A legklasszabb állat, amelyről semmit sem tudunk. Hogyan menthetjük meg?

Noha a tapír a világ egyik legnagyobb szárazföldi emlőse, ennek a magányos, éjszakai lénynek az élete még mindig rejtélyes. Az "élő kövületként" ismert tapír, amely ma Dél-Amerika erdeiben és füves területein kóborol, több mint ötmillió évvel ezelőtt jelent meg az evolúció színterén. Azonban az orvvadászat, az erdőpusztítás és a szennyezés, különösen a gyorsan iparosodó Brazíliában, fenyegeti a fennmaradását. Ebben a mélyenszántó előadásban a természetvédő biológus, tapírszakértő és TED-tag Patrícia Medici bepillantást enged az ezekkel a bámulatos állatokkal végzett munkájába, és felteszi nekünk a kérdést: felelősek akarunk-e lenni a kihalásukért?

Ez az egyik legcsodálatosabb
állat a Föld színén.

Ez egy tapír.

Ez pedig itt egy tapírkölyök,

a legaranyosabb ivadék az állatvilágban.

(Nevetés)

Messze a legaranyosabb.

Nincs versenytársa.

Életem utóbbi 20 évét

Brazíliában élő tapírok kutatásának
és védelmének szenteltem,

és ez teljesen lenyűgöző volt.

Most azonban nagyon-nagyon
sokat gondolkodom

a munkám hatásáról.

Azt kérdezgetem magamtól,
valóban hozzájárultam-e

ezeknek az általam annyira
szeretett állatoknak a védelméhez.

Hatékonyan biztosítom-e

a túlélésüket?

Elég sokat teszek-e?

Azt hiszem, a nagy kérdés itt ez:

tanulmányozom a tapírokat,
és hozzájárulok a fennmaradásukhoz,

vagy csupán a kihalásukat dokumentálom?

A világ sok különböző természetvédelmi
válsággal néz szembe.

Ezt mindannyian tudjuk.
Mindennap benne van a hírekben.

Pusztulnak a trópusi erdők
és más ökoszisztémák,

változik az éghajlat,
sok faj áll a kihalás szélén:

tigrisek, oroszlánok, elefántok,
orrszarvúak, tapírok.

Ez a közönséges vagy síkvidéki tapír,
az a tapírfaj, amellyel én dolgozom,

a legnagyobb szárazföldi
emlős Dél-Amerikában.

Nagy. Erős.

A felnőtt példányok
a 300 kilót is elérhetik.

Ez a ló méretének a fele.

Bámulatosak.

A tapírok többnyire a trópusi erdőkben
találhatók, mint az amazóniai esőerdő,

és nagy területű élőhelyekre van szükségük

ahhoz, hogy minden erőforrást megleljenek
a szaporodáshoz és az életben maradáshoz.

Azonban az élőhelyük pusztul,

és a tapírokat már földrajzi
elterjedésük sok területéről elűzték.

És tudják, ez nagyon-nagyon sajnálatos,

mert a tapírok rendkívül fontosak
az adott élőhely számára.

Ők növényevők.

Étrendjük fele gyümölcsből áll,

és amikor megeszik a gyümölcsöt,
lenyelik a magvakat is,

amelyeket aztán székletükkel
szétoszlatnak az élőhelyükön.

Nagy szerepet játszanak

az erdő szerkezetének, diverzitásának
a kialakításában s fenntartásában,

és emiatt a tapírokat
az erdő kertészének is nevezik.

Hát nem bámulatos?

Ha belegondolunk,

a tapír kihalása súlyosan érintené

a biodiverzitás egészét.

1996-ban kezdtem a tapírokkal dolgozni,
nagyon fiatalon, az egyetem után,

és ez egy úttörő kutatási és
természetvédelmi program volt.

Akkoriban szinte semmi információnk
nem volt a tapírokról,

főleg azért, mert nagyon nehéz
tanulmányozni őket.

Éjszakai, magányos,
nehezen befogható állatok,

és mi eléggé alapvető adatokat
kezdtünk el gyűjteni róluk.

De mit is csinál egy természetvédő?

Először is adatokra van szükségünk.

Terepkutatást kell végeznünk.

