Miért fontos a magánélet?

Glenn Greenwald egyik az első riportereknek aki látta --- és ír --- az Edward Snowden-aktákról, amelyek felfedik az Egyesült Államok kiterjedt magánszemély-megfigyeléseit. Ebben a beszédben Greenwald azért érvel, hogy meggyőzze önt miért fontos a magánélet még akkor is ha önnek "nincs semmi rejtegetnivalója".

A YouTube-on egy egész
videoműfaj foglalkozik

egy olyan élménnyel,
amelyben valószínűleg

minden itt jelen lévőnek volt már része.

Egy olyan egyénről van szó,

aki azt hiszi egyedül van,

valamilyen kifejező cselekvést folytat —

vadul énekel, pörögve táncol,

mérsékelt szexuális tevékenység —

aztán rá kell jönnie,
hogy valójában nincs egyedül,

hogy valaki figyeli és leselkedik rá.

Ez a felfedezés aztán arra hajtja,

hogy azonnal abbahagyja rémületében,

amit csinál.

A szégyen és megalázás érzése

az arcukon nyilvánvaló.

Ez az az érzés, hogy:

''Ez olyan valami, amire csak akkor

vagyok hajlandó, mikor senki nem lát."

Ez a bökkenő abban a munkában,

amire minden figyelmemet
összpontosítottam

az elmúlt 16 hónapban.

A kérdés: Miért fontos a magánélet?

Ez a kérdés egy globális vita

kapcsán merült fel,
melyet az Edward Snowden által

feltárt tények tettek lehetővé
azzal kapcsolatban,

hogy az Egyesült Államok és partnerei

az egész világ tudta nélkül

alakították át az internetet,

az egykoron egyedülálló eszközt,

a felszabadulás és demokratizálódás
szimbólumát,

egy eddig példátlan zónává,

amit a tömeges, és válogatás
nélküli megfigyelés jellemez.

Van egy igen gyakori nézet,

ami felmerül ebben a vitában,

még azok közt is,
akik kényelmetlenül érzik

magukat a tömeges megfigyelés miatt,

mégpedig, hogy nem ártalmas

a nagy mértékű megfigyelés,

mert csak azoknak, akik rossz
tettekkel foglalkoznak,

van okuk a bujkálásra,

és magánszférájuk védelmére.

Ez a világnézet alapvetően korlátolt

mivel azt feltételezi,
hogy kétféle ember van a világon:

jó és rossz.

A rossz emberek
terrortámadásokat terveznek,

vagy erőszakos bűnözők,

ezért okuk van rejtegetni,
mit csinálnak,

okuk van magánszférájuk védelmére.

Ezzel ellentétben a jó emberek

dolgozni mennek, hazajönnek,

gyereket nevelnek, tv-t néznek.

Az interneten
nem bombatámadást terveznek,

hanem híreket olvasnak,
recepteket cserélnek,

vagy gyerekeik focibajnokságának
meccseit tervezik.

Ezek az emberek
semmi rosszat nem tesznek,

s ezért nincs mit titkolniuk,

s nincs mitől félniük,

ha a kormány megfigyeli őket.

Az emberek, akik tényleg ezt mondják,

az önkicsinylés egy extrém formáját

mutatják.

Amit valójában mondanak az ez:

"Beleegyeztem, hogy egy olyan

ártalmatlan és veszélytelen

és unalmas személy leszek,
és nem félek attól,

hogy a kormány tudja mit csinálok."

Hogy mire is gondolok,

az világosan tetten érhető

egy 2009-es interjúban,

amely a Google régi vezérigazgatójával,
Eric Schmidttel készült,

aki arra a kérdésre,
hogy a cége milyen módon

sérti a világon több százmillió ember

személyiségi jogait,

ezt mondta:

"Ha olyat csinálsz,
amiről nem akarod,

hogy mások tudjanak,

talán eleve nem is kellene megtenned."

Na most, sok mindenfélét lehet elmondani

erről a mentalitásról.

