Hogyan javítsunk meg egy elromlott oktatási rendszert... többletköltségek nélkül?

Seema Bansal ambiciózus célt kitűzve útjára indította a 15 000 iskolát számláló indiai Haryana állam közoktatási reformját: 2020-ig a gyerekek 80%-ának a tudása érje el az osztálya szintjét. Célja megvalósításában olyan reformintézkedéseket keres, amelyek külső anyagi források nélkül működnek minden iskolában. Bansal és csapata sikerrel használva az egyszerű, kreatív technikákat – mint például a tanárokkal való kommunikáció SMS-csoportokon keresztül – mára mérhető tanulmányi fejlődést és elköteleződést tapasztal Haryana iskoláiban.

Mindannyiunknak vannak előítéletei.

Például, néhányunk hajlamos azt gondolni,

hogy nagyon nehéz átalakítani
hanyatló kormányzati rendszereket.

Mikor kormányrendszerekre gondolunk,

hajlamosak vagyunk azt gondolni,
hogy elavultak, saját útjukat járják,

esetleg a vezetés túl bürokratikus ahhoz,

hogy változtatni tudjon a helyzeten.

Ma meg akarom kérdőjelezni
ezt az elméletet.

Elmondom egy hatalmas
kormányzati rendszer történetét.

amely nemcsak a reform útjára lépett,

hanem látványos eredményeket is elért,

alig három év alatt.

Így néz ki egy indiai
állami iskola osztályterme.

Egymillió ilyen iskola van Indiában.

Még nekem is, aki egész
életében Indiában élt,

egészen szívszorító belépni
egy ilyen iskolába.

11 éves korukra a gyerekek 50%-a

annyira le van maradva az oktatásban,

hogy a felzárkóztatásuk reménytelen.

A 11 évesek nem képesek
egyszerű összeadásra.

Nem tudnak megfogalmazni
egy nyelvtanilag helyes mondatot.

Ezeket mindannyian
elvárnánk egy 8 évestől,

hogy meg tudja csinálni.

Mire a gyerekek 13-14 évesek lesznek,

általában lemorzsolódnak az iskolából.

Indiában az állami iskolák nemcsak
ingyenes oktatást nyújtanak,

hanem ingyenes tankönyveket
munkafüzeteket, ingyen étkezést,

néha még ösztöndíjat is adnak.

De ma a szülők 40%-a választja inkább,

hogy kiveszi gyerekét
az állami iskolákból,

és saját zsebére magániskolába íratja.

Összehasonlításképpen, egy sokkal
gazdagabb országban, az USA-ban,

ez az arány csupán 10%.

Ez ékesen bizonyítja, hogy mennyire
rossz a közoktatás Indiában.

Ez a háttértörténete annak,
hogy 2013 nyarán kaptam egy hívást

egy egészen kiváló hölgytől,
bizonyos Surina Rajantől.

aki az Oktatási Hivatal
vezetője volt akkoriban

az indiai Haryana államban.

Azt mondta nekünk:

"Két éve én vezetem ezt a hivatalt.

Számos dolgot kipróbáltam,
és úgy tűnik, semmi sem működik.

Tudnál esetleg segíteni?"

Hadd jellemezzem nektek
röviden Haryanát.

Haryana államnak 30 millió lakosa van.

15 000 állami iskolája,

és több mint 2 millió gyerek
jár azokba az iskolákba.

Így azzal a hívással segítséget ígértem

egy akkora államnak és rendszernek,

mint Peru vagy Kanada.

Amint elkezdtem ezt a projektet,
két dolog fájón tudatosult bennem:

az egyik, hogy soha nem
csináltam ilyesmit ezelőtt.

A másik, hogy többen, akik igen,
nem értek el nagy sikereket benne.

Amint a kollégáim és én
végignéztünk az országon

és a világon,

nem tudtunk olyan példát találni,

amit át tudtunk volna ültetni Haryanába.

Tudtuk, saját ösvényt kell kitaposnunk.

Mindenesetre azonnal belevágtunk,
és ahogy belevágtunk,

mindenféle gondolat kavargott bennünk.

