Ha egy történet megrendít, cselekedj!

Szükség van történetekre, ám a történetek korántsem olyan varázserejűek, mint amilyennek látszanak – mondja Sisonke Msimang író. Mulatságos és gondolatébresztő előadásában Msimang megkérdőjelezi a történetekre fektetett hangsúlyt, és felhívja a figyelmet a tények háttérbe szorulására. Válságos korszakunkban, ahol a figyelmet egy kalap alá vesszük a cselekvéssel, Msimang arra kér, kapcsoljuk ki telefonunkat, és a képernyők mögül a valóságba kilépve dolgozzunk azon, hogy elhozzuk az igazságot.

Pár hónapja kaptam a hírt,

hogy TED-előadást fogok tartani.

Először izgultam, aztán pánikba estem,

aztán megint izgultam, majd pánikba estem,

és valahol az izgalom és a pánik között

kutatásba kezdtem,

ami főleg abból állt, hogy rákerestem,
hogyan kell jó TED-előadást tartani.

(Nevetés)

A keresés közepette

Chimamanda Ngozi Adichie
nevére is rákerestem.

Önök közül hányan tudják, ki ő?

(Ujjongás)

Az ő nevére is rákerestem,
folyton ezt csinálom,

mert rajongója vagyok,

és mert ő mindig tud valami fontosat
és érdekeset mondani.

A kutatásom során

folyton az ő TED-előadásába botlottam,

amely az egyetlen történet
veszélyeiről szól,

arról, hogy mi történik,
ha egyetlen lencsén keresztül

vizsgálunk bizonyos embercsoportokat.

Az az előadás tökéletes.

Az én előadásom lett volna,
ha én lettem volna hamarabb híres.

(Nevetés)

Tudják, ő afrikai, és én is az vagyok,

ő feminista, és én is az vagyok,

ő történeteket mesél, és én is ezt teszem,

ezért úgy éreztem, az az én beszédem.

(Nevetés)

Elhatároztam tehát,
hogy megtanulok programozni,

feltöröm az internetet,

törlöm az ő beszédét mindenhonnan,

megtanulom kívülről,

majd idejövök, és előadom a sajátomként.

A terv jól működött, kivéve az a rész,
hogy megtanulok programozni,

aztán pár hónappal ezelőtt egy reggel

arra ébredtem,

hogy egy bizonyos elnökjelölt felesége

elmondott egy beszédet,

(Nevetés)

(Taps)

amely kísértetiesen hasonlított
egy másik kedvencem korábbi beszédére,

Michelle Obamáéra.

(Ujjongás)

Ekkor úgy döntöttem, jobb lesz,
ha magam írom meg a TED-előadásomat,

úgyhogy ezt tettem.

Azért jöttem, hogy elmondjam a saját
megfigyeléseimet a történetmesélésről.

Természetesen a történetek
erejéről akarok beszélni,

de a korlátaikról is,

amelyek különösen azok számára fontosak,
akiket érdekel a társadalmi igazságosság.

Az Adichie beszéde óta eltelt hét évben

a történetek népszerűsége
hihetetlenül megnőtt.

A történetek mindenütt ott vannak,

és ha korábban az a veszély fenyegetett,
hogy csak egyetlen régi mesét ismételünk,

most jó okunk van ünnepelni,

hiszen olyan sok történetet
és hangot hallhatunk.

A történetek az előítéletek ellenszerei.

Ma egy középosztálybeli ember,
aki hozzáfér az internethez,

bármilyen történetet elérhet
egyetlen gombnyomással

vagy mozdulattal.

Hallgathatunk podcastot arról,

milyen dalitként felnőni Kalkuttában.

Hallhatunk ausztrál
őslakost arról beszélni,

milyen nehézségekkel
és örömökkel jár a gyerekeit

méltón és büszkén nevelni.

A történetek hatására szerelembe esünk.

A történetek sebeket gyógyítanak be
és szakadékokat hidalnak át.

Megkönnyítik, hogy foglalkozzunk

lenézett emberek halálával,

mert a történetek törődésre késztetnek.

Így igaz, nem?

Ebben nem vagyok biztos,

pedig én a Történetek Központja
nevű szervezetnél dolgozom.

A munkám abból áll, hogy segítsek
olyan történeteket mondani,

amelyek kétségbe vonják a főáram
történeteit arról, mit jelent feketének,

muszlimnak, menekültnek
vagy bármely csoport tagjának lenni,

amelyről folyton beszélünk.

