A YouTube-on egy egész videoműfaj foglalkozik egy olyan élménnyel, amelyben valószínűleg minden itt jelen lévőnek volt már része. Egy olyan egyénről van szó, aki azt hiszi egyedül van, valamilyen kifejező cselekvést folytat — vadul énekel, pörögve táncol, mérsékelt szexuális tevékenység — aztán rá kell jönnie, hogy valójában nincs egyedül, hogy valaki figyeli és leselkedik rá. Ez a felfedezés aztán arra hajtja, hogy azonnal abbahagyja rémületében, amit csinál. A szégyen és megalázás érzése az arcukon nyilvánvaló. Ez az az érzés, hogy: ''Ez olyan valami, amire csak akkor vagyok hajlandó, mikor senki nem lát." Ez a bökkenő abban a munkában, amire minden figyelmemet összpontosítottam az elmúlt 16 hónapban. A kérdés: Miért fontos a magánélet? Ez a kérdés egy globális vita kapcsán merült fel, melyet az Edward Snowden által feltárt tények tettek lehetővé azzal kapcsolatban, hogy az Egyesült Államok és partnerei az egész világ tudta nélkül alakították át az internetet, az egykoron egyedülálló eszközt, a felszabadulás és demokratizálódás szimbólumát, egy eddig példátlan zónává, amit a tömeges, és válogatás nélküli megfigyelés jellemez. Van egy igen gyakori nézet, ami felmerül ebben a vitában, még azok közt is, akik kényelmetlenül érzik magukat a tömeges megfigyelés miatt, mégpedig, hogy nem ártalmas a nagy mértékű megfigyelés, mert csak azoknak, akik rossz tettekkel foglalkoznak, van okuk a bujkálásra, és magánszférájuk védelmére. Ez a világnézet alapvetően korlátolt mivel azt feltételezi, hogy kétféle ember van a világon: jó és rossz. A rossz emberek terrortámadásokat terveznek, vagy erőszakos bűnözők, ezért okuk van rejtegetni, mit csinálnak, okuk van magánszférájuk védelmére. Ezzel ellentétben a jó emberek dolgozni mennek, hazajönnek, gyereket nevelnek, tv-t néznek. Az interneten nem bombatámadást terveznek, hanem híreket olvasnak, recepteket cserélnek, vagy gyerekeik focibajnokságának meccseit tervezik. Ezek az emberek semmi rosszat nem tesznek, s ezért nincs mit titkolniuk, s nincs mitől félniük, ha a kormány megfigyeli őket. Az emberek, akik tényleg ezt mondják, az önkicsinylés egy extrém formáját mutatják. Amit valójában mondanak az ez: "Beleegyeztem, hogy egy olyan ártalmatlan és veszélytelen és unalmas személy leszek, és nem félek attól, hogy a kormány tudja mit csinálok." Hogy mire is gondolok, az világosan tetten érhető egy 2009-es interjúban, amely a Google régi vezérigazgatójával, Eric Schmidttel készült, aki arra a kérdésre, hogy a cége milyen módon sérti a világon több százmillió ember személyiségi jogait, ezt mondta: "Ha olyat csinálsz, amiről nem akarod, hogy mások tudjanak, talán eleve nem is kellene megtenned." Na most, sok mindenfélét lehet elmondani erről a mentalitásról. Az első, hogy azok, akik ezt mondják, hogy a magánélet nem annyira fontos, valójában nem így gondolják. Onnan tudjuk, hogy valójában nem így gondolják, hogy amíg szóban azt mondják, nem fontos, a gyakorlatban mindent megtesznek, hogy megóvják magánéletüket. Jelszavakkal védik email- és közösségioldal-fiókjaikat, zárat tesznek hálószobájuk és fürdőszobájuk ajtajára, azaz megakadályozzák, hogy mások behatoljanak abba, amit a magánszférájuknak éreznek, jól tudva, miről nem akarják, hogy mások tudjanak. Ugyanez az Eric Schmidt, a Google vezérigazgatója arra utasította alkalmazottait, hogy szüntessék meg a kapcsolatot a CNET az online internet magazinnal, miután az közzétett