Többünk mondta: "Változtassuk
a tanárok toborzási módján,

vegyünk fel új igazgatókat,
és képezzük ki őket,

küldjük őket külföldi tanulmányutakra,

alkalmazzunk technológiát
az osztálytermekben."

Az első hét végére 50 ötletünk volt,

mindegyikük csodálatosan hangzott.

De semmiképp sem lettünk volna
képesek 50 dolgot megvalósítani.

Így azt mondtam:

"Várjatok, előbb döntsük el,
hogy mit akarunk elérni."

Aztán sok huzavona és vita után

Haryana egy célt tűzött ki maga elé:

legyen 2020-ig gyerekeink 80%-ának
tudása osztályának megfelelő szinten.

A cél sajátosságai most nem számítanak,

hanem csak az: mennyire konkrét a cél.

Mert így válogathattunk azon ötletekből,

amelyek felvetődtek bennünk,

és eldönthettük, melyeket alkalmazzuk.

Támogatja ez az ötlet ezt a célt?
Ha igen, tartsuk meg!

De ha nem, vagy nem vagyunk
biztosak benne, rakjuk félre.

Annyira egyszerű, mint amennyire hangzik:
a nagyon sajátos cél lehetővé tette,

hogy összpontosítsunk és precízek legyünk

az átalakítás során.

Az elmúlt két és fél év

igen kedvező volt számunkra.

Tehát, megvolt a célunk,

aztán rá kellett jönnünk,
mik a gondok, és mi van elrontva.

Mielőtt elmentünk az iskolákba,
többen mondták nekünk,

hogy az oktatás színvonala azért alacsony,

mert a tanárok vagy lusták,
és nem járnak be az iskolába,

vagy mert alkalmatlanok, valójában
nem tudják, hogyan kell tanítani.

Amikor elmentünk az iskolákba,
valami teljesen mást tapasztaltunk.

Legtöbb napon a tanárok többsége
valójában benn volt az iskolában.

De amikor beszélgettünk velük,

rájöttünk, hogy tökéletesen képesek
lennének általános iskolásokat tanítani.

De nem tanítanak.

Elmentem egy iskolába,

ahol a tanárok egy osztályterem

és egy vécé építését felügyelték.

Egy másik iskolában két tanár

elment a közeli bankfiókba

rátenni az ösztöndíjat
gyerekeik számlájára.

Délidőben a tanárok zöme
azzal töltötte idejét, hogy az ebéd

meg legyen főzve, ellenőrizve legyen,
és fel legyen szolgálva a tanulóknak.

Megkérdeztük őket:

"Mi folyik itt, miért nem tanítotok?"

Azt válaszolták: "Ezt várják el tőlünk."

Amikor a tanfelügyelő látogatóba jön,

pont ezeket ellenőrzi.

Rendben van-e a vécé,
ki van-e osztva az étel?

Amikor az igazgató megbeszélésre
megy a központi hivatalba,

pontosan ezeket vitatják meg.

Így mentek a dolgok
az elmúlt két évtizedben,

India megküzdött a feladattal,
hogy legyen elég elérhető iskola,

és beiskolázott gyerek az iskolákban.

Ezért a kormány indított
egy egész programsorozatot,

hogy megbirkózzon ezen feladatokkal,

és a tanárok hallgatólagosan
e programok kivitelezőivé váltak.

Nem nyíltan, hanem hallgatólagosan.

Nem a tanárok továbbképzésére

vagy jelenlétük ellenőrzésére
volt szükség,

hanem hogy elmondják nekik:

az a legfontosabb dolguk,
hogy az osztályteremben tanítsanak.

A tanítás minőségét kell ellenőrizni,

mérni és jutalmazni,

és nem mindenféle egyéb dolgot.

Így amint végignéztük
az oktatási rendszert,

amint egyre mélyebbre ástunk,
olyan okokra bukkantunk rá,

amelyek meghatározták,
hogyan viselkednek a rendszer résztvevői.

Rájöttünk: ha változtatunk egyes dolgokon,

akkor fogunk tudni számos más dolgon is.

