A szégyen ára

„A nyilvános megszégyenítésnek, mint véres sportnak, véget kell vetni" - vallja Monica Lewinsky. "Én voltam az első szenvedő alany 1998-ban, aki így vesztette el a jó hírét világszerte, szinte egy szempillantás alatt" - mondta. Mára az általa is átélt, interneten való nyilvános megszégyenítés mindennapossá, sőt esetenként halálos kimenetelűvé vált. Bátor beszédében alaposan körbejárja a megszégyenítés online kultúrájának kérdését, valamint változtatásra sarkall bennünket.

Egy olyan nő áll most Önök előtt,
aki egy évtizedig nem nyilatkozott.

Ez láthatóan megváltozott,

de csak nem régóta.

Néhány hónapja

tartottam meg az első nyilvános beszédemet

a Forbes magazin 30 Under 30 találkozóján.

1500 nagyszerű ember volt jelen,
mindannyian 30 év alattiak.

Ez azt jelenti, hogy 1998-ban

a legidősebb közülük csak 14 éves volt,

a legfiatalabb pedig csupán 4.

Viccelődtem velük,
hogy néhányan talán csak

rapdalokból ismernek.

Igen, rapdalokban vagyok benne.

Majdnem 40 rapdalban. (Nevetés)

De a beszédem estéjén
meglepő dolog történt.

41 évesen rám hajtott egy 27 éves pasi.

Nem rossz, ugye?

Jóképű volt,
hízelgő is volt a számomra,

mégis visszautasítottam.

Tudják mivel akart felszedni?

Vele újra 22-nek érezhetném magam.

(Nevetés) (Taps)

Aznap este rájöttem, talán
én vagyok az egyetlen, aki elmúlt 40,

de nem akar újra 22 lenni.

(Nevetés)

(Taps)

22 évesen beleszerettem a főnökömbe,

24 évesen pedig

elszenvedtem ennek
szörnyű következményeit.

Felemelné a kezét,

aki 22 évesen nem követett el olyan hibát,
amit később megbánt?

Igen. Én is így gondoltam.

Hozzám hasonlóan 22 évesen, néhányan
talán önök közül is rossz döntést hoztak,

és nem a megfelelő emberbe szerettek bele,

talán pont a főnökükbe.

Bár az önök főnöke

valószínűleg nem az
Egyesült Államok elnöke volt.

Az élet persze tele van meglepetésekkel.

Nem telik el úgy nap,
hogy ne emlékeztessenek erre a hibára,

amit azóta már nagyon megbántam.

1998-ban miután magával
ragadott egy valószínűtlen románc,

olyan politikai, jogi és
médiafigyelmet kaptam

amilyet még nem láttunk azelőtt.

Gondoljanak bele!
Egy pár évvel ezelőtt

csak három helyről érkeztek a hírek:

újságokból vagy magazinokból,

a rádióból,

vagy a TV-ből.

Ennyi.

De nekem nem ez volt megírva.

Ez a botrány már

a digitális forradalommal érkezett.

Ez azt jelentette,
hogy bármilyen információt elérhettünk,

amikor csak akartuk, akárhol.

Amikor pedig 1998 januárjában
kirobbant a botrány,

az interneten robbant ki.

Ekkor először lett egy egyszerű hírből

világraszóló hír az interneten,

egy óriási visszhangot kapó hír
az egész világon.

Számomra ez azt jelentette,

hogy egy éjszaka alatt
egyszerű hétköznapi személyből,

világszerte
megalázott személlyé váltam.

Én voltam az első, aki így
vesztette el a jó hírét

az egész világon,
szinte egy szempillantás alatt.

A technológiának köszönhető
azonnali ítélkezés

virtuális kődobálók tömegéhez vezetett.

Mindez a szociális média előtt volt ugyan,

de akkor is lehetett kommentelni,

történeketeket és
persze gonosz vicceket küldeni emailben.

A hírforrások képeket
közöltek rólam,

hogy minél több újságot, internetes
hirdetést adhassanak el,

és hogy a TV elé csábítsák a nézőket.

Emlékeznek arra képre,

amelyiken svájcisapkát viselek?

Bevallom, követtem el hibákat,

főleg azt, hogy felvettem azt a sapkát.

De az a figyelem és a megítélés,
amit én, nem pedig a hír kapott,

én személyesen, az példátlan volt.

Hívtak szajhának,

ribinek, kurvának, ringyónak, lotyónak,

és persze "annak a nőnek".

Sokan láttak,

de valójában kevesen ismertek.

Érthető módon könnyű volt elfelejteni,

hogy "az a nő" is élő ember,

van lelke és régen boldog volt.

Amikor 17 éve ez történt velem,
a jelenségnek még nem volt neve.

