Éghajlatunk állapota — és mit tehetnénk érte?

Hogyan tárgyaljuk az éghajlat-változás mindenre kiterjedő és szövevényes kérdéskörét — azt a kérdéskört, amelynek megoldása meghaladja egy-egy ország erejét? Nicholas Stern közgazdász egy tervet vázol föl, amelyet az ENSZ 2014-ben tartott éghajlat-változási csúcstalálkozóján terjesztettek elő. Bemutatták, hogyan tudnak a világ országai együttműködni az éghajlatváltozás ügyében. A terv az együttműködés jövőbe tekintő megfogalmazása, amelynek kihatása kiterjedtebb, mint egyszerűen a katasztrófa elhárítása. Stern fölveti a kérdést: miként használhatjuk föl a válságot, hogy jobb életet teremtsünk minden embernek?

Rendkívüli időket élünk.

A következő két évtizedben

két alapvető átalakulással szembesülünk,

amely eldönti, hogy a következő 100 év

a legjobb vagy legrosszabb század lesz.

Hadd szemléltessem ezt egy példával.

Először 25 éve jártam Pekingben,

a Kínai Népi Egyetemen tanítottam.

Kína komolyan vette a piacgazdaságot

és a felsőoktatást,

ezért külföldi szakértőket hívott meg.

A többi lakoshoz hasonlóan

Pekingben én is kerékpárral
közlekedtem.

Bár néha kerülgettük
a gyér számú járművet,

a kerekezés
biztonságos közlekedési mód volt.

Most Pekingben kerékpározni

valami egészen mást jelent.

Az utak dugig vannak
kocsikkal és teherautókkal.

A levegő veszélyesen szennyezett

a szén és a dízel égéstermékeivel.

Mikor legutóbb a tavasszal ott jártam,

ajánlatos volt a korombelieknek —

a 65 év fölöttieknek —

zárt helyen tartózkodniuk,
és minél kevesebbet kimozdulniuk.

Mi történt?

A helyzet annak következménye,

ahogy Peking mint város fejlődött.

25 év alatt a város megkétszereződött:

10-ről 20 milliósra nőtt.

Szélesen elterülő várossá vált,

a léte szennyező üzemanyagtól,
szennyező energiától,

konkrétan a széntől függ.

Minden évben Kína tüzeli el

a világ szénfölhasználásának felét,

ezért ő az üvegházhatást okozó gázok

legnagyobb kibocsátója.

Nem kétséges ugyanakkor,

hogy ebben az időszakban
Kína rohamosan fejlődött.

A világ második legnagyobb
gazdaságává vált.

Százmillióknak sikerült

kiemelkedniük a nyomorból.

Ez nagyon fontos.

De ugyanakkor

a kínai nép fölteszi a kérdést:

Mi a növekedés értelme,

ha városainkban tűrhetetlen az életünk?

Az elemzésekből megállapították,

hogy a növekedés és fejlődés

eme módja tarthatatlan.

Kína a kőszénfelhasználás
csökkentését tervezi.

Más módon akarja építeni a városait.

Kína jelenlegi növekedése

része a világgazdaság szerkezetét érintő

mélyreható változásnak.

Még 25 éve a fejlődő országok voltak

a világ legszegényebb országai,

s bár ott élt a Föld népességének
többsége,

ezek a világ termelésének

csak a harmadát adták.

Most már több, mint a felét;

25 év múlva a termelés 2/3-a

valószínűleg ezekből a 25 éve

fejlődő országokból jön.

Ez döbbenetes változás.

Ezért a legtöbb ország,

akár gazdag, akár szegény,

két alapvető átalakulással néz szembe;

ezekről szeretnék ma szólni.

Az átalakulások közül az első:

a gazdaság és a társadalom

alapvető szerkezeti változása,

amit részben már szemléltettem,

Peking példáján keresztül.

A Föld lakosságának fele városban él.

2050-re ez az arány 70%-ra nő.

A jövő két évtizedben tanúi leszünk,

hogy az energiaigény 40%-kal fokozódik,

a gazdaság és a népesség növekedése

egyre jobban megterheli

a termőföldet, vizeinket és erdeinket.

