Egy olyan nő áll most Önök előtt, aki egy évtizedig nem nyilatkozott. Ez láthatóan megváltozott, de csak nem régóta. Néhány hónapja tartottam meg az első nyilvános beszédemet a Forbes magazin 30 Under 30 találkozóján. 1500 nagyszerű ember volt jelen, mindannyian 30 év alattiak. Ez azt jelenti, hogy 1998-ban a legidősebb közülük csak 14 éves volt, a legfiatalabb pedig csupán 4. Viccelődtem velük, hogy néhányan talán csak rapdalokból ismernek. Igen, rapdalokban vagyok benne. Majdnem 40 rapdalban. (Nevetés) De a beszédem estéjén meglepő dolog történt. 41 évesen rám hajtott egy 27 éves pasi. Nem rossz, ugye? Jóképű volt, hízelgő is volt a számomra, mégis visszautasítottam. Tudják mivel akart felszedni? Vele újra 22-nek érezhetném magam. (Nevetés) (Taps) Aznap este rájöttem, talán én vagyok az egyetlen, aki elmúlt 40, de nem akar újra 22 lenni. (Nevetés) (Taps) 22 évesen beleszerettem a főnökömbe, 24 évesen pedig elszenvedtem ennek szörnyű következményeit. Felemelné a kezét, aki 22 évesen nem követett el olyan hibát, amit később megbánt? Igen. Én is így gondoltam. Hozzám hasonlóan 22 évesen, néhányan talán önök közül is rossz döntést hoztak, és nem a megfelelő emberbe szerettek bele, talán pont a főnökükbe. Bár az önök főnöke valószínűleg nem az Egyesült Államok elnöke volt. Az élet persze tele van meglepetésekkel. Nem telik el úgy nap, hogy ne emlékeztessenek erre a hibára, amit azóta már nagyon megbántam. 1998-ban miután magával ragadott egy valószínűtlen románc, olyan politikai, jogi és médiafigyelmet kaptam amilyet még nem láttunk azelőtt. Gondoljanak bele! Egy pár évvel ezelőtt csak három helyről érkeztek a hírek: újságokból vagy magazinokból, a rádióból, vagy a TV-ből. Ennyi. De nekem nem ez volt megírva. Ez a botrány már a digitális forradalommal érkezett. Ez azt jelentette, hogy bármilyen információt elérhettünk, amikor csak akartuk, akárhol. Amikor pedig 1998 januárjában kirobbant a botrány, az interneten robbant ki. Ekkor először lett egy egyszerű hírből világraszóló hír az interneten, egy óriási visszhangot kapó hír az egész világon. Számomra ez azt jelentette, hogy egy éjszaka alatt egyszerű hétköznapi személyből, világszerte megalázott személlyé váltam. Én voltam az első, aki így vesztette el a jó hírét az egész világon, szinte egy szempillantás alatt. A technológiának köszönhető azonnali ítélkezés virtuális kődobálók tömegéhez vezetett. Mindez a szociális média előtt volt ugyan, de akkor is lehetett kommentelni, történeketeket és persze gonosz vicceket küldeni emailben. A hírforrások képeket közöltek rólam, hogy minél több újságot, internetes hirdetést adhassanak el, és hogy a TV elé csábítsák a nézőket. Emlékeznek arra képre, amelyiken svájcisapkát viselek? Bevallom, követtem el hibákat, főleg azt, hogy felvettem azt a sapkát. De az a figyelem és a megítélés, amit én, nem pedig a hír kapott, én személyesen, az példátlan volt. Hívtak szajhának, ribinek, kurvának, ringyónak, lotyónak, és persze "annak a nőnek". Sokan láttak, de valójában kevesen ismertek. Érthető módon könnyű volt elfelejteni, hogy "az a nő" is élő ember, van lelke és régen boldog volt. Amikor 17 éve ez történt velem, a jelenségnek még nem volt neve. Ma cyberbullyingnak vagy internetes zaklatásnak hívjuk. Ma szeretném megosztani Önökkel a tapasztalataimat, szó lesz arról, hogy ennek segítségével hogyan szereztem kulturális tapasztalatot, és hogy miként vezethet ez a tapasztalat egy olyan változáshoz, ami csökkentheti mások szenvedéseit. 