Ma cyberbullyingnak vagy
internetes zaklatásnak hívjuk.

Ma szeretném megosztani
Önökkel a tapasztalataimat,

szó lesz arról, hogy ennek segítségével
hogyan szereztem kulturális tapasztalatot,

és hogy miként vezethet ez a tapasztalat
egy olyan változáshoz,

ami csökkentheti mások szenvedéseit.

1998-ban elvesztettem
a jó híremet és a méltóságomat.

Szinte mindent elvesztettem,

majdnem az életemet is.

Képzeljék csak el!

1998 szeptemberében járunk.

Egy ablaktalan irodai szobában ülök,

a független ügyész hivatalában,

zúgó fénycsövek árnyékában.

A saját hangomat hallgatom

titokban rögzített
telefonbeszélgetéseken keresztül,

melyeket egy állítólagos barát
vett fel egy évvel ezelőtt.

Azért vagyok itt, mert beidéztek,

hogy személyesen igazoljam
mind a 20 órányi rögzített beszélgetést.

Az elmúlt 8 hónapban,
ezen felvételek rejtélyes tartalma,

mint Damoklész kardja
lebegett a fejem felett.

Mégis ki emlékszik arra,
mit mondott egy évvel ezelőtt?

Félve és megalázottan hallgatom,

hallgatom, ahogy csacsogok
erről meg arról,

hallgatom, ahogy szerelmet
vallok az elnöknek,

és persze a szívfájdalmamat,

hallgatom a hol rosszindulatú,
hol goromba, hol butácska önmagamat,

aki kegyetlen, kérlelhetetlen, közönséges,

hallgatom, miközben
szörnyen szégyellem magam,

a legrosszabb énemet,

azt, akit szinte meg sem ismerek.

Egy pár nappal később
a Kongresszus elé kerül a Starr-jelentés,

benne minden egyes lopott szóval,
hangfelvétellel és átirattal.

Az is elég ijesztő, hogy az emberek
elolvashatták az átiratokat,

de néhány héttel később

a hangfelvételeket leadja a TV,

és jelentős része
az internetet is elérhetővé válik.

A nyilvános megszégyenítés borzalmas volt.

Az élet szinte elviselhetetlené vált.

1998-ban még ritkán történt ilyen,

mármint, hogy ellopták emberek
bizalmas szavait, tetteit,

beszélgetéseit vagy fényképeit,

hogy aztán nyilvánosságra hozzák őket.

Nyilvánosságra - beleegyezés nélkül.

Nyilvánosságra - kontextus nélkül.

Nyilvánosságra - együttérzés nélkül.

Ugorjunk 12 évet előre 2010-re,

amikor is megszületett a közösségi média.

Sajnos egyre több,
az enyémhez hasonló esettel találkozni

attól függetlenül, hogy
az illető követett-e el hibát,

ráadásul ez már nem csak
a hétköznapi embereket érinti.

Néhány esetnek borzasztó
következményei lettek, nagyon borzasztóak.

Éppen az anyukámmal telefonáltam

2010 szeptemberében,

amikor szóba került egy hír

a Rutgers Egyetem egyik
elsőéves egyetemistájáról,

Tyler Clementiről.

A drága, érzékeny, kreatív Tylert

titokban lekamerázta a szobatársa,

miközben intim kapcsolatba
került egy másik férfival.

Amint ez felkerült az internetre,

kezdetét vette a kigúnyolás
és a cyberbullying.

Néhány nappal később

Tyler leugrott a
George Washington hídról

és életét vesztette.

18 éves volt.

Az anyukámat nagyon felzaklatta az,
ami Tylerrel és a családjával történt,

elöntötte őt a fájdalom,

amit nem is igazán értettem,

aztán végül rájöttem,

hogy újraélte 1998-at,

újraélte azt az időszakot,
amikor minden éjszaka az ágyam mellett ült

újraélte azt az időszakot,
amikor nyitott ajtónál kellett fürdenem,

újraélte azt az időszakot,
amikor a szüleim attól féltek,

hogy halálra leszek kínozva,

szó szerint.

Ma sok-sok szülőnek

nincs alkalma közbelépni,
és megmenteni a szeretteit.

Rengetegen tanulnak saját gyerekeik
szenvedéseiből és megaláztatásaiból,

miután már túl késő.

Tyler tragikus, értelmetlen halála
fordulópont volt a számomra.

Arra késztetett,
hogy újraértelmezzen a velem történteket,

és ekkor körbenéztem a világon, amit
eláraszt a megszégyenítés és a zaklatás,

és máshogy láttam a dolgokat.

1998-ban nem is gondoltuk,
hogy ez a vadonatúj technológia,

az internet mire képes.