A szerkezeti változás hatalmas.

Ha hanyagul vagy rövidlátó módon

gazdálkodunk, a következmény:

hulladék, légszennyeződés, zsúfoltság,

a termőföld és az erdők tönkremenetele.

Ha a számokkal jellemzett
3 területre gondolnak:

— városok, energia, termőföld —

ha rosszul gazdálkodunk velük,

a világ népességének

életkilátása és megélhetése

siralmasan rossz lesz.

Ráadásul, az üvegházhatást okozó

gázok kibocsátása fokozódik,

ami rettenetesen veszélyezteti
az éghajlatot.

Az üvegházhatást okozó gázok

légköri koncentrációja már így is nagyobb,

mint volt évmilliók alatt.

Ha továbbra is nő e gázok koncentrációja,

a jövő században a légkör
olyan túlmelegedését

kockáztatjuk, amire bolygónkon

évmilliók óta nincs példa.

A Homo sapiens [értelmes ember] –

az "értelmes" jelző talán túlzás –

úgy negyedmillió éve létezik.

Olyan iszonyú hőség lehet

egy évszázad alatt,
mint eddig évmilliók alatt sem.

Ez át fogja alakítani

az ember és bolygónk közötti viszonyt.

Átalakulnak a sivatagok,

a folyók, megváltozik az orkánok jellege,

emelkedik a tengerszint,

százmilliónyi, esetleg milliárdnyi ember

kénytelen lesz elköltözni,

és ha emlékszünk a történelemre,

ez súlyos és kiterjedt viszályokat okoz.

Nem tudjuk megnyomni a kikapcs-gombot.

Nem köthetünk bolygónkkal békeszerződést.

Nem lehet alkudozni
a fizikai törvényekkel.

Itt tartunk. Zsákutcában vagyunk.

Magas a tét,

s ezért muszáj
egy másik átalakítást végrehajtanunk:

a klímaátalakítást és az áttérést

a kis szén-dioxid kibocsátású gazdaságra.

Az első átalakulás

mindenképp végbemegy.

Döntsünk: jól vagy rosszul végezzük el

a gazdasági vagy szerkezeti átalakítást.

A másik átalakításra,

az éghajlat-változásra
el kell szánnunk magunkat.

Ezekkel szembesülünk

a következő két évtizedben.

A következő két évtized döntő

arra nézve, hogy mi a teendőnk.

Minél többet töprengek azon,

hogy a két változás párban jár,

annál jobban tudatosul bennem,

hogy a lehetőség óriási.

Vagy élünk a kínálkozó alkalommal,

vagy elszalasztjuk,

Hadd világítsam meg
a három említett területtel,

a városok, az energia
és a termőföld példáján keresztül.

Kezdjük a városokkal.

Már vázoltam Peking gondjait:

légszennyezés, zsúfoltság, hulladék stb.

A világ sok-sok városa küzd

ugyanezekkel a gondokkal.

Mint az életről, a városokról is

előrelátóan kell gondolkodnunk.

Az építendő városokat

— sok város, sok nagyváros létezik —

úgy kell megtervezni,

hogy tömören épülhessenek,

így utazási időt és energiát
takaríthatunk meg.

A régóta létező városoknak

felújításra és befektetésekre
van szükségük,

hogy bennük könnyebben tarthassunk

kapcsolatot egymással,

és minél többen lakhassanak
a városközpontokhoz közel.

Vannak rá világszerte példák,

hogyan építkezzünk,
hogy ez lehetséges legyen.

A gyors buszok rendszere
a kolumbiai Bogotában példa rá,

hogyan közlekedhetünk
gyorsan, biztonságosan,

légszennyezés nélkül a városban:

sűrű járatok, védett útvonalak,

azonos szolgáltatás;

tényleg akár egy metróhálózat,

de lényegesen olcsóbb,

és sokkal gyorsabban kialakítható.

Ragyogó ötlet; megvalósítható

a növekvő városokban.

Sok mindenhez idő kell a városokban.

Több minden gyorsabban is kialakítható.

Nézzük szülővárosomat, Londont.