Oktathatnánk, vihetnénk technológiát
az iskolákba,

de a rendszer nem változna meg.

E nem nyilvánvaló alapgondok elintézése

a program kulcsfontosságú része lett.

Megvolt a célunk,
és megvoltak a problémáink,

most ki kellett találnunk a megoldásokat.

Nyilván nem akartuk
feltalálni a spanyolviaszt,

Így azt mondtuk: "Nézzünk körül,
meglátjuk mit találunk."

Aztán rábukkantunk ezekre a gyönyörű,
apró kísérleti tanulmányokra

világ- és országszerte.

Civil szervezetek, alapítványok által
véghezvitt apró dolgokra.

De érdekes, hogy egyikük
sem volt elterjedve.

Mindegyikük 50, 100 vagy 200
iskolára korlátozódott.

De mi 15 000 iskolára kerestünk megoldást.

Utánanéztünk: ha e megoldások beváltak,

miért nem terjedtek el?

Ha egy átlagos civil szervezet megérkezik,

az nem csupán szakértelmét hozza magával,

hanem további erőforrásokat is.

Talán hoz magával pénzt,

Talán bevon embereket,

technológiát.

Az 50-100 iskolában, ahol ténykednek,

ezek a kiegészítő erőforrások
valóban változást hoznak.

De most képzeljük el,
hogy a civil szervezet vezetője

azzal megy a Oktatási Hivatal vezetőjéhez:

"Csináljuk meg most ezt 15 000 iskolával!"

Ki teremt elő annyi pénzt,

hogy az elég legyen 15 000 iskolára?

Nem növelheti költségeit,

Nincsenek meg az erőforrásai.

Ezért az újítások sem hoznak eredményt.

Így rögtön a projekt elején azt mondtuk:

"Bárminek, amit tennünk kell,
elterjeszthetőnek kell lennie,

működnie kell mind a 15 000 iskolában."

Bele kell férjen

a létező állami költségvetésbe
és erőforrásokba.

Mondani sokkal könnyebb,
mint megcsinálni.

(Nevetés)

Azt hiszem, volt egy bizonyos pont,

amikor csapattagjaim utáltak engem.

Hosszú órákat töltöttünk
irodában, kávéházakban,

némelykor épp bárokban,

fejünket dörzsölve mondogattuk:

"Hol vannak a megoldások,
hogyan fogjuk orvosolni ezt a bajt?"

A végén, azt hiszem, számos gondra
megtaláltuk a megoldást.

Például.

A hatékony tanulással kapcsolatban

gyakran szóba kerül a "csinálva tanulás".

A gyerekeknek nem kellene
könyveket memorizálni,

foglalkozásokat kellene tartani,

ami hatékonyabb tanulási módszer,

ami lényegében különféle tárgyak,

pl. gömbök, tanuló pálcák, abakuszok
tanulóknak való kiosztását jelenti.

De nincs meg a keret arra,
hogy biztosítsuk mindezt

15 000 iskola és 2 millió gyerek számára.

Más megoldást kellett találni.

Semmi sem jutott eszünkbe.

Egyszer az egyik csapattagunk
meglátta egy iskolában,

ahogy egy tanár köveket, fadarabokat
szed fel a kinti kertből,

aztán bevitte az osztályterembe,

és odaadta a tanulóknak.

Ez nagy heuréka-pillanat volt a számunkra.

Haryanában most a tankönyvekben

minden fogalom után van
egy kis keretes szöveg,

ami utasításokat tartalmaz
a tanároknak, miszerint

"E fogalom tanításához
ilyen foglalkozást csinálhatsz.

A foglalkozáshoz ezeket tudják a gyerekek

a környezetedből – pl. a kinti kertből

vagy az osztályteremből begyűjtve –

tansegédletként használni."

Haryana-szerte látunk tanárokat,

akik képesek megannyi újítást
használni a diákok tanításához.

Ezzel a módszerrel, bármit terveztünk is,

tényleg mindent be tudtuk vezetni

mind a 15 000 iskolában,
az első naptól kezdve.

Ezzel elérkeztem az utolsó gondolatomhoz.