Azóta elképzelhetetlen módon
kötött össze embereket,

testvérek találtak újra egymásra,

életek menekültek meg,
forradalmak robbantak ki,

de amiket megtapasztaltam: a sötétség,
a cyberbullying, a leribancozás,

egyre jobban elharapódzott.

Az interneten minden nap,
embereket, főleg fiatalokat

akik nem állnak rá készen,
hogy kezelni tudják ezt,

annyira megbántanak és
megaláznak mások,

hogy úgy érzik, nem bírják ki
még egy napig,

és néhányan sajnos tényleg nem,

és ennek semmi köze az internethez.

A ChildLine, egy fiatalokon segítő
brit nonprofit szervezet

megdöbbentő statisztikákat
tett közzé tavaly:

2012 és 2013 között

87%-kal emelkedett

a cyberbullyinggal kapcsolatos
hívások és e-mailek száma.

Egy Hollandiában
készült metaanalízis

kimutatta, hogy most először,

a cyberbulling sokkal inkább
ébresztett öngyilkos gondolatokat,

mint a való életben történő zaklatás.

Amin meglepődtem,
pedig nem kellett volna,

az egy tavalyi kutatás,
mely kimutatta, hogy a megaláztatást

sokkal intenzívebben éljük meg,

mint a boldogságot vagy akár a haragot.

A másokkal való kegyetlenkedés
nem új keletű,

de a technológia által lehetővé tett
internetes zaklatás egyre elterjedtebb,

korlátlan és mindig elérhető.

A szégyenérzet visszhangja eddig csak
a család, a falu,

az iskola vagy
a közösség határáig ért el,

de most már megjelent az
internetes közösség is.

Emberek milliói,
gyakran név nélkül

bántanak meg másokat a szavaikkal,
és ez sok fájdalommal jár,

meg sem lehet mondani,
hogy mennyi ember

figyel meg minket nyilvános módon,

és állít pellengérre másokat.

Nagyon nagy árat kell fizetni

a nyilvános megaláztatásért,

és az internet fejlődése
csak növelte ezt az árat.

Közel két évtizede már

lassan ültetgetjük el a szégyen és a
nyilvános megaláztatás magjait

a kulturális talajunkba,
mind az interneten és a való életben.

Pletykaoldalak, lesifotósok,
valóságshow-k, politika,

hírügynökségek és néha hekkerek is
mind szégyennel kereskednek.

Az internetes környezet érzéketlenné
és elnézővé vált,

ami kedvez a trollkodásnak, a magánélet
megsértésnek és a cyberbullyingnak.

Ezzel a változással megjelent,
Nicolaus Mills professzor szavaival élve,

a megszégyenítés kultúrája.

Gondoljunk csak néhány jelentősebb
példára az elmúlt fél évből!

A főleg fiatalok által használt Snapchat

azt állítja, hogy az üzeneteik csupán

egy pár másodpercig elérhetőek.

El lehet képzelni,
mekkora tartalomról van itt szó.

A snapchatelők üzeneteit megőrző
harmadik fél alkalmazását

meghekkelték,

és 100 ezer személyes beszélgetést,
képet, videót szivárogtattak ki online,

melyek most már soha nem tűnnek el.

Jennifer Lawrence és sok más színész
iCloud accountját is meghekkelték,

és privát, intim és meztelen fotóikkal
lett tele az internet

a megkérdezésük nélkül.

Egy pletykaoldalon
több mint 5 milliószor kattintottak

erre az egy hírre.

És a Sony Pictures meghekkelése?

A legnépszerűbb dokumentumok

privát e-mailek voltak,
melyek a legkínosabb tartalommal bírtak.

De a megszégyenítés kultúrájában

a nyilvános megszégyenítésnek
más ára is van.

Az ár nem azt tükrözi,
mennyibe kerül ez az áldozatnak

amit Tylernek és sokan másoknak,

főleg nőknek, kisebbségeknek,

az LMBT közösség tagjainak
kell megfizetniük.

Az ár a zaklatók hasznát tükrözi.

Mások megtámadása a nyersanyag,
amit hatékonyan

és könyörtelenül bányásznak, feldolgoznak,
majd nagy haszonnal eladnak.

Kialakult egy olyan piac,
ahol a nyilvános megszégyenítés az áru

és a szégyen egy iparág.

Miből jön a bevétel?

A kattintásokból.

Minél nagyobb a szégyen,
annál több a kattintás.

Minél több a kattintás,
annál több a reklámbevétel.

Ez egy ördögi kör.

Minél többet kattintunk ilyen pletykákra,

annál érzéketlenebbek leszünk
a mögöttük levő emberi életek iránt,

és minél érzéketlenebbek leszünk,
annál többet kattintunk.

Mindeközben valaki pénzt keres

valaki más szenvedéséből.

Minden kattintással döntést hozunk.