1952-ben a szmogtól 4000 ember halt meg,

rengetegen betegedtek meg tőle súlyosan.

Állandóan ez volt a helyzet.

Akik az Egyesült Királyságban
máshol laktak,

Londont úgy hívták: "A füst".

Ilyen volt London.

Pár év alatt, a széntüzelés
szabályozásával

a szmogmizéria gyorsan csökkent.

Jól emlékszem a szmogra.

Amikor a látástávolság
pár méterre csökkent,

a buszokat leállították,

és gyalogolnom kellett.

Ez volt a helyzet az '50-es években.

Öt kilométert gyalogoltam
haza az iskolából.

Veszélyes volt levegőt venni.

De egy döntéssel a helyzet megváltozott.

A jó döntések jó eredményeket hoznak,

gyors és meglepő eredményeket.

Ez még nem minden: Londonban
bevezettük a dugódíjat,

nagyon gyorsan és hatékonyan,

és jelentős javulást tapasztalunk

a buszrendszerben: rendet tettünk benne.

Látható, hogy az általam említett

szerkezeti és éghajlat-változás

nagyon is összefügg.

De be kell ruháznunk a városainkba,

bölcsen; és ha ezt megtesszük,

tisztább, csöndesebb,
biztonságosabb, vonzóbb,

hatékonyabb városaink lesznek.

A közösség is erősebb lesz e városokban —

közösségi közlekedés, újraföldolgozás,

újrahasznosítás: ezek
közösséget összekovácsoló dolgok.

Ezeket mind meg tudjuk tenni,

de gondolkoznunk, beruháznunk,
terveznünk kell.

Most nézzük az energiát.

Az utóbbi 25 évben kb. 50%-kal nőtt

az energiafölhasználás.

A növekedés 80%-a fosszilis
tüzelőanyagokból származik.

A következő húsz évben

az energiafölhasználás
további mintegy 40%-kal nő.

Az energiába sokat kell beruháznunk,

és a hatékonyságot javítanunk kell,
a cél az ökológiailag

tiszta energia.

Már látjuk, hogyan.

Nézzük Kalifornia példáját.

Ha önálló országként vennénk számba,

benne lenne az első 10 között.

Nem, nem akarok politizálni —

(Nevetés)

Kalifornia nagy területű.

(Nevetés)

A következő 5-6 évben Kaliforniában

a jelenlegi 20%-os

megújuló energia

— szél-, napenergia stb. — aránya

valószínűleg 33% fölé nő,

és ennek köszönhetően

az üvegházhatást okozó gázok aránya

2020-ra lecsökken az 1990-es szintre,

miközben Kalifornia gazdasága

körülbelül a kétszeresére nő.

Ez mellbevágó eredmény,

s mutatja, mi mindent tehetünk.

Nem csak Kaliforniában.

India új kormánya tervezi
a napenergia felhasználását

a ma villanyt nélkülöző

400 millió indiai állampolgár

ellátására.

Öt év alatt szeretnék ezt elérni.

Szerintem jó esélyük van rá.

Majd kiderül. Annyi bizonyos,

hogy ma már gyorsabban cselekszünk.

400 millió —

ez több, mint az USA népessége.

Ilyen nagyratörő célokat tűznek ki

maguknak az emberek

a változások tempóját illetően.

Megint azt látjuk, hogy a jó döntések

gyors eredményre vezetnek,

a gazdasági és szerkezeti változások

a klímával és a kis szénfölhasználással

szervesen összefüggnek.

Végezzük el jól a szerkezetit,

és a másik, az éghajlatügy

sokkal könnyebb lesz.

Nézzük a termőföldet,

és konkrétan az erdőket.

Az erdőkben értékes növények

és állatfajok élnek.

Megtartják a vizet a talajban,

és megkötik a légkörből a szén-dioxidot,

jelentőségük alapvető a klímaváltozásban.

De erdeink pusztulnak.

Az utóbbi évtizedben

Portugália méretű területet vesztettünk,

de annál is nagyobb erdőterület pusztul.

De már látható,

hogy még sokkal többet tehetünk.