A természetvédelmi tevékenység érdekében
kellenek ezek a hosszú távú adatsorok,

és már említettem, hogy a tapírokat
nagyon nehéz tanulmányozni,

ezért közvetett módszerekre kell
támaszkodnunk a tanulmányozásuk során.

El kell fogni, és el kell altatni őket,

hogy GPS-nyakörvet tehessünk rájuk,

és követhessük a mozgásukat;

ezt az eljárást sok természetvédő
használja szerte a világon.

Ezután információt gyűjthetünk arról,
hogyan használják a területet,

hogy mozognak a környezetükben,

mik az elsődleges élőhelyeik

és még sok minden másról.

Aztán terjesztenünk kell, amit megtudtunk.

Beszélnünk kell az embereknek a tapírokról

és arról, hogy milyen fontos állatok.

Elképesztő, hogy a világon milyen sokan

nem tudják, mi is a tapír.

Tulajdonképpen sokan azt hiszik,
hogy ez egy tapír.

Elárulom önöknek, hogy nem az.

(Nevetés)

Ez egy sörényes hangyász.

A tapírok nem esznek hangyát.
Soha. De soha.

Aztán képzéseket kell tartanunk,
és bővíteni a kapacitást.

A mi felelősségünk a jövő
természetvédőinek a felkészítése.

Sok természetvédelmi csatát elveszítünk,

és több olyan ember kell,
akik azt csinálják, amit mi,

nekik pedig gyakorlatra és lelkesedésre
van szükségük ehhez a munkához.

Alapvetően nekünk, természetvédőknek

tudnunk kell alkalmazni az adatainkat,

alkalmazni a felhalmozott tudásunkat

a tényleges természetvédelmi
tevékenységek támogatására.

Első tapírprogramunk

Brazília keleti részén indult,

az Atlanti-parti Esőerdő Rezervátumban,

amely a világ egyik leginkább
veszélyeztetett biomja.

Az atlanti-parti erdő elpusztítása

az 1500-as évek elején kezdődött,

amikor a portugálok először
szálltak partra Brazíliában,

és elkezdték Dél-Amerika
keleti részének európai gyarmatosítását.

Ezt az erdőt majdnem teljesen kiirtották

a fákért, a mezőgazdaság, a városépítés
és a szarvasmarha-tenyésztés miatt,

és mára az atlanti-parti erdőnek

csupán 7 százaléka maradt meg.

A tapírok nagyon-nagyon kicsi,
elszigetelt populációkban találhatók.

Az atlanti-parti erdőben azt
tapasztaltuk, hogy a tapírok

a legelőkön és a mezőgazdasági nyílt
területeken úgy közlekednek,

hogy egyik erdőfolttól a másikig mennek.

Tehát ebben a régióban
a fő módszerünk az volt,

hogy a tapírokról szerzett adatok
segítségével meghatároztuk

az állatfolyosók kialakításához
lehetséges helyeket

ezek között az erdőfoltok között,

hogy újra összekössük
az élőhelyet azért,

hogy a tapírok és sok más állat
biztonságosan át tudjon haladni a tájon.

Az atlanti-parti erdőben
végzett 12 év munka után

2008-ban a tapírok védelmére tett
erőfeszítéseinket kiterjesztettük

a Brazília nyugati részén,

a bolíviai és a paraguayi határ közelében
lévő Pantanal területére.

Ez a legnagyobb összefüggő
édesvízi ártér a világon,

egy hihetetlen hely,

és a síkvidéki tapírok egyik legfontosabb
fellegvára Dél-Amerikában.

A Pantanalon dolgozni
rendkívül szívderítő élmény,

mivel nagy, egészséges tapírpopulációt
találtunk a területen,

és az állatokat

a legtermészetesebb
körülmények között tanulmányozhatjuk;

veszélyeztetettségük csekély.

A Pantanalon a GPS-nyakörvek mellett
egy másik módszert is használunk:

kameracsapdákat.

Ez a kamera mozgásérzékelővel
van felszerelve,

és lefényképezi az állatokat,
amikor elmennek előtte.

Szóval e csodálatos
készülékeknek köszönhetően

értékes információkat gyűjthettünk

a tapírok szaporodásáról és szociális
szervezettségéről,

amelyek nagyon fontos
darabjai a kirakósnak,

amikor ki akarunk alakítani
természetvédelmi stratégiákat.