1998-ban elvesztettem a jó híremet és a méltóságomat. Szinte mindent elvesztettem, majdnem az életemet is. Képzeljék csak el! 1998 szeptemberében járunk. Egy ablaktalan irodai szobában ülök, a független ügyész hivatalában, zúgó fénycsövek árnyékában. A saját hangomat hallgatom titokban rögzített telefonbeszélgetéseken keresztül, melyeket egy állítólagos barát vett fel egy évvel ezelőtt. Azért vagyok itt, mert beidéztek, hogy személyesen igazoljam mind a 20 órányi rögzített beszélgetést. Az elmúlt 8 hónapban, ezen felvételek rejtélyes tartalma, mint Damoklész kardja lebegett a fejem felett. Mégis ki emlékszik arra, mit mondott egy évvel ezelőtt? Félve és megalázottan hallgatom, hallgatom, ahogy csacsogok erről meg arról, hallgatom, ahogy szerelmet vallok az elnöknek, és persze a szívfájdalmamat, hallgatom a hol rosszindulatú, hol goromba, hol butácska önmagamat, aki kegyetlen, kérlelhetetlen, közönséges, hallgatom, miközben szörnyen szégyellem magam, a legrosszabb énemet, azt, akit szinte meg sem ismerek. Egy pár nappal később a Kongresszus elé kerül a Starr-jelentés, benne minden egyes lopott szóval, hangfelvétellel és átirattal. Az is elég ijesztő, hogy az emberek elolvashatták az átiratokat, de néhány héttel később a hangfelvételeket leadja a TV, és jelentős része az internetet is elérhetővé válik. A nyilvános megszégyenítés borzalmas volt. Az élet szinte elviselhetetlené vált. 1998-ban még ritkán történt ilyen, mármint, hogy ellopták emberek bizalmas szavait, tetteit, beszélgetéseit vagy fényképeit, hogy aztán nyilvánosságra hozzák őket. Nyilvánosságra - beleegyezés nélkül. Nyilvánosságra - kontextus nélkül. Nyilvánosságra - együttérzés nélkül. Ugorjunk 12 évet előre 2010-re, amikor is megszületett a közösségi média. Sajnos egyre több, az enyémhez hasonló esettel találkozni attól függetlenül, hogy az illető követett-e el hibát, ráadásul ez már nem csak a hétköznapi embereket érinti. Néhány esetnek borzasztó következményei lettek, nagyon borzasztóak. Éppen az anyukámmal telefonáltam 2010 szeptemberében, amikor szóba került egy hír a Rutgers Egyetem egyik elsőéves egyetemistájáról, Tyler Clementiről. A drága, érzékeny, kreatív Tylert titokban lekamerázta a szobatársa, miközben intim kapcsolatba került egy másik férfival. Amint ez felkerült az internetre, kezdetét vette a kigúnyolás és a cyberbullying. Néhány nappal később Tyler leugrott a George Washington hídról és életét vesztette. 18 éves volt. Az anyukámat nagyon felzaklatta az, ami Tylerrel és a családjával történt, elöntötte őt a fájdalom, amit nem is igazán értettem, aztán végül rájöttem, hogy újraélte 1998-at, újraélte azt az időszakot, amikor minden éjszaka az ágyam mellett ült újraélte azt az időszakot, amikor nyitott ajtónál kellett fürdenem, újraélte azt az időszakot, amikor a szüleim attól féltek, hogy halálra leszek kínozva, szó szerint. Ma sok-sok szülőnek nincs alkalma közbelépni, és megmenteni a szeretteit. Rengetegen tanulnak saját gyerekeik szenvedéseiből és megaláztatásaiból, miután már túl késő. Tyler tragikus, értelmetlen halála fordulópont volt a számomra. Arra késztetett, hogy újraértelmezzen a velem történteket, és ekkor körbenéztem a világon, amit eláraszt a megszégyenítés és a zaklatás, és máshogy láttam a dolgokat. 