A gyermekkori traumák egész életre kiható egészségkárosító következményei

A gyermekkori trauma nem olyasvalami, amit csak úgy "kinövünk" felnőttkorunkra. A gyermekorvos Nadine Burke Harris arról tart előadást, hogy az állandó stressz, amelyet a bántalmazás, az elhanyagoltság, a szülők mentális betegsége vagy drogfüggése okoz, kimutathatóan károsítja az agy fejlődését. Ez a hatás az egész életen át kitart, megháromszorozva a szívbetegségek és a tüdőrák kockázatát azoknál, akik súlyos traumán esnek át. Egy szenvedélyes beszédet hallhatunk, amely a gyermekgyógyászatot a hagyományos gyakorlattal való szembeszállásra buzdítja, a hangsúlyt pedig nem a tünetek gyógyítására, hanem a kiváltó traumák megelőzésére és kezelésre fekteti.

Az 1990-es évek közepén

a CDC és a Kaiser Permanente

kimutatott egy tényezőt,
amely drasztikusan megnövelte

az USA-ban vezető 10 halálokból
7-nek a kockázatát.

Ha nagy mértékben jelen van,
befolyásolja az agy fejlődését,

az immunrendszert, a hormonrendszert,

sőt még a DNS leolvasódását
és átíródását is.

Azon egyéneknél, akik nagy mértékben
ki vannak téve ennek a tényezőnek,

a szívbetegségek és a tüdőrák kockázata
háromszorosára nő,

és húsz évvel alacsonyabb a várható
élettartamuk.

És mégis, az orvosokat ma még nem képezik
e tényező szűrésére vagy kezelésére.

Nos, a tényező, amiről beszélek,
nem egy rovarirtó- vagy tartósítószer.

Ez a gyermekkori trauma.

Rendben. Nézzük, milyen gyermekkori
traumákra utalok?

Nem egy rosszul sikerült dolgozatra, vagy
egy elvesztett kosármeccsre gondolok.

Olyan félelmekről beszélek, amelyek
annyira súlyosak vagy áthatóak, hogy

szó szerint behatolnak a bőrünk alá, és
megváltoztatják élettani folyamatainkat:

ilyen például a bántalmazás vagy
az elhanyagoltság,

vagy, ha a szülő mentális
betegségben szenved,

vagy drogfüggő.

Nos, elég sokáig

úgy tekintettem ezekre a dolgokra,
ahogyan tanították nekem:

vagy szociális problémaként -- ami a
szociális ellátás területére tartozik --

vagy pszichés problémaként --
ami a mentálhigiéné területe.

Azután azonban történt valami, ami
teljesen megváltoztatta a nézőpontomat.

A gyakornoki időszakom után

olyan helyen akartam dolgozni, ahol
érezhettem, hogy igazán szükség van rám,

ahol valódi változást tudok elérni.

Ezért kezdtem el dolgozni
a California Pacific Orvosi Központnak,

Észak-Kalifornia egyik legjobb
magánkórházának,

és közösen megnyitottunk egy klinikát
Bayview-Hunters Pointban,

San Francisco egyik legszegényebb,
legrosszabbul ellátott környékén.

Nos, ezt megelőzően,

csak egyetlen gyermekorvos volt
egész Bayviewban,

több, mint 10 000 gyermek ellátására.

Ezért felállítottunk egy épületet, és
magas szintű ellátást tudtunk nyújtani

a pácienseknek, fizetőképességüktől
függetlenül.

Nagyszerű volt. Az egészségügy
tipikus problémáit vettük célba:

az ellátáshoz való hozzáférést,
az immunitási rátát,

az asztma kórházi kezelésének arányát,

és sikerült elérnünk az összes célunkat.

Nagyon büszkék voltunk.

De aztán észrevettem egy zavaró trendet.

Leírás alapján
sok gyermekünk szenvedett ADHD-ben,

azaz figyelemhiányos hiperaktivitásban,

de amikor elvégeztem egy teljes körű
kórelőzmény- és fizikai állapotfelmérést,

azt találtam, hogy a legtöbb páciensemre

nem érvényes az ADHD diagnózis.

A legtöbb gyermek, akiket vizsgáltam,
olyan súlyos traumán esett át,

hogy úgy tűnt,
valami másfajta folyamat zajlik.

Éreztem, hogy valami fontos rész hiányzik.