Most pedig, 2015-ben
kiterjesztjük a munkánkat

a brazil szavanna, a cerrado területére,

amely egy nyitott, füves-cserjés
térség Brazília középső részén.

Ma ez a régió hazám gazdasági
fejlődésének epicentruma,

ahol a természetes élőhely
és a vadállomány

gyorsan pusztul a különböző
veszélyek miatt,

mint a szarvasmarha-tenyésztés,

a nagy cukornád- és szójaültetvények,

az orvvadászat, az utakon elütött
állatok, hogy csak néhányat említsek.

Valahogy a tapírok még mindig ott vannak,

ami sok reményt nyújt nekem.

De meg kell mondanom,
hogy az új program kezdete a szavannán

egy kicsit olyan volt, mint egy pofon.

Amikor az ember autózik,

és elpusztult tapírokat talál
az autópályák mentén,

meg cukornád-ültetvényeken
vándorló tapírokra utaló jeleket,

ahol a tilosban járnak;

és a gyerekek elmondják: tudják,
milyen ízű a tapírhús,

mivel a családjuk orvvadászatot űz,
és megeszi őket;

azt nagyon szívszaggató hallani.

A szavannán tapasztalt helyzet
ráébresztett,

hogy sürgősen kell cselekednünk.

Az árral szemben úszom.

Ráébredtem, hogy a tapírok
megmentése érdekében végzett

két évtizedes kemény munka ellenére
még mindig nagyon sok a tennivaló,

ha meg akarjuk akadályozni,
hogy eltűnjenek.

Meg kell találnunk a módját,
hogy megoldjuk ezeket a gondokat.

Tényleg meg kell, és tudják, mit?

Elérkeztünk a természetvédelem
világában egy olyan ponthoz,

ahol a hagyományostól eltérő
módon kell gondolkodnunk.

Sokkal találékonyabbnak kell lennünk,
mint amilyenek vagyunk.

Mint már mondtam, a tapírok elütése
nagy gond a cerradón,

így azt találtuk ki, hogy fényvisszaverő
matricákat teszünk

a GPS-gallérjukra.

Ezeket a matricákat teszik
a nagy teherautókra is

az összeütközések elkerülésére.

A tapírok sötétedés után
kelnek át az autópályán,

így a matricák remélhetőleg segítenek
a sofőröknek észrevenni

az autópályán átkelő fénylő dolgokat,

és talán kicsit lelassítanak.

Egyelőre ez csak egy őrült ötlet.

Nem tudjuk. Meglátjuk, csökkenti-e
az elütött tapírok számát.

De a lényeg, hogy talán ezt kell tennünk.

Habár ezek a kérdések gyötörnek,

és járnak az agyamban,

egyezséget kötöttem a tapírokkal.

A szívem mélyén tudom,

hogy a tapírok megőrzése az én ügyem.

Ez az én szenvedélyem.

Nem vagyok egyedül.

Mellettem áll ez a hatalmas
támogatói hálózat,

és nincs az az isten, hogy abbahagyjam.

Továbbra is ezt fogom csinálni,
valószínűleg életem végéig.

Csinálni fogom Patriciáért,
a névrokonomért,

aki az egyik első, általunk befogott és
megfigyelt tapír volt az atlanti erdőben

sok-sok évvel ezelőtt;

Ritáért és kicsinyéért,
Vincentért a Pantanalon.

Folytatni fogom Tedért,
azért a tapírkölyökért,

amelyet tavaly decemberben
fogtunk be, szintén a Pantanalon.

És folytatni fogom

azért a több száz tapírért,
amelyekkel volt szerencsém találkozni

az évek során,

és azokért, amelyekkel
a jövőben fogok találkozni.

Ezek az állatok megérdemlik,
hogy törődjenek velük.

Szükségük van rám. Szükségük van ránk.

Mi, emberek megérdemeljük,
hogy egy olyan világban éljünk,

ahol élvezhetjük mind

a tapírokkal való találkozást,

mind a más gyönyörű
fajokkal létrejövőt is,

most és a jövőben.

Nagyon köszönöm.

(Taps)