Korábban azonban

sokáig társadalmi aktivistaként
tevékenykedtem,

úgyhogy mélyen érdekel,

hogy az emberek úgy beszélnek
egy igaz történetről,

mintha az több volna mint szórakoztatás,

mintha egy történet előidézne
valamiféle társadalmi változást.

Gyakran mondják,

hogy a történetek jobbá teszik a világot.

Ám egyre jobban aggaszt, hogy még
a legmegrendítőbb történetek,

még a legmellőzöttebb emberekről
szóló történetek is

gyakran a társadalmi
igazságosság útjába állnak.

Nem mintha a mesélőket
rossz szándék vezérelné.

Épp ellenkezőleg.

A mesélők gyakran jótét lelkek, hozzám
és, gyanítom, önökhöz hasonlóan.

A mesélők közönsége

gyakran mélyen együttérző
és empatikus emberekből áll.

Ám a jó szándék nem várt
következményekkel járhat,

és azt gondolom, a történetek
nem olyan varázsosak, mint elsőre tűnnek.

Következzen három ok
– mindig három oknak kell lennie –,

tehát három ok,

amiért szerintem a történetek
nem feltétlenül teszik jobbá a világot.

Először is, a történetek
az összetartás illúzióját kelthetik.

Semmi sem fogható
ahhoz a nagyszerű érzéshez,

ami egy kiváló történetet hallva elönt,

amikor úgy érezzük,
mintha megmásztunk volna egy hegyet,

vagy halálra ítélt rabbal
barátkoztunk volna össze.

Ám igazából nem ez történt.

Nem tettünk semmit.

A figyelem fontos,

ám önmagában véve
nem társadalmi cselekedet.

Másodszor, úgy hiszem,

gyakran olyan szereplőkhöz
és főhősökhöz vonzódunk,

akik rokonszenvesek és emberiek.

Ez végül is érthető, nem?

Hiszen ha szeretünk valakit,
akkor törődünk vele.

Ennek az ellenkezője is igaz.

Ha valakit nem szeretünk,

nem törődünk vele.

Ha pedig nem törődünk vele,

mentesülünk a morális kötelesség alól,

hogy elgondolkodjunk, milyen
körülmények alakították az életét.

14 éves voltam, amikor ezt megtanultam.

Megtanultam, hogy igazából
nem kell szeretni valakit ahhoz,

hogy elismerjük az igazát,

és végképp nem kell
valakit szeretni ahhoz,

hogy kiálljunk mellette.

14 éves koromban ellopták a biciklimet,

miközben épp rajta ültem –,

(Nevetés)

ami megeshet, ha az ember elég
lassan teker, én pedig lassan tekertem.

(Nevetés)

Az egyik pillanatban még
a földeken hajtok keresztül

Nairobi azon részén, ahol felnőttem.

Az egy nagyon hepehupás út,

úgyhogy ha az ember biciklin ül,

nem akarja, hogy, tudják –

(Nevetés)

Úgyhogy szép lassan tekerek,

amikor hirtelen a földön találom magam.

Ott fekszem, felnézek,

és látom, ahogy egy kölyök
épp elszelel

az én meglovasított biciklimen.

A kölyök lehet vagy 11-12 éves,
én ott fekszem a földön,

és sírok, mert sokáig
spóroltam arra a biciklire,

úgyhogy sírok, aztán felállok,
és üvölteni kezdek.

Működésbe lépnek az ösztöneim,
és azt üvöltöm: "Mwizi, mwizi!",

ami tolvajt jelent szuahéliül.

Erre előkerül pár ember
a fafeldolgozó üzemből,

és üldözni kezdik a kölyköt.

Ez Afrika, magunknak
szolgáltatunk igazságot.

Nem igaz?

Ahogy befordulok a sarkon,
látom aztán, hogy elkapták,

elkapták a tolvajt.

Előállítják tehát a bűnöst,

kényszerítik, hogy adja
vissza a biciklimet,

és kérjen bocsánatot.

Tudják, a tipikus afrikai
igazságszolgáltatás.

Bocsánatot kell kérnie.

Ott állunk hát egymással szemben,

a fiú rám néz, és bocsánatot kér,

de a tekintete féktelen dühről árulkodik.

Nagyon-nagyon dühös.

Ez az első alkalom életemben,
hogy szembekerülök valakivel,

aki utál engem, pusztán azért,
amit a létem jelent.

A tekintete mintha azt mondta volna:

"Te, a csillogó bőröddel meg
a bicikliddel, te haragszol rám?"

Kemény lecke volt, hogy nem kedvelt
engem, de tudják mit?

Igaza volt.

Középosztálybeli gyerek voltam
egy szegény országban.

Nekem jutott biciklire is,
neki még ételre is alig.