Megfogalmazhatjuk, mi a gond,

de rájöhetünk a megoldásra is.

Brazíliában az erdőirtás mértékét

70%-kal csökkentették

az utóbbi 10 évben.

Hogyan? Bevonták a helyi közösségeket,

beruháztak a helyi mezőgazdaságba
és a gazdálkodásukba

gondosabb az ellenőrzés,

és szigorúbban tartatják be a törvényt.

Ezzel nemcsak az erdőirtás állt meg.

Persze, az alapvető fontosságú,

de egyúttal följavítják a lepusztult
területet,

regenerálják, rehabilitálják
a lepusztult területet.

1967-ben jártam először Etiópiában.

Az ország iszonyúan szegény volt.

a további években súlyos éhínségtől

és borzalmasan romboló társadalmi
viszályoktól szenvedett.

Az utóbbi pár év alatt

Etiópia gyors fejlődésnek indult.

Célja, hogy 15 év alatt bejusson

a közepes jövedelmű országok közé,

és szén-dioxid egyenlege zéró legyen.

Úgy gondolom, ez a terv is merész,

de valószerű.

Látható az eltökéltségük.

Látják, mi a lehetséges.

Etiópia tiszta energiába ruház be.

Törődik a termőföld rehabilitációjával.

A délkeleti Humbóban fákat telepítettek

a lepusztult területekre,

együttműködtek a helyi közösséggel

a fenntartható erdőgazdálkodásban;

ennek következtében

óriásit nőtt az életszínvonal.

Látjuk Pekingtől Londonig,

Kaliforniától Indiáig,

Brazíliától Etiópiáig

igenis értjük,

hogyan kell irányítani a két átalakítást:

a szerkezetit és az éghajlatit.

Igenis értjük, hogyan kell jól irányítani.

A technológia nagyon gyorsan változik.

A jelenlévők számára

szükségtelen említenem ezeket,

de itt a villanyautó,

az akkumulátorokban
új anyagokat alkalmaznak.

Már távirányítással működtethetjük
mobilunkról

háztartási gépeinket, miközben
nem is vagyunk otthon.

Jobbak a szigetelőanyagok.

S annyi minden jön még.

De a gond, az a nagy gond,

hogy eközben a világ egésze

túl lassan mozdul.

Nem elegendő mértékben
csökkentjük a kibocsátást.

A szerkezeti változásokat

jobban is irányíthatnánk.

Az éghajlat-változás óriási veszélyét

még nem értjük mélységében.

Még mindig

nem értjük mélységében,

milyen előnyökkel jár, ha cselekszünk.

Fokozni kell a politikai nyomást.

A vezetőinknek végre cselekedniük kell.

Lehetséges a nagyobb fejlődés,

a jobb éghajlat, egy jobb világ.

Meg tudjuk tenni,

ha jól irányítjuk a két átalakítást,

a jövő századot a legjobbá tehetjük,

de ha elpuskázzuk a dolgot:

mi, azaz önök és én,

ha nem tökéletesen visszük végbe
az átalakításokat,

a következő 100 év minden idők

legrosszabb évszázada lesz.

Ez a fő következtetése

a gazdaságról és éghajlatról szóló
beszámolónak,

melyet Felipe Calderón volt mexikói
elnök bizottsága állított össze,

amelyben én társelnök voltam.

Tegnap átadtuk a beszámolót itt,

New Yorkban, az ENSZ épületében

az ENSZ főtitkárának,

Ban Ki-moon úrnak.

Tudjuk, hogy képesek vagyunk rá.

Két héttel ezelőtt

negyedszer lettem nagyapa.

Lányunk —

(Csecsemősírás) (Nevetés) (Taps)

lányunk itt New Yorkban szülte meg Rosát,

két hete. Ők itt Helen és Rosa.

(Taps)

Kéthetes.

Belenézhetünk-e unokáink szemébe

és mondhatjuk-e nekik:
bár megértettük a helyzetet,

tudatában voltunk a veszélyeknek
és a tehetőségeknek,

de mégis tétlenek maradtunk?

Bizonyosan nem.
Változtassuk a következő 100 évet

minden idők legjobbikává.

(Taps)