Minél inkább elárasztjuk a kultúránkat
a nyilvános megszégyenítéssel,

minél inkább elfogadjuk,

annál inkább elterjed
a cyberbullying,

a trollkodás,
a hekkelés különféle formái

és az internetes zaklatás.

Miért? Mert mindnek
mások megalázása áll a középpontjában.

Ez a viselkedés az általunk
létrehozott kultúra tünete.

Gondoljanak csak bele!

A viselkedés megváltozása
a meggyőződés kialakulásával kezdődik.

Ez igaz a rasszizmusra,
a homofóbiára,

és egyéb előítéletekre,
ma, és a múltban egyaránt.

Ahogy változott a meggyőződésünk
az azonos neműek házasságát illetően,

egyre több ember élvezheti
az egyenlő bánásmódot.

Elkezdtük értékelni a fenntarthatóságot,

több ember kezdett el újrahasznosítani.

Ami a megszégyenítés kultúráját illeti,

kulturális forradalomra van szükségünk.

A nyilvános megszégyenítésnek mint véres
sportnak meg kell szűnnie,

itt az ideje közbeavatkoznunk
az interneten és a kultúrában is.

A változást elindítani egyszerű,
mégsem könnyű.

Vissza kell térnünk a régi értékekhez
-- az együttérzéshez és empátiához.

Az interneten együttérzés deficit

és empátia válság van.

Brené Brown kutató azt mondta, idézem,

„A szégyen nem éli túl az empátiát.”

A szégyen nem éli túl az empátiát.

Az én életemben is voltak
nagyon sötét napok,

melyekből csak a családtól, barátoktól,
szakemberektől

és néha idegenektől kapott
együttérzés és empátia mentett meg.

Már az is segíthet,
ha csak egy ember együtt érez veled.

A kisebbségi befolyás elmélete,

melyet Serge Moscovici
szociálpszichológus alkotott meg

kimondja, hogy ahol kevesen is

de összefognak,

ott idővel megtörténhet a változás.

Az online világban,
úgy segíthetjük a kisebbségi befolyást,

ha kiállunk az igazunkért.

Ahelyett, hogy bántunk valakit,
álljunk ki mellette,

írjunk egy pozitív hozzászólást
vagy jelentsük a zaklatást.

Higgyék el, az együttérző hozzászólások
segítenek csökkenteni a negativitást.

Úgy is szembeszállhatunk e kultúrával,
hogy olyan szervezeteket támogatunk,

melyek ilyen jellegű esetekkel
foglalkoznak,

mint a Tyler Clementi Alapítvány
az USA-ban,

az Anti-Bullying Pro
az Egyesült Királyságban

vagy a Project Rockit Ausztráliában.

Sok szó esik
a szólásszabadsághoz való jogunkról,

de többet kellene beszélnünk

a szólásszabadságra vonatkozó
felelősségünkről.

Mind szeretnénk, ha
meghallgatnának minket,

de tegyünk különbséget aközött,
hogy valaki okkal szólal fel,

vagy csak azért, hogy
felhívja magára a figyelmet.

Az internet egy szupersztráda
az egyén számára,

de ha online együttérzést
mutatunk másokkal,

az mindenkinek jó és hozzájárul egy
biztonságosabb, jobb világ létrejöttéhez.

Együttérzéssel kell kommunikálnunk
egymással az interneten,

együttérzéssel kell a híreket olvasnunk,

és együttérzéssel kell klikkelnünk.

Csak képzeljék bele magukat
valaki más főcímébe!

Végül pedig következzen egy
személyes megjegyzés.

Az elmúlt 9 hónapban

a "Miért?" kérdést
tettem fel a legtöbbször.

Miért most? Miért kell nekem
a nyilvánosság elé állnom?

Ha a sorok között olvasunk a kérdésekben,

a válasznak semmi köze a politikához.

A legjobb válasz mindig is ez volt
és lesz: itt volt az ideje.

Itt az ideje abbahagyni az
óvatoskodást a múltam körül,

itt az ideje a szégyent
magam mögött hagyni,

itt az ideje újra a kezembe venni
az életem történetének fonalát.

És nem csak önmagam
megmentéséről van szó.

Bárkinek, aki szégyentől vagy
nyilvános megaláztatástól szenved

tudnia kell egy dolgot.

Túl lehet élni.

Tudom, hogy nehéz.

Lehet, hogy nem fájdalommentes,
gyors vagy egyszerű,

de ragaszkodhatsz ahhoz,
hogy más vége legyen a történetednek.

Érezz együtt önmagaddal!

Mindannyian megérdemeljük
az együttérzést,

és azt, hogy egy együttérzőbb világban
éljünk az interneten és a való életben is.

Köszönöm a figyelmet.

(Taps)