A "szándékos vakság" veszélyei

Gayla Benefield csak tette a dolgát, míg lassacskán rá nem eszmélt, hogy a városban, amelyben élt és dolgozott, 80-szor gyakrabban halnak meg tüdőrákban, mint bárhol az USA területén. Amikor azonban felismerését meg akarta osztani másokkal, meghökkentő dolgot tapasztalt: az emberek tudni sem akartak róla. Előadásában, mely részben történelmi lecke, részben tettre buzdító beszéd, Margaret Heffernan a "szándékos vakság" veszélyeire figyelmeztet, példaként emelve ki a Benefieldhez hasonló egyszerű embereket, akik mernek megszólalni. (A videó a TEDxDanubián készült 2013-ban)

Az USA északnyugati szegletében,

a kanadai határ közelében,

van egy kis montanai város, Libby.

Fenyvesek és tavak veszik körül

fantasztikus élővilággal --

a fák az eget súrolják.

Ez a Libby nevű városka,

amelyben jártam, eléggé félreeső,

egy kissé elszigetelt.

Ebben a montanai Libbyben él egy különös asszony,

akit Gayla Benefieldnek hívnak.

Mindig is kívülállónak érezte magát egy kissé,

noha majdnem az egész életét ott töltötte el --

egy asszony, orosz gyökerekkel.

Elmondta, hogy az iskolában

ő volt az egyetlen lány, aki valaha is

a műszaki rajzot választotta.

Később, felnőttként, abból élt, hogy házról házra járva

leolvasta a fogyasztásmérőket -- a gázt és a villanyt.

A munkáját nap közben végezte,

és valami megragadta a figyelmét, nevezetesen az, hogy

sok olyan férfit talált otthon fényes nappal,

akik még csak középkorúak voltak vagy jó ötvenesek,

és sokan közülük oxigénpalackból lélegeztek.

Ezt nagyon különösnek találta.

Aztán, pár évvel később, az apja meghalt -- 59 évesen,

öt nappal azelőtt, hogy megkapta volna a nyugdíját.

Az apja bányász volt.

Arra gondolt, hogy bizonyára a nehéz munka őrölte fel.

De aztán, néhány év múlva, az anyja is meghalt,

amit még különösebbnek talált,

mert az anyja olyan családból származott, ahol a rokonok

alig akartak meghalni.

Ami azt illeti, Gayla nagybátyja a mai napig életben van,

és éppen keringőzni tanul.

Gaylának nem fért a fejébe, hogy halhatott meg az anyja

ilyen fiatalon.

Ez anomália volt, és az anomáliák elgondolkoztatták.

Miközben ezen rágódott, további dolgok jutottak az eszébe.

Például az, hogy

amikor az anyjának eltört a lába, a kórházban

sok röntgenfelvételt csináltak róla --

kettőt a lábáról, ami érthető volt,

de hat mellkasfelvétel volt, amit nem tudott a helyére tenni.

Úgyhogy tovább törte a fejét

a saját életén és a szüleién,

s próbálta értelmezni a történéseket.

Elgondolkodott a városon is.

A városban volt egy vermikulitbánya.

A vermikulitot talajjavításra használták,

hogy jobban fejlődjenek a növények.

A vermikulit jó hőszigetelő:

hatalmas mennyiségben építették be a tetőkbe,

hogy a házak tartsák a meleget a hosszú montanai telek során.

Vermikulit volt a játszóterekben is.

Volt a futballpálya talajában.

És volt a korcsolyapályán is.

Miközben a problémán agyalt, megtudott valami fontosat:

a vermikulit egy nagyon toxikus fajtája az azbesztnek.
[A fordító megjegyzése: A vermikulit ásvány nem azbesztféle, és nem is toxikus. A Libbyben bányászott vermikulit azonban toxikus azbesztszennyeződést is tartalmazott.]

Miután összerakosgatta a kirakós elemeit,

mindenkinek elmesélte,

mi történt a szüleivel

és azokkal, akiket oxigénpalackkal látott,

amikor nap közben felkereste otthonaikat.

És valami nagyon különöset tapasztalt.

Arra számított, hogy ha beavat másokat, mindenki tenni akar a baj ellen,

ám tudni sem akartak róla.

Ellenkezőleg: olyan bosszantónak érezték,

hogy újra és újra előadja a meséjét

a szomszédainak, barátainak és a közösség többi tagjának,

hogy végül egy páran összeálltak,

és lökhárító-matricát ragasztottak ki az autóikra,

melyen büszkén hirdették:

"Igen: a montanai Libbyből vagyok,

és nem: nem szenvedek azbesztózisban!"

De Gaylát nem lehetett megállítani. Folytatta a kutatást.

Az internet hajnala kapóra jött neki.

Beszélt mindenkivel, akit csak elért.