Hogyan hajtunk végre valamit

15 000 iskolában s 100 000 tanárral?

A hivatalnak korábban volt

egy nagyon érdekes eljárása,

amit így hívnék: "A remény láncolata".

Körleveleket írogattak a központból,

s szétküldték a következő szintre,

azaz a körzeti hivatalokba.

Aztán remélve, hogy az egyes
körzeti hivatalokban

egy hivatalnok a levelet megkapva
kinyitja, elolvassa,

és továbbítja a következő szintre,

a községi hivatalokba.

Azt remélték, hogy a községi hivatalban

ha valaki megkapja levelet,

kinyitja, elolvassa és továbbítja
végül a 15 000 iskolaigazgatónak.

Az ember azt remélné,
hogy az iskolaigazgatókhoz

eljut a levél, átvették, megértették

és elkezdték az utasítást végrehajtani.

Kissé nevetséges volt.

Tudtuk, hogy a technológia a válasz,

de tudtuk azt is, hogy a legtöbb iskolának

nincs számítógépe vagy e-mailje.

De a tanároknak van okostelefonjuk.

Folyamatosan Facebookon
ésWhatsAppon vannak, SMS-eznek.

Így Haryanában most minden igazgató

és tanár WhatsApp-csoportok
százai között van szétosztva,

és bármikor, amikor közölni kell valamit,

csak közzéteszik az összes
WhatsApp-csoportban,

ami aztán terjed, mint a futótűz.

Azonnal megnézhetjük, ki fogadta,

ki olvasta el.

A tanárok kérhetik
egy kérdés azonnali tisztázását,

és ami még érdekes,

hogy nemcsak a központok
válaszolhatják meg a kérdéseket,

hanem egy teljesen másik állambeli tanár

is felszólalhat és válaszolhat a kérdésre.

Mindenki társként tevékenykedett
mindenki csoportjában,

és a dolgok kezdenek megvalósulni.

Így ma a haryanai iskolákban

már más a helyzet.

A tanárok osztályteremben vannak,

tanítanak.

Gyakran innovatív technikákkal.

Amikor a tanfelügyelő meglátogatja
az osztálytermet,

nem csupán a vécé állapotát ellenőrzi,

hanem a tanítás minőségét is.

Negyedévente az állam összes tanulóját

értékelik a tanulmányi eredményük alapján.

A jól teljesítő iskolákat megjutalmazzák.

A nem jól teljesítő iskolákat pedig

kérdőre vonják.

Persze, kapnak további segítséget is,

hogy jobban teljesíthessenek a jövőben.

Az oktatásban nagyon nehéz

az eredményeket gyorsan leszűrni.

Amikor rendszerszintű, nagymértékű
változásokról beszélnek,

7-10 éves távlatokban gondolkodnak.

De nem úgy Haryanában!

Tavaly volt három független tanulmány,

amelyek a tanulók eredményét mérte,

és amelyek kimutatták, hogy valami elemi,

valami páratlan dolog történik Haryanában.

A tudásszint romlása megállt,

és elkezdődött felfelé ívelése.

Haryana egyike az ország azon államának,

amely javulást mutat,

és bizonyára azok egyike is,
amely a leggyorsabb javulást mutatja.

Ezek korai jelek még,

hosszú út áll előttünk,

de reménnyel tölt el
minket a jövőt illetően.

Elmentem nemrég egy iskolába,

és amint éppen elindultam kifelé,

egy hölgybe botlottam,

Parvatinak hívják,

az egyik szülő volt,

és mosolygott.

Megkérdeztem: "Miért mosolyogsz?
Mi történt?"

Erre ő: "Nem tudom, mi történik,

de azt tudom, hogy a gyerekeim tanulnak,

jól érzik magukat,

és egyelőre nem keresek magániskolát,

ahová átíratnám őket."

De visszakanyarodok oda, ahol kezdtem:

Változhatnak a kormányrendszerek?

Én bizonyos vagyok benne.

Ha helyes eszközöket kapnak,

hegyeket képesek megmozgatni.

Köszönöm.

(Taps)