1998-ban nem is gondoltuk, hogy ez a vadonatúj technológia, az internet mire képes. Azóta elképzelhetetlen módon kötött össze embereket, testvérek találtak újra egymásra, életek menekültek meg, forradalmak robbantak ki, de amiket megtapasztaltam: a sötétség, a cyberbullying, a leribancozás, egyre jobban elharapódzott. Az interneten minden nap, embereket, főleg fiatalokat akik nem állnak rá készen, hogy kezelni tudják ezt, annyira megbántanak és megaláznak mások, hogy úgy érzik, nem bírják ki még egy napig, és néhányan sajnos tényleg nem, és ennek semmi köze az internethez. A ChildLine, egy fiatalokon segítő brit nonprofit szervezet megdöbbentő statisztikákat tett közzé tavaly: 2012 és 2013 között 87%-kal emelkedett a cyberbullyinggal kapcsolatos hívások és e-mailek száma. Egy Hollandiában készült metaanalízis kimutatta, hogy most először, a cyberbulling sokkal inkább ébresztett öngyilkos gondolatokat, mint a való életben történő zaklatás. Amin meglepődtem, pedig nem kellett volna, az egy tavalyi kutatás, mely kimutatta, hogy a megaláztatást sokkal intenzívebben éljük meg, mint a boldogságot vagy akár a haragot. A másokkal való kegyetlenkedés nem új keletű, de a technológia által lehetővé tett internetes zaklatás egyre elterjedtebb, korlátlan és mindig elérhető. A szégyenérzet visszhangja eddig csak a család, a falu, az iskola vagy a közösség határáig ért el, de most már megjelent az internetes közösség is. Emberek milliói, gyakran név nélkül bántanak meg másokat a szavaikkal, és ez sok fájdalommal jár, meg sem lehet mondani, hogy mennyi ember figyel meg minket nyilvános módon, és állít pellengérre másokat. Nagyon nagy árat kell fizetni a nyilvános megaláztatásért, és az internet fejlődése csak növelte ezt az árat. Közel két évtizede már lassan ültetgetjük el a szégyen és a nyilvános megaláztatás magjait a kulturális talajunkba, mind az interneten és a való életben. Pletykaoldalak, lesifotósok, valóságshow-k, politika, hírügynökségek és néha hekkerek is mind szégyennel kereskednek. Az internetes környezet érzéketlenné és elnézővé vált, ami kedvez a trollkodásnak, a magánélet megsértésnek és a cyberbullyingnak. Ezzel a változással megjelent, Nicolaus Mills professzor szavaival élve, a megszégyenítés kultúrája. Gondoljunk csak néhány jelentősebb példára az elmúlt fél évből! A főleg fiatalok által használt Snapchat azt állítja, hogy az üzeneteik csupán egy pár másodpercig elérhetőek. El lehet képzelni, mekkora tartalomról van itt szó. A snapchatelők üzeneteit megőrző harmadik fél alkalmazását meghekkelték, és 100 ezer személyes beszélgetést, képet, videót szivárogtattak ki online, melyek most már soha nem tűnnek el. Jennifer Lawrence és sok más színész iCloud accountját is meghekkelték, és privát, intim és meztelen fotóikkal lett tele az internet a megkérdezésük nélkül. Egy pletykaoldalon több mint 5 milliószor kattintottak erre az egy hírre. És a Sony Pictures meghekkelése? A legnépszerűbb dokumentumok privát e-mailek voltak, melyek a legkínosabb tartalommal bírtak. De a megszégyenítés kultúrájában a nyilvános megszégyenítésnek más ára is van. Az ár nem azt tükrözi, mennyibe kerül ez az áldozatnak amit Tylernek és sokan másoknak, főleg nőknek, kisebbségeknek, az LMBT közösség tagjainak kell megfizetniük. Az ár a zaklatók hasznát tükrözi. Mások megtámadása a nyersanyag, amit hatékonyan és könyörtelenül bányásznak, feldolgoznak, majd nagy haszonnal eladnak. Kialakult egy olyan piac, ahol a nyilvános megszégyenítés az áru és a szégyen egy iparág. Miből jön a bevétel? A kattintásokból. Minél nagyobb a szégyen, annál több a kattintás. Minél több a kattintás, annál több a reklámbevétel. Ez egy ördögi kör. Minél többet kattintunk ilyen pletykákra, annál érzéketlenebbek leszünk a mögöttük levő emberi életek iránt, és minél érzéketlenebbek leszünk, annál többet kattintunk. Mindeközben valaki pénzt keres valaki más szenvedéséből. Minden kattintással döntést hozunk. Minél inkább elárasztjuk a kultúránkat a nyilvános megszégyenítéssel, minél inkább elfogadjuk, annál inkább elterjed