Csak érvelt és érvelt, míg végül szerencsével járt:

egy kutató érkezett a városba,

aki a térségben lévő bányák történetével foglalkozott.

Neki is elmesélte a történetet. Először persze,

ő sem hitt neki, ahogy a többiek,

de aztán visszament Seattle-be, ahol saját kutatásba fogott,

és rájött, hogy Gaylának igaza volt.

És ezzel lett egy szövetségese.

Ám az emberek továbbra sem akartak tudni a dologról.

Így reagáltak: "Ha igazán veszélyes lenne,

valaki szólt volna."

"Ha tényleg ettől haltak volna meg az emberek,

az orvosok megmondták volna."

Az egyik munkás ezt mondta:

"Nem akarok áldozat lenni.

Nem lehetek áldozat, és különben is,

az iparban mindig vannak balesetek."

De Gayla nem hagyta annyiban, és végül elérte,

hogy az egyik szövetségi ügynökség a városba jöjjön,

és megvizsgálja a város lakosságát --

15 000 embert. Az jött ki a szűrésből,

hogy Libbyben a halálozási ráta

80-szor akkora, mint az USA más területein.
[A fordító megjegyzése: Az előadó valószínűleg a tüdőrákban elhunytak arányára gondolt 1000 lakosra vetítve.]

2002-t írtak már akkor,

de senki sem szólt: "Nézd már, Gayla,

a játszótér, ahol az unokáid játszanak,

vermikulittal van borítva!"

Ez nem tudatlanság volt,

hanem szándékos vakság.

A szándékos vakság (willful blindness) jogi szakkifejezés az USA-ban.

Ha létezik információ, amelyről tudhatnál, sőt tudnod kéne,

de valahogy úgy intézed, hogy mégse tudj róla,

akkor a törvény szándékos vakságot állapít meg az esetedben.

Mert úgy döntöttél, hogy ne tudj a dologról.

A szándékos vakság nagyon elterjedt manapság.

Szándékos vakságot tapasztalunk a bankok esetében,

amikor ezrével adnak el jelzáloghitelt olyanoknak,

akik ezt nem engedhetnék meg maguknak.

Tele voltak vele a bankok,

amikor a kamatokat manipulálták:

mindenki tudta, mi megy a háttérben,

de mindenki gondosan figyelmen kívül hagyta.

Szándékos vakságot tapasztalhattunk a Katolikus Egyházban,

ahol a gyermekmolesztálás évtizedeken át folyt anélkül, hogy szembesültek volna vele.

A szándékos vakság

az iraki háborúhoz vezető folyamatban is felismerhető.

A szándékos vakság nemcsak ilyen nagyban létezik,

hanem egész kicsiben is:

családokban, otthonokban és közösségekben;

és mindenekelőtt szervezetekben és intézményekben.

Vállalatok esetében a szándékos vakságot

ilyen kérdésekkel szokták vizsgálni:

"Vannak olyan témák a munkával kapcsolatban,

amelyet az emberek félnek felvetni?"

Amikor a kutatók ilyen tanulmányokat készítettek

amerikai cégeknél,

az emberek 85 százaléka válaszolt igennel.

Az emberek nyolcvanöt százaléka tudja, hogy baj van,

de egyik sem szólal meg.

Jómagam is elvégeztem ezt a kutatást Európában,

ugyanazokat a kérdéseket téve fel,

és pontosan ugyanezt az arányt kaptam.

Nyolcvanöt százalékot. Ez jó sok hallgatást jelent.

És jó sok vakságot.

És az a legérdekesebb az egészben, hogy amikor svájci cégeknél járok,

azt mondják nekem: "Ez egy tipikus svájci probléma."

Németországban ezt mondják: "Hát igen, ez német betegség."

Ha pedig angliai cégeket látogatok, ezt kapom:

"Na igen, a britek igazán rosszak ezen a téren."

Az igazság pedig az, hogy ez egy általános emberi probléma.

Bizonyos körülmények között, mindannyian szándékos vakságban szenvedünk.

A kutatások azt mutatják, hogy egyesek a félelemtől vakok.

Ők a megtorlástól félnek.

Mások azért vakok, mert úgy vannak vele,

hogy látni hiábavaló.

Úgysem változik semmi.

Ha tiltakozunk, például az iraki háború miatt,

semmi sem változik. Akkor meg mire az egész?

Jobb, ha nem látunk semmit!

És a visszatérő motívum, amellyel találkozom, ez:

"Az a helyzet, hogy akik meglátnak mindent,

azok a whistleblowerek, a (közérdekű) bejelentők.

És jól tudjuk, mi lesz ezekkel."

A leleplezőket sajátos mitológia övezi.

Mindenekelőtt őrültnek tartják őket.

Ugyanakkor én azt tapasztaltam az utazásaim során,

hogy a bejelentők vagy leleplezők, akikkel beszéltem,

igazából lojális és gyakran kifejezetten konzervatív emberek.