Nos, a gyakornokságom előtt
közegészségügyből diplomáztam,

és ott azt tanítják,

hogy ha orvosként megvizsgálsz

100 gyermeket, akik mindannyian
ugyanabból a kútból ittak,

és közülük 98-nál hasmenés alakul ki,

felírhatod mindegyikőjüknek

ugyanazt az antibiotikumot újra és újra,
vagy a tünet mögé nézhetsz,

és felteheted a kérdést:
"Mégis mi a csuda van ebben a kútban?"

Így nekiálltam elolvasni mindent,
ami a kezem ügyébe került arról,

hogy a rossz környezeti hatások

milyen módon befolyásolják a gyermekek
fejlődésben lévő agyát és testét.

Azután egy nap az egyik kollégám
besétált az irodámba,

és megkérdezte:
"Dr Burke, látta már ezt?"

Egy kutatási tanulmány másolatát
tartotta a kezében,

a "Tanulmány a Kedvezőtlen Gyermekkori
Élményekről"-t.

Az a nap megváltoztatta a klinikai
gyakorlatomat és a karrieremet.

Ez egy olyan tanulmány,

amelyet mindenkinek ismernie kell.

A tanulmányt Dr. Vince Felitti (Kaiser) és
Dr. Bob Anda készítették (CDC), akik

közösen megkérdeztek 17,500 felnőttet
olyan élményeikről,

amelyeket ők "kedvezőtlen gyermekkori
élmények"-nek, rövidítve ACE-nek neveztek.

Ezek magukba foglalják a fizikai, érzelmi,
vagy szexuális bántalmazást;

a fizikai vagy érzelmi elhanyagoltságot;

valamely szülő mentális zavarát,
drogfüggését vagy börtönbüntetését;

a szülők szétköltözését vagy válását;

vagy a családon belüli erőszakot.

Minden "igen" válasz 1 pontot ér
az ACE listán.

Ezután összehasonlították

az ACE pontokat és az egészségi
állapotokat.

Megdöbbentő volt, amit találtak.

Két dologra derült fény:

Az első: a kedvezőtlen gyermekkori
élmények hihetetlenül gyakoriak.

A népesség 67 százaléka legalább 1 pontot
szerzett az ACE listán,

és 12,6 százaléknak, azaz minden nyolcadik
embernek, 4 vagy több pontja lett.

A második dolog, amit találtak:

Az ACE pontszámok
és az egészségi állapot között

mennyiségi összefüggés áll fenn:

minél magasabb valaki ACE pontszáma,
annál rosszabb az egészségi állapota.

Egy 4 vagy magasabb pontszámmal
rendelkező személy esetében

a krónikus obstruktív tüdőbetegség
kockázata

2,5-szer nagyobb, mint egy
nulla ACE pontos személynél.

Hepatitiszre vetítve, szintén 2,5-szer
nagyobb a kockázat.

A depresszió esélye 4,5-szeres.

Az öngyilkossági hajlam esetében
ez a szám 12-szeres.

Egy 7 vagy magasabb pontszámmal
bíró egyén esetében

a tüdőrák kockázata háromszoros,

és 3,5-szer magasabb
az ischaemiás szívbetegség veszélye,

amely az USA-ban a vezető halálok.

Nos, ez természetesen logikus.

Páran ránéztek ezekre az adatokra és
azt mondták: "Ugyan már! Ha nehéz

gyermekkorod volt, sokkal valószínűbb,
hogy inni és dohányozni fogsz,

és olyan dolgokat csinálsz, amik
tönkreteszik az egészségedet.

Ez még nem tudomány.
Csak rossz viselkedés."

Azután kiderül, hogy pontosan
itt lép be a tudomány.

Most már jobban értjük, mint eddig valaha,

hogy a korai rossz körülmények

hogyan befolyásolják a gyermekek agyának
és testének fejlődését.

Hatással vannak olyan területekre mint
a nucleus accumbens,

amely az agy öröm- és önjutalmazó
központja,

és szerepet játszik a függőségek
kialakulásában.

Gátolják a prefrontális kérget,

amely az önuralomhoz
és végrehajtó funkciókhoz szükséges,

és kulcsfontosságú a tanulásban.

MRI felvételeken

mérhető különbségeket láthatunk az
amigdalán,

amely az agy félelemre adott
válaszainak központja.

Így tehát neurológiai háttere van annak,

hogy a kedvezőtlen körülmények között
felnövekvő egyének

miért hajlamosabbak
magas kockázatot vállalni,

és ezt fontos tudnunk.

De az is kiderül, hogy ezeknek az
egyéneknek még akkor is nagyobb az esélyük

a szívbetegségekre és a rákra, ha nem
vállalnak túl magas kockázatot.

Ennek az oka a hipotalamusz -
agyalapi mirigy -mellékvesekéreg tengelyen

keresendő, amely az agy stresszválasz
rendszere,

és az "üss vagy fuss" reakcióinkat
irányítja.

Hogyan is működik ez?

Nos, képzeljék el, hogy egy erdőben
sétálva megpillantanak egy medvét.

A hipotalamuszuk azonnal jelzést küld
az agyalapi mirigyüknek,

amely pedig a mellékvesének küldi a jelet:

"Termelj stresszhormonokat!
Adrenalint! Kortizolt!"

Így a szívük hevesebben kezd verni,

a pupilláik és a légutaik kitágulnak,

és készen állnak vagy harcolni a medvével,
vagy elmenekülni.

És ez csodálatos is,

feltéve, hogy egy erdőben vannak,
és van ott egy medve.

(Nevetés)

A probléma akkor kezdődik,
ha ez a medve minden éjjel hazajár,

és ez a rendszer újra és újra
és újra aktiválódik.

Így adaptív, életmentő funkcióból

maladaptív, egészségkárosítóvá változik.

A gyermekek különösen érzékenyek erre
az ismételt stressz-aktiválódásra,

mert az agyuk és a testük még csak
most fejlődik.

A nagyon kedvezőtlen körülmények nem csak
az agy szerkezetét és funkcióit rongálják,

de hatással vannak
a fejlődő immunrendszerre,

a fejlődő hormonrendszerre,

és még a DNS-ünk olvasási keretére és
átíródására is.

Ezek az új információk teljesen
megváltoztatták a gondolkodásmódomat,

mert amikor megértjük egy betegség
mechanizmusát,

amikor nem csak azt tudjuk, hogy
mi károsodott, hanem azt is, hogy hogyan,

akkor orvosként kötelességünk használni
ezt a tudást

megelőzésre és kezelésre.

Ez az, amit mi teszünk.

Ezért létrehoztuk San Franciscoban a
"Fiatalok Jóléti Központját',

hogy megelőzzük, megfigyeljük
és gyógyítsuk az ACE és a toxikus stressz

okozta hatásokat.

Azzal kezdtük, hogy egyszerű rutin
vizsgálatokkal felmértük az összes gyermek

általános egészségi állapotát,

mert tudom, ha egy páciensemnek több,
mint 4 ACE pontja van, akkor

2,5-szer nagyobb esélye van a hepatitisre
vagy a COPD-re,

4-szer nagyobb a valószínűsége annak,
hogy depressziós lesz,

és 12-szer nagyobb a valószínűsége annak,
hogy öngyilkosságot fog megkísérelni,

mint azoknak, akiknek
nulla az ACE pontja.

Tudom ezt, amikor a páciens
a rendelőmben van.

Azon pácienseink számára, akik
szűrési eredménye pozitív,

létrehoztunk egy multidiszciplináris
kezelőcsoportot, amely azon dolgozik, hogy

csökkentsék a káros környezeti hatásokat
és kezeljék a tüneteket, a lehető legjobb

módszerekkel, beleértve a mentálhigiénés
foglalkozásokat, az otthonlátogatásokat,

az ellátás és az élelmezés szabályozását,

átfogó intervenciókat, és igen,
ha szükséges, gyógyszeres kezelést is.

De a szülőket is felvilágosítjuk az ACE
és a toxikus stress okozta károkról,

ugyanúgy, ahogy például
önök is felhívnák a figyelmüket

az ólommérgezésre, vagy arra,
hogy a konnektorokat le kell takarni.

Az asztmás és diabéteszes betegeink
ellátásátásánál figyelembe

vesszük, hogy nekik talán agresszívebb
kezelésre van szükségük,

ezzel megadjuk az esélyt a hormon- és
immunrendszerük fejlődésére.

Nos, a másik dolog, ami történik,
amikor megérted ezt a tudományt,

hogy szét akarod kürtölni,
hogy eljusson mindenkihez,

mert ez nem csak a Bayview-i
gyermekek ügye.

Kezdetben úgy hittem, hogy amint mások is
tudomást szereznek erről,

rutinvizsgálatok, multidiszciplináris
kezelőcsoportok indulnak majd el,

és versenyezni fognak a leghatékonyabb
klinikai szakmai protokollért.

Nos, hát ez nem történt meg.

És ez egy nagy tanulság volt számomra.

Amiről eredetileg úgy gondoltam,
hogy egyszerűen csak

a legjobb klinikai gyakorlat,

most már egy mozgalomnak érzem.

Dr. Robert Block, az Amerikai
Gyermekgyógyászati Akadémia

korábbi elnökének szavaival:

"A kedvezőtlen gyermekkori élmények ma

a legnagyobb, figyelmen kívül hagyott
közegészségügyi veszélyt

jelentik a nemzetünkre."

És sok ember számára, riasztó
életkilátásokat vetítenek előre.

A probléma gyakorisága és mértéke
olyan nagynak tűnik, hogy már nyomasztó

arra gondolni, hogy hogyan közelítsük
meg a kérdést.

De számomra éppen itt rejlik a remény,

mert ha már megtaláltuk a probléma
alapszerkezetét,

amikor már elismerjük, hogy ez egy
közegészségügyi krízis,

akkor használható a megfelelő eszköztár,

amelynek segítségével megtalálhatjuk
a megoldást.

A dohányzástól kezdve az ólommérgezésen
át a HIV/AIDS fertőzésig,

az USA-nak egészen pontosan vezetett
statisztikája van

a közegészségügyi problémákról,

de az, hogy az ACE és a toxikus stressz
kapcsán is hasonló sikert érjünk el,

erős elkötelezettséget és kitartást
fog követelni.

És amikor arra gondolok, hogy eddig
milyen volt a nemzetünk reakciója,

eltűnődöm,

hogy eddig miért nem vettük
komolyabban ezt az ügyet?

Először úgy gondoltam, hogy azért
szorítottuk háttérbe ezt a kérdést,

mert ránk nem vonatkozik.

Ez csak a nem hozzánk tartozó,
marginalizált gyermekek problémája.

Ez a gondolatmenet azért furcsa, mert,
az adatok alapján, nem állja meg a helyét.

Az eredeti ACE tanulmány résztvevői
ugyanis 70 százalékban

a kaukázusi embertípusból származtak,

és 70 százalékuk főiskolát végzett.

De azután, minél többet beszélgettem
az emberekkel,

kezdtem úgy látni, hogy éppen ellenkezőleg
van, mint ahogy gondoltam .

Ha ugyanis megkérdezném,
hogy ebben a teremben

hányan nőttek fel mentálisan beteg
családtag mellett,

lefogadom, hogy néhány kéz felemelkedne.

És ha azután megkérdezném,
hogy az Önök szüleinek voltak-e

alkoholfogyasztási problémái,

vagy, hogy ki gondolta úgy, hogy pofon
nélkül a gyermek elkényeztetetté válik,

lefogadom, hogy ismét felemelkedne
még néhány kéz.

Ez tehát egy olyan ügy, amely közülünk,
az itt jelenlévők közül is sokakat érint.

És kezdem úgy hinni, hogy éppen
azért söpörtük eddig a szőnyeg alá,

mert vonatkozik ránk.

Talán könnyebb a szomszéd kertjében
meglátni a gazt,

mert a saját problémánkkal
nem akarunk szembesülni.

Inkább megbetegszünk.

Szerencsére, a tudomány előrehaladta
és a gazdasági helyzet

miatt ez az út minden nappal
egyre kevésbé járható.

A tudomány álláspontja világos:

A gyermekkori rossz körülmények drámaian
befolyásolják az egészséget

egy egész életen át.

Most kezdjük csak megérteni, hogyan
lehet gátat vetni a folyamatnak, mely

a gyermekkori traumáktól indul ki, és
betegségekhez, majd korai halálhoz vezet.

És innen számítva 30 év múlva,

az az eset, hogy valakinek magas
az ACE pontszáma,

és viselkedészavarait nem ismerik föl,

vagy az asztmája kezelését
nem kapcsolják az ACE-hoz,

és tovább romolva jelentkezik
a magas vérnyomás

és a korai szívbetegség vagy rák,

ez az eset éppen olyan szokatlan lesz,
mintha ma valaki

hat hónap alatt halna meg HIV/AIDS
fertőzésben.

Az emberek értetlenkedve fogják kérdezni:
"Mi a fene történt itt?"

Hiszen ez gyógyítható.

Hiszen ez legyőzhető.

Ezért ma a legfontosabb dolog, amire
szükségünk van, az a bátorság,

hogy szembenézzünk a problémával,

és kimondjuk, hogy ez egy
létező probléma, és a miénk.

Hiszem, hogy mi vagyunk ez a mozgalom.

Köszönöm.

(Taps)