Az első, hogy azok, akik ezt mondják,

hogy a magánélet nem annyira fontos,

valójában nem így gondolják.

Onnan tudjuk, hogy valójában
nem így gondolják,

hogy amíg szóban azt mondják, nem fontos,

a gyakorlatban mindent megtesznek,

hogy megóvják magánéletüket.

Jelszavakkal védik email-

és közösségioldal-fiókjaikat,

zárat tesznek hálószobájuk

és fürdőszobájuk ajtajára,

azaz megakadályozzák, hogy mások

behatoljanak abba,
amit a magánszférájuknak éreznek,

jól tudva, miről nem akarják,
hogy mások tudjanak.

Ugyanez az Eric Schmidt,
a Google vezérigazgatója

arra utasította alkalmazottait,

hogy szüntessék meg a kapcsolatot

a CNET az online internet magazinnal,

miután az közzétett egy cikket,

ami tele volt a róla szóló

személyes információval,

amihez csakis a Google kereső
használatával és más Google termékek

használatával jutottak hozzá.
(Nevetés)

Ugyanez a kettősség látható a Facebook

vezérigazgatójánál,
Mark Zuckerbergnél is,

aki egy már hírhedt interjúban 2010-ben

kijelentette, hogy a magánélet többé már

nem "társadalmi norma."

Múlt évben Mark Zuckerberg és felesége

nem csak saját otthonukat vásárolták meg

hanem négy szomszédos
házat is Palo Altóban

összesen 30 millió dollárért azért,

hogy biztosítsák privát zónájukat,

ami megakadályozta,
hogy mások megfigyeljék

mit csinálnak a magánéletükben.

Az elmúlt 16 hónap során,
amíg ezt a témát vitattam meg világszerte,

minden alkalommal,
mikor valaki azt mondta nekem:

"Nem aggódom a személyi
jogaim megsértése miatt,

nincs rejtegetnivalóm. "

mindig ugyanazt mondom nekik.

Kiveszek egy tollat,
leírom az email-címem.

"tessék az email-címem.

Azt szeretnem, hogy mikor hazaér,

küldje el nekem a jelszavait

minden email fiókjához,
nemcsak a szép,

illedelmes munkahelyit,
amiben a neve van,

hanem mindet,

mert szeretném csak átnézni,

mit is csinál ön online.

Elolvasom amit akarok, és megosztom,
ha érdekesnek találom.

Elvégre, ha nem rossz ember,

ha nem csinál semmi rosszat,

nincs mit titkolnia."

Egyetlen ember se élt az ajánlattal.

Ellenőrzöm - (Taps)

Lelkiismeretesen ellenőrzöm
a fiókot állandóan.

Nagyon sivár hely.

S ennek oka van,

mégpedig az, hogy mi emberek,

még azok is, akik szóban

lemondanak a magánélet fontosságáról,

ösztönösen értjük

az alapvető fontosságát.

Igaz, hogy emberekként
társaslények vagyunk,

ami azt jelenti, hogy igényeljük,

hogy mások tudják mit csinálunk,
mondunk és gondolunk.

Ezért tesszük közzé adatainkat
önkéntesen online.

De ez szükséges ahhoz is,

hogy szabad és teljes emberek legyünk,

hogy legyen egy hely,

ahova elmehetünk, s szabadok
lehetünk mások ítéletétől.

Oka van annak, hogy ezután kutatunk,

az okunk pedig, hogy mindannyiunknak -

nem csak a terroristáknak
és bűnözőknek, mindannyiunknak -

van valami rejtegetnivalója.

Sokféle dolgot teszünk és gondolunk,

amit szívesen elmondunk az orvosunknak

vagy az ügyvédünknek,
pszichológusunknak, hitvesünknek,

vagy a legjobb barátunknak,

de megalázásként élnénk meg
ha mások is megtudnák ezeket.

Nap mint nap döntéseket hozunk

a dolgokról, amiket gondolunk és teszünk,

s hajlandóak vagyunk másokkal megosztani

és a dolgokról,
amiket gondolunk és teszünk,

amikről nem akarjuk, hogy mások tudjanak.