egy cikket, ami tele volt a róla szóló személyes információval, amihez csakis a Google kereső használatával és más Google termékek használatával jutottak hozzá. (Nevetés) Ugyanez a kettősség látható a Facebook vezérigazgatójánál, Mark Zuckerbergnél is, aki egy már hírhedt interjúban 2010-ben kijelentette, hogy a magánélet többé már nem "társadalmi norma." Múlt évben Mark Zuckerberg és felesége nem csak saját otthonukat vásárolták meg hanem négy szomszédos házat is Palo Altóban összesen 30 millió dollárért azért, hogy biztosítsák privát zónájukat, ami megakadályozta, hogy mások megfigyeljék mit csinálnak a magánéletükben. Az elmúlt 16 hónap során, amíg ezt a témát vitattam meg világszerte, minden alkalommal, mikor valaki azt mondta nekem: "Nem aggódom a személyi jogaim megsértése miatt, nincs rejtegetnivalóm. " mindig ugyanazt mondom nekik. Kiveszek egy tollat, leírom az email-címem. "tessék az email-címem. Azt szeretnem, hogy mikor hazaér, küldje el nekem a jelszavait minden email fiókjához, nemcsak a szép, illedelmes munkahelyit, amiben a neve van, hanem mindet, mert szeretném csak átnézni, mit is csinál ön online. Elolvasom amit akarok, és megosztom, ha érdekesnek találom. Elvégre, ha nem rossz ember, ha nem csinál semmi rosszat, nincs mit titkolnia." Egyetlen ember se élt az ajánlattal. Ellenőrzöm - (Taps) Lelkiismeretesen ellenőrzöm a fiókot állandóan. Nagyon sivár hely. S ennek oka van, mégpedig az, hogy mi emberek, még azok is, akik szóban lemondanak a magánélet fontosságáról, ösztönösen értjük az alapvető fontosságát. Igaz, hogy emberekként társaslények vagyunk, ami azt jelenti, hogy igényeljük, hogy mások tudják mit csinálunk, mondunk és gondolunk. Ezért tesszük közzé adatainkat önkéntesen online. De ez szükséges ahhoz is, hogy szabad és teljes emberek legyünk, hogy legyen egy hely, ahova elmehetünk, s szabadok lehetünk mások ítéletétől. Oka van annak, hogy ezután kutatunk, az okunk pedig, hogy mindannyiunknak - nem csak a terroristáknak és bűnözőknek, mindannyiunknak - van valami rejtegetnivalója. Sokféle dolgot teszünk és gondolunk, amit szívesen elmondunk az orvosunknak vagy az ügyvédünknek, pszichológusunknak, hitvesünknek, vagy a legjobb barátunknak, de megalázásként élnénk meg ha mások is megtudnák ezeket. Nap mint nap döntéseket hozunk a dolgokról, amiket gondolunk és teszünk, s hajlandóak vagyunk másokkal megosztani és a dolgokról, amiket gondolunk és teszünk, amikről nem akarjuk, hogy mások tudjanak. Az emberek könnyen állíthatják szóban, hogy nem becsülik a magánéletüket, de a tetteik tagadják e nézetek hitelességét. Létezik egy ok, amiért a magánélet egyetemesen és ösztönösen kívánt. Nem csak egy reflexszerű mozdulat, mint a légzés vagy a víz ivás. Az ok, hogy amikor olyan állapotban vagyunk, ahol megfigyelhetnek, ahol látnak minket, a viselkedésünk lényegesen megváltozik. A fontolóra vett viselkedési lehetőségek száma, amikor úgy érezzük figyelnek minket, jelentősen csökken. Ez az emberi természet része, ami ismert a társadalomtudományban, irodalomban és a vallásban, és gyakorlatilag minden tudományágban. Pszichológiai kutatások tucatjai bizonyítják, hogy ha valaki tudja, hogy figyelik, a viselkedése sokkal alkalmazkodóbb és engedékenyebb. A szégyenérzet hatásos motiváló erő, akárcsak az elkerülésének vágya. Ez az oka annak, amikor az ember tudja, hogy figyelik, döntéseit nem saját akarata, hanem mások elvárásai, vagy a társadalmi