Néha épp azokat az üzeneteket
kell a leginkább hallanunk,

amelyeket nem akarunk meghallani,

amelyektől legszívesebben elsüllyednénk.

Minden szeretetre méltó,
szívbemarkoló mesélőre

jut több száz kivehetetlen
vagy érdes hangú mesélő,

aki nem állhat színpadra
ilyen szép ruhákban, mint én.

Milliónyi történet szól dühös
kölykökről, akik biciklit lopnak,

és nem foghatjuk be a fülünket,

csak mert nem szeretjük a főszereplőket,

csak mert nem arról a gyerekről
szólnak, akit hazavinnénk

az árvaházból.

A harmadik ok, ami miatt azt gondolom,

a történetek nem feltétlenül
teszik jobbá a világot, az,

hogy gyakran annyira belemerülünk
az egyes ember történetébe,

hogy elfeledkezünk
a nagyobb összefüggésekről.

Megtapsoljuk,

aki mesél a szégyenéről,

de ezt nem mindig kapcsoljuk
össze az elnyomással.

Megértően bólogatunk, ha valaki azt
mondja, jelentéktelennek érezte magát,

de nem látjuk mögötte a diszkriminációt.

A legfontosabb történetek
az igazság szempontjából azok,

amelyek egyéniek és áltanosak is,

amelyek személyesek, de lehetővé teszik,
hogy megvizsgáljuk mögötte a politikát.

Ám ez nem csak arról szól,

hogy tetszik-e egy történet vagy sem.

Olyan társadalomban élünk,
ahol egyre nagyobb erők hatnak,

ahol sokak számára a történetek
kezdik átvenni a hírek szerepét.

Nem így van?

Oly korban élünk, ahol a tények
háttérbe szorulnak,

ahol az érzelmek uralkodnak,

s ahol elemezni valamit –
hát, az elég unalmas, ugye?

Ahol nagyobb értéket tulajdonítunk annak,
amit érzünk, mint annak, amit tudunk.

A Pew Center friss tanulmánya
az amerikai trendekről azt mutatja,

hogy a 30 évnél fiatalabb
felnőtteknek csak 10%-a

"van nagy bizalommal a média iránt."

Ez fontos.

Azt jelzi, hogy a mesélők
nyerik el a bizalmunkat,

épp akkor,

amikor sok médiamunkás
már nem bízik a nyilvánosságban.

Ez pedig nem jó hír,

mert bár a történetek fontosak,

és betekintést nyújtanak sok mindenbe,

szükségünk van a médiára is.

Az aktivistaként szerzett
tapasztalataimból tudom,

hogy a média által szolgáltatott
hiteles tényekre éppúgy szükség van,

mint a mesélők erőteljes hangjára.

Ez mozdítja előre a társadalmi
igazságosság ügyét.

Mindent egybevetve, természetesen,

az igazság az,

ami a világot jobbá teszi,

nem a történetek. Nem így van?

Ha tehát az igazságot keressük,

nem koncentrálhatunk
a médiára és a mesélőkre.

A közönségre kell koncentrálnunk,

bárkire, aki valaha bekapcsolta a rádiót

vagy meghallgatott egy podcastot,

vagyis mindannyiunkra.

Végül pár gondolat arról,

mit tehet a közönség,
hogy jobbá tegye a világot.

Először is, szerintem
a világ jobb hely lenne,

ha a közönség kíváncsibb
és kétkedőbb volna,

és több kérdést tenne fel
a társadalmi viszonyokról,

amely az olyannyira szeretett
történeteket szülte.

Másodszor, a világ jobb hely lenne,

ha a közönség felismerné,
hogy mesélni szellemi munka.

Arra volna szükség,

hogy a közönség több lehetőséget
követeljen a kedvenc weboldalain,

pl. olyan opciót, amely azt mondja:

"Ha tetszett a történet,

kattints ide, hogy támogass egy ügyet,
amelyben a mesélő hisz."

Vagy: "Kattints ide, és támogasd
a mesélő következő nagy ötletét."

Gyakran a felületekhez ragaszkodunk,

nem feltétlenül magukhoz a mesélőkhöz.

Végül pedig azt hiszem,
a közönség jobbá teheti a világot,

ha kikapcsolja telefonját,

kilép a képernyők mögül,

és belép a komfortzónán túli valóságba.

Alice Walker mondta a következőt:

"Figyelj jól, milyen jelent építesz.

Úgy kellene kinéznie,
mint a jövő, amelyről álmodsz."

A mesélők segíthetnek álmodni,

de tőlünk függ,
hogy elhozzuk az igazságot.

Köszönöm.

(Taps)