Az emberek könnyen állíthatják szóban,

hogy nem becsülik a magánéletüket,

de a tetteik tagadják
e nézetek hitelességét.

Létezik egy ok, amiért a magánélet

egyetemesen és ösztönösen kívánt.

Nem csak egy reflexszerű mozdulat,

mint a légzés vagy a víz ivás.

Az ok, hogy amikor
olyan állapotban vagyunk,

ahol megfigyelhetnek, ahol látnak minket,

a viselkedésünk lényegesen megváltozik.

A fontolóra vett viselkedési
lehetőségek száma,

amikor úgy érezzük figyelnek minket,

jelentősen csökken.

Ez az emberi természet része,

ami ismert a társadalomtudományban,

irodalomban és a vallásban,

és gyakorlatilag minden tudományágban.

Pszichológiai kutatások
tucatjai bizonyítják,

hogy ha valaki tudja,

hogy figyelik,

a viselkedése sokkal

alkalmazkodóbb és engedékenyebb.

A szégyenérzet hatásos motiváló erő,

akárcsak az elkerülésének vágya.

Ez az oka annak, amikor az ember tudja,

hogy figyelik,

döntéseit nem saját akarata,

hanem mások elvárásai,

vagy a társadalmi hagyományok

határozzák meg.

Ezt a felismerést erőteljesen
kihasználta pragmatikai

célokra a 18. századi
filozófus, Jeremy Bentham,

aki egy, az iparosodás által
felszínre hozott

fontos problémát akart megoldani.

Akkor először az intézmények

annyira nagyokká
és központosítottakká váltak,

hogy többé már nem tudták felügyelni

és ezáltal megfigyelni minden
egyes tagjukat.

A megoldás, amit kigondolt,

egy építészeti tervezet volt,

amit eredetileg börtönökben
akartak használni.

Ő "panopticon"-nak nevezte.

A legfontosabb tulajdonsága
a szerkezete volt,

ami egy óriási torony
volt az intézmény közepén,

ahol aki felügyelte az intézményt,

minden percben láthatta
bármelyik rabot,

habár nem figyelhetett
mindenkit állandóan.

Létfontosságú része a tervnek,

hogy a rabok nem láthattak

be a panopticonba, a toronyba,

és ezért soha nem tudták,

figyelik e őket, vagy mikor figyelik.

Ami igazán izgatottá tette
a felfedezéssel kapcsolatban

az volt, hogy a rabok azt kellett

hogy higgyék, hogy mindig,

minden pillanatban figyelik őket,

ami a tökéletes kényszer

az engedelmességre és szófogadásra.

A 20. századi filozófus
Michel Foucault rájött,

hogy a modell nemcsak börtönökben,

hanem minden olyan
intézményben használható,

melynek célja az emberi
viselkedés ellenőrzése:

iskolák, kórházak gyárak, munkahelyek.

Azt mondta, hogy ez a gondolkodásmód,

ez a szerkezet, amit Bentham feltalált,

a kulcs a társadalmi irányításhoz

a modern, nyugati társadalmak számára,

melyeknek többé nincs szükségük

a zsarnokság nyílt fegyvereire -

más véleményűek büntetésére,
bebörtönzésére vagy megölésére,

vagy egy bizonyos párt iránti
hűség jogi kikényszerítésére,

mert a tömeges megfigyelés

az elmét börtönözi be,

ami sokkal finomabb,

ám annál hatásosabb módja

a társadalmi normákkal vagy
a társadalmi hagyományokkal

való egyetértés támogatásának.

Sokkal hatásosabb,

mint a nyers erő valaha lehetne.

A legikonikusabb irodalmi mű
a megfigyelésről

és magánéletről George
Orwell regénye, az 1984.

Erről mindannyian tanulunk,
az iskolában, ezért már szinte közhely.