Nagy odaadás jellemzi őket az intézmény iránt, melyben dolgoznak,

és csak azért emelik fel a szavukat,

azért nem engednek a látásból,

mert nagyon is törődnek az intézményükkel,

és azt akarják, hogy az egészséges maradjon.

Gyakran mondanak effélét is a bejelentőkkel kapcsolatban:

"Nincs az egésznek értelme,

mert az ember látja, mi történik velük.

Eltiporják őket.

Ki akar ilyen sorsra jutni?"

És hogy, hogy nem, amikor bejelentőkkel beszélek,

büszkeséget érzek a hangjukból.

Eszembe jut Joe Darby.

Mindannyian emlékszünk Abu Ghraib fotóira,

amelyek megrázták a világot, megmutatva,

milyen is volt az iraki háború.

De vajon emlékszik-e valaki Joe Darbyra,

az engedelmes, jó katonára,

aki megtalálta, és átadta azokat a fényképeket

ezzel a szöveggel: "Tudják, én nem az a fajta fickó vagyok,

aki beárul másokat, de mindennek van határa.

A tudatlanság áldás, mondják,

de ez elfogadhatatlan."

Beszélgettem Steve Bolsinnal, egy brit orvossal,

aki öt évig harcolt azért, hogy felhívja a figyelmet

egy veszedelmes sebészre, aki miatt kisbabák haltak meg.

Megkérdeztem tőle, mért csinálta. Ezt válaszolta:

"Nos, valójában a lányom adta a lökést.

Egyik este odajött hozzám, és csak ennyit mondott:

'Apa, nem hagyhatod, hogy még több kicsi halljon meg.'"

És eszembe jut Cynthia Thomas,

egy igazán lojális katonafeleség, katona apával.

Amikor meglátta az iraki háborúból visszatérő barátait és rokonait,

annyira megrázta

azok lelki állapota,

és a sereg ellenállása, hogy elismerje és elfogadja

a poszttraumatikus stressz szindrómát,

hogy a katonai város közepén nyitott egy kávézót,

hogy jogi, pszichológiai és orvosi segítséget nyújtson nekik.

Amikor találkoztunk, ezt mondta nekem: "Tudod, Margaret,

mindig azt mondtam, nem tudom, mi akarok lenni,

ha nagy leszek.

De ebben az ügyben magamra találtam,

és már nem leszek ugyanaz, aki voltam."

Annyi szabadságot élvezünk manapság,

nehezen kivívott szabadságokat:

az írás és a publikálás cenzort nem félő szabadságát,

egy olyan szabadságét, mely nem létezett még, amikor utoljára jártam Magyarországon;

a szavazás szabadságát, melyért, különösen a nőknek,

olyan keményen meg kellett küzdeniük;

a különböző etnikumokhoz és kultúrákhoz tartozók jogát,

és a szexuális orientációét, hogy mindenki úgy éljen, ahogy akar.

De a szabadság nem létezik, ha nem élünk vele.

A whistleblowerek, a vészharang megszólaltatói,

a Gayla Benefieldek

élnek a megszerzett szabadsággal.

És készen állnak rá, és tudják:

"Igen, lesznek viták,

és igen, lesz egy csomó veszekedés

a szomszédokkal, a kollégákkal és a barátaimmal,

de nagyon jól fogom kezelni ezt a konfliktust.

Kiállok az ellenkezőkkel,

mert erősítik az érvelésemet.

Együttműködöm az ellenfeleimmel,

hogy jobb legyek abban, amit csinálok."

Ezek az emberek roppant állhatatosak,

hihetetlenül kitartók és abszolút eltökéltek abban,

hogy ne legyenek vakok és némák.

Amikor a montanai Libbyben jártam,

meglátogattam az azbesztózisklinikát,

amelyet Gayla Benefield hozott létre,

és ahova eleinte a betegek egy része,

aki segítséget akart és gyógyulást keresett,

a hátsó ajtón ment be,

mert nem akarta beismerni,

hogy Gaylának volt igaza.

Beültem egy büfébe, és néztem,

ahogy a teherautók föl-le járnak az úton:

földet szállítottak el a kertekből,

és friss, szennyezetlen talajjal helyettesíttették a régit.

Magammal vittem az akkor 12 éves lányomat,

mert nagyon szerettem volna, ha találkozik Gaylával.

"Miért?" -- kérdezte. -- "Mért olyan nagy szám?"

"Nem éppen mozisztár" -- feleltem --,

"nem is egy celeb és nem szakértője semminek.

Nem is egy szent,

és ezt ő is tudja.

De Gaylában épp az a legfontosabb,

hogy olyan, mint mások.

Mint te, meg én.

Megvolt a szabadsága, és kész volt élni vele."

Nagyon köszönöm!

(Taps)