a cyberbullying, a trollkodás, a hekkelés különféle formái és az internetes zaklatás. Miért? Mert mindnek mások megalázása áll a középpontjában. Ez a viselkedés az általunk létrehozott kultúra tünete. Gondoljanak csak bele! A viselkedés megváltozása a meggyőződés kialakulásával kezdődik. Ez igaz a rasszizmusra, a homofóbiára, és egyéb előítéletekre, ma, és a múltban egyaránt. Ahogy változott a meggyőződésünk az azonos neműek házasságát illetően, egyre több ember élvezheti az egyenlő bánásmódot. Elkezdtük értékelni a fenntarthatóságot, több ember kezdett el újrahasznosítani. Ami a megszégyenítés kultúráját illeti, kulturális forradalomra van szükségünk. A nyilvános megszégyenítésnek mint véres sportnak meg kell szűnnie, itt az ideje közbeavatkoznunk az interneten és a kultúrában is. A változást elindítani egyszerű, mégsem könnyű. Vissza kell térnünk a régi értékekhez -- az együttérzéshez és empátiához. Az interneten együttérzés deficit és empátia válság van. Brené Brown kutató azt mondta, idézem, „A szégyen nem éli túl az empátiát.” A szégyen nem éli túl az empátiát. Az én életemben is voltak nagyon sötét napok, melyekből csak a családtól, barátoktól, szakemberektől és néha idegenektől kapott együttérzés és empátia mentett meg. Már az is segíthet, ha csak egy ember együtt érez veled. A kisebbségi befolyás elmélete, melyet Serge Moscovici szociálpszichológus alkotott meg kimondja, hogy ahol kevesen is de összefognak, ott idővel megtörténhet a változás. Az online világban, úgy segíthetjük a kisebbségi befolyást, ha kiállunk az igazunkért. Ahelyett, hogy bántunk valakit, álljunk ki mellette, írjunk egy pozitív hozzászólást vagy jelentsük a zaklatást. Higgyék el, az együttérző hozzászólások segítenek csökkenteni a negativitást. Úgy is szembeszállhatunk e kultúrával, hogy olyan szervezeteket támogatunk, melyek ilyen jellegű esetekkel foglalkoznak, mint a Tyler Clementi Alapítvány az USA-ban, az Anti-Bullying Pro az Egyesült Királyságban vagy a Project Rockit Ausztráliában. Sok szó esik a szólásszabadsághoz való jogunkról, de többet kellene beszélnünk a szólásszabadságra vonatkozó felelősségünkről. Mind szeretnénk, ha meghallgatnának minket, de tegyünk különbséget aközött, hogy valaki okkal szólal fel, vagy csak azért, hogy felhívja magára a figyelmet. Az internet egy szupersztráda az egyén számára, de ha online együttérzést mutatunk másokkal, az mindenkinek jó és hozzájárul egy biztonságosabb, jobb világ létrejöttéhez. Együttérzéssel kell kommunikálnunk egymással az interneten, együttérzéssel kell a híreket olvasnunk, és együttérzéssel kell klikkelnünk. Csak képzeljék bele magukat valaki más főcímébe! Végül pedig következzen egy személyes megjegyzés. Az elmúlt 9 hónapban a "Miért?" kérdést tettem fel a legtöbbször. Miért most? Miért kell nekem a nyilvánosság elé állnom? Ha a sorok között olvasunk a kérdésekben, a válasznak semmi köze a politikához. A legjobb válasz mindig is ez volt és lesz: itt volt az ideje. Itt az ideje abbahagyni az óvatoskodást a múltam körül, itt az ideje a szégyent magam mögött hagyni, itt az ideje újra a kezembe venni az életem történetének fonalát. És nem csak önmagam megmentéséről van szó. Bárkinek, aki szégyentől vagy nyilvános megaláztatástól szenved tudnia kell egy dolgot. Túl lehet élni. Tudom, hogy nehéz. Lehet, hogy nem fájdalommentes, gyors vagy egyszerű, de ragaszkodhatsz ahhoz, hogy más vége legyen a történetednek. Érezz együtt önmagaddal! Mindannyian megérdemeljük az együttérzést, és azt, hogy egy együttérzőbb világban éljünk az interneten és a való életben is. Köszönöm a figyelmet. (Taps)