Akármikor felhozom
egy megfigyelésről szóló vitában,

az emberek azonnal elutasítják,

mint alkalmazhatatlant, és azt mondják:

"ah, hát az 1984-ben képernyők
voltak az emberek otthonaiban,

bármelyik pillanatban figyelhették őket,

és ennek semmi köze az állapothoz,
amivel szembeállunk."

Ez egy alapvető félreértése

Orwell figyelmeztetéseinek az 1984-ben.

Az ő figyelmeztetése

egy rendőrállamról szólt.

Nem arról, hogy mindenki állandó
megfigyelés alatt állt,

hanem hogy az emberek tudatában voltak,

hogy bármikor megfigyelhetik őket.

Orwell elbeszélője, Winston Smith,

így írta le az felügyelő rendszert,

amivel szemben álltak:

"Természetesen nem volt mód rá,
hogy tudjuk,

vajon megfigyelnek-e
egy adott pillanatban."

Így folytatja:

"Mindenesetre bedughatták a drótot,

amikor csak akarták.

Szokáshoz kötve kellett élned,

éltél, ami már ösztönössé vált,

abban a hitben, hogy minden zajt,
amit okozol hallanak,

és a sötétséget kivéve

minden mozdulatodat
alaposan megvizsgáltak."

Az ábrahámi vallások
hasonlóképpen állítják,

hogy van egy láthatatlan,
mindentudó hatalom,

amely mindentudása miatt

mindig figyeli, mit csinálsz,

ami azt jelenti, hogy sosincs
egy privát pillanatod.

A tökéletes kényszer

követőinek az engedelmességre.

Amit ezek az eltérő
munkák mind felismernek,

a következtetés, amire jutnak az,

hogy egy társadalomban,
melyben az embereket

bármikor megfigyelhetik,

olyan társadalom, amely alkalmazkodást,

engedelmességet és megadást szül.

Ezért minden zsarnok,

legyen ő a legnyilvánvalóbb
vagy a legfinomabb,

sóvárog e rendszer után.

Fordítva, ami még fontosabb,

ez egy magánéleti birodalom,

a képesség, hogy elmenjünk valahová,
ahol gondolkodhatunk

és érvelhetünk és hathatunk
egymásra és beszélhetünk anélkül,

hogy mások ítélkező
tekintete ránk vetülne,

ahol a kreativitás és felfedezés

és a nézeteltérés kizárólagosan élnek.

Ez az oka annak,

hogy amikor megengedjük,
hogy egy olyan társadalom létezzen,

ahol állandó megfigyelés tárgyai vagyunk,

megengedjük, hogy az emberi szabadság

lényegén súlyos csorba essen.

Az utolsó pont, amit említenék
ezzel a nézettel kapcsolatban

a gondolat, hogy csak azoknak,
akik valami rosszat tesznek

van rejtegetnivalójuk és okuk
törődni a magánéletükkel az az,

hogy két nagyon ártalmas üzenetet rögzít,

két ártalmas tanulságot.

Az első,

hogy csak azok az emberek
törődnek a magánélettel,

csak azok követelik a magánéletet,

akik természetszerűen rossz emberek.

Ezt a következtetést több oknál fogva

el kellene kerülni.

A legfontosabb, hogy amikor azt mondják:

"valaki, aki rosszat tesz",

valószínűleg arra gondolnak,
hogy terrortámadást tervez,

vagy erőszakos
bűncselekményben vesz részt,

ami sokkal szűkebb fogalma annak,

amit a hatalmat birtokló emberek értenek,

mikor azt mondják "rosszat tenni".

Számukra "rossz dolgokat tenni"
általában azt jelenti,

hogy olyat tesz valaki,
ami jelentős kihívást jelent

az ő hatalmuk gyakorlásával szemben.

A másik ártalmas,

és szerintem még alattomosabb tanulság,

ami e nézet elfogadásának
a következménye,

az egy hallgatólagos alku,

amit az e nézetet elfogadók
szintén elfogadtak.