hagyományok határozzák meg. Ezt a felismerést erőteljesen kihasználta pragmatikai célokra a 18. századi filozófus, Jeremy Bentham, aki egy, az iparosodás által felszínre hozott fontos problémát akart megoldani. Akkor először az intézmények annyira nagyokká és központosítottakká váltak, hogy többé már nem tudták felügyelni és ezáltal megfigyelni minden egyes tagjukat. A megoldás, amit kigondolt, egy építészeti tervezet volt, amit eredetileg börtönökben akartak használni. Ő "panopticon"-nak nevezte. A legfontosabb tulajdonsága a szerkezete volt, ami egy óriási torony volt az intézmény közepén, ahol aki felügyelte az intézményt, minden percben láthatta bármelyik rabot, habár nem figyelhetett mindenkit állandóan. Létfontosságú része a tervnek, hogy a rabok nem láthattak be a panopticonba, a toronyba, és ezért soha nem tudták, figyelik e őket, vagy mikor figyelik. Ami igazán izgatottá tette a felfedezéssel kapcsolatban az volt, hogy a rabok azt kellett hogy higgyék, hogy mindig, minden pillanatban figyelik őket, ami a tökéletes kényszer az engedelmességre és szófogadásra. A 20. századi filozófus Michel Foucault rájött, hogy a modell nemcsak börtönökben, hanem minden olyan intézményben használható, melynek célja az emberi viselkedés ellenőrzése: iskolák, kórházak gyárak, munkahelyek. Azt mondta, hogy ez a gondolkodásmód, ez a szerkezet, amit Bentham feltalált, a kulcs a társadalmi irányításhoz a modern, nyugati társadalmak számára, melyeknek többé nincs szükségük a zsarnokság nyílt fegyvereire - más véleményűek büntetésére, bebörtönzésére vagy megölésére, vagy egy bizonyos párt iránti hűség jogi kikényszerítésére, mert a tömeges megfigyelés az elmét börtönözi be, ami sokkal finomabb, ám annál hatásosabb módja a társadalmi normákkal vagy a társadalmi hagyományokkal való egyetértés támogatásának. Sokkal hatásosabb, mint a nyers erő valaha lehetne. A legikonikusabb irodalmi mű a megfigyelésről és magánéletről George Orwell regénye, az 1984. Erről mindannyian tanulunk, az iskolában, ezért már szinte közhely. Akármikor felhozom egy megfigyelésről szóló vitában, az emberek azonnal elutasítják, mint alkalmazhatatlant, és azt mondják: "ah, hát az 1984-ben képernyők voltak az emberek otthonaiban, bármelyik pillanatban figyelhették őket, és ennek semmi köze az állapothoz, amivel szembeállunk." Ez egy alapvető félreértése Orwell figyelmeztetéseinek az 1984-ben. Az ő figyelmeztetése egy rendőrállamról szólt. Nem arról, hogy mindenki állandó megfigyelés alatt állt, hanem hogy az emberek tudatában voltak, hogy bármikor megfigyelhetik őket. Orwell elbeszélője, Winston Smith, így írta le az felügyelő rendszert, amivel szemben álltak: "Természetesen nem volt mód rá, hogy tudjuk, vajon megfigyelnek-e egy adott pillanatban." Így folytatja: "Mindenesetre bedughatták a drótot, amikor csak akarták. Szokáshoz kötve kellett élned, éltél, ami már ösztönössé vált, abban a hitben, hogy minden zajt, amit okozol hallanak, és a sötétséget kivéve minden mozdulatodat alaposan megvizsgáltak." Az ábrahámi vallások hasonlóképpen állítják, hogy van egy láthatatlan, mindentudó hatalom, amely mindentudása miatt mindig figyeli, mit csinálsz, ami azt jelenti, hogy sosincs egy privát pillanatod. A tökéletes kényszer követőinek az engedelmességre. Amit ezek az eltérő munkák mind felismernek, a következtetés, amire jutnak az, hogy egy társadalomban, melyben az embereket bármikor megfigyelhetik, