

Közös tulajdonunk.

Mindannyian felelősek vagyunk érte.

Hogy az Antarktisz nem egyvalaki
tulajdona, reményt adhat a sikerre.

Az Antarktisz erkölcsi határ a hóban,

az egyik oldalán erősen küzdenünk kell

Földünknek ezért az utolsó érintetlenül
maradt gyönyörű szögletéért.

Tudom, hogy ez lehetséges.

Meg fogjuk tenni.

Goethe szavaival búcsúzom önöktől.

Próbáltam eszerint élni.

"Bármihez, amit megtehetsz
vagy megálmodsz...

fogj hozzá!

A merészségben zsenialitás,
erő és varázslat rejlik."

Sok szerencsét mindannyiuknak.

Köszönöm szépen.

(Taps)