Ez az alku pedig a következő:

Ha hajlandó vagy önmagad

eléggé ártalmatlanná,

eléggé veszélytelenné tenni

azok számára, akik kezében a hatalom van,

csakis akkor szabadulhatsz meg

a megfigyelés veszélyeitől.

Csak azoknak, akik más
véleményen vannak,

akik kihívást jelentenek
a hatalom számára,

van félnivalójuk.

Sokféle ok létezik, amiért ez
a tanulság is elkerülendő.

Lehet, hogy ön olyan személy,

aki nem akar így viselkedni,

de a egy ponton a jövőben lehet,
hogy igen.

Még akkor is, ha ön eldönti,

hogy soha nem akar.

Tény, hogy vannak emberek,

akik hajlandóak és képesek ellenállni,

és ellenségesek tudnak
lenni a hatalmon levőkkel -

ellenzékiek, újságírók,

aktivisták, és még
egy csomó más személy.

Ez mindannyiunknak közös jót jelent,

amit meg kellene akarnunk védeni.

Fontos, hogy egy társadalom

szabadságának mértéke

nem az, hogy hogyan bánik a jó,

engedelmes, szolgálatkész polgárokkal,

hanem az hogyan
bánik a más véleményen levőkkel,

és a hagyományokkal szembe fordulókkal.

De a legfontosabb ok az,

hogy a tömeges megfigyelés

sokféleképpen fojtja el szabadságunkat.

Tilossá tesz

sokféle viselkedési lehetőséget,

akár a tudtunk nélkül is.

A híres társadalmi aktivista,
Rosa Luxemburg

egyszer azt mondta:
'' Az aki nem mozdul meg,

észre sem veszi láncait."

Megpróbálhatjuk a tömeges megfigyelés

láncait láthatatlanná vagy
észrevehetetlenné tenni,

de a megszorítások, amiket ránk ruház,

nem lesznek kevésbé hatásosak.

Nagyon szépen köszönöm.

(Taps)

Köszönöm.

(Taps)

Köszönöm.

(Taps)

Bruno Giussani: Glenn, köszönöm.

Azt kell mondjam az ügy igencsak meggyőző,

de vissza kell hozzalak

az utolsó 16 hónaphoz és Edward Snowdenhez

néhány kérdés erejéig ha nem bánod.

Az első személyes számodra.

Mind olvastunk a partnered,
David Miranda, letartóztatásáról

és más nehézségekről.

de azt gondolom,

személyes kötelezettség és kockázat terén,

a nyomás önön nem lehet könnyű

hogy ellenálljon a világ
legnagyobb független szervezetének.

Meséljen nekünk egy kicsit erről.

GG: Azt hiszem, az egyik dolog,
ami történik,

hogy az emberek bátorsága

ragályos lesz,

és habár én, és más újságírók,
akikkel dolgoztam

ismertük a kockázatot --

az Egyesült Államok továbbra is
a legbefolyásosabb ország a világon

és nem értékeli, mikor te

felfeded több ezer titkát

az interneten akarattal ----

egy 29 éves hétköznapi személy,

aki egy nagyon hétköznapi

környezetben nőtt fel

olyan elvi alapon álló bátorságot mutat,
mint Edward Snowden tette,

tudva, hogy élete végéig
börtönbe kell élnie,

vagy hogy az élete felbomlik,

megihletett engem és más újságírókat is,

és megihlette az embereket világszerte,

jövendőbeli embereket,
akik megkongatják a vészharangot,

hogy ők is viselkedhetnek így.

BG: Kíváncsi vagyok a kapcsolatára
Ed Snowdennel,

mert sokat beszélt vele

és továbbra is ezt teszi

de a könyvében sosem hívja Edwardnak,

vagy Ed, Snowdennek hívja. Miért?

GG: Tudja, ezt biztos

egy csapat pszichológus
kellene, hogy elemezze.

Nem igazán tudom. Az ok az lehet,

hogy az egyik fontos célja,

az egyik szerintem legfontosabb taktikája

az volt, hogy tudta ahhoz,

hogy elvonja a figyelmet
a feltárásai lényegéről

az lett volna, hogy saját
magára tegye a fókuszt,

és ezért kerülte a médiát.

Megpróbálta a magánéletét

nem a vizsgálat tárgyává tenni.

Azt hiszem az, hogy Snowdennek hívom,

egy módja annak, hogy elismerjem,
hogy egy fontos történelmi alak.

Ahelyett, hogy a személyével foglalkoznék,

ami lehet elvonná a figyelmet a lényegről.

BG: Szóval az ő feltárásai,
az ön elemzése,

más újságírók munkája

létrehozott egy vitát,

és sok kormány, például, reagált,

Brazíliát beleértve projektekkel
és programokkal,

hogy átalakítsák egy kicsit az
internet felépítését, stb.

Sok minden zajlik.

De vajon, önnek személyesen,

mi a végcélja?

Mely ponton gondolja majd,

hogy sikerült változtatni?

GG: Hát, a végcél számomra, mint újságíró

nagyon egyszerű, mégpedig biztosítani,

hogy minden dokumentum, ami hírértékű

és amit meg kellene osztani,

meg is lesz osztva,

és olyan dolgokat melyeket nem
kellett volna eltitkolni,

végül felfedünk.

Számomra ez az újságírás lényege,

és erre köteleztem el magam.

Mint valaki, aki a tömeges
megfigyelést utálatosnak tartja

az említett okok miatt.

Úgy tekintek erre, mint egy
soha véget nem értő munkára.

Amíg a kormányok világszerte

többé nem lesznek képesek
az egész lakosságot

megfigyeltetésre kényszeríteni,

hacsak meg nem győznek
valamilyen bíróságot,

hogy a célpont

tényleg vétett valamiképp.

Szerintem így lehet a
magánéletet megfiatalítani.

BG: Szóval Snowden,
ahogy a TED-en láthattuk,

nagyon érthetően úgy mutatja be magát,

mint a demokratikus értékek

és elvek védője.

De sokan nehezen hiszik el,

hogy ezek az egyedüli céljai.

Nehezen hiszik el,

hogy nincs pénz belekeverve,

hogy nem adott el néhány titkot,

Kínának vagy Oroszországnak,

melyek nyilvánvalóan
nem a legjobb barátai

az Egyedül Államoknak manapság.

Biztos vagyok benne,
hogy sokan a teremben

ugyanezen gondolkodnak.

Ön szerint lehetséges,

hogy Snowdennek van egy oldala,
amit még nem láttunk?

GG: Nem, ezt abszurdnak
és ostobának tartom.

(Nevetés) Ha el akarná,

és tudom, hogy most
az ördög ügyvédjét játssza,

de ha el akarna adni

titkokat egy másik országnak,

amit megtehette volna,

és nagyon gazdaggá
válhatott volna ezzel.

Az utolsó dolog lenne, amit megtenne,

hogy odaadja újságíróknak,
hogy publikálják ezeket

mert értéktelenné teszi a titkokat.

Akik meg akarnak gazdagodni,

titokban adnak el titkokat a kormánynak.

De úgy érzem valamire
fel kell hívni a figyelmet,

mégpedig, hogy e vád

az amerikai kormány embereitől jön,

emberektől a médiában, akik hűségesek

ezekhez a különböző kormányokhoz.

Azt hiszem, sokszor, amikor az emberek
ilyennel vádaskodnak másokról -

''Ó, ezt biztos nem

az elvei miatt teszi,

biztos van valami romlott, aljas oka'' --

ezzel sokkal többet mondanak el magukról,

mint a vádjaik célpontjairól

mert --- (Taps) --

azok az emberek, akik megvádolnak,

soha nem teszik ezt

bármilyen más mint rossz szándékkal,

ezért azt feltételezik,

mindenki más ugyanebben
a betegségben szenved,

lelketlenségben, ahogy ők,

szóval ez a feltevés.

(Taps)

BG: Glenn, köszönöm szépen.
GG: Nagyon szépen köszönöm.

BG: Glenn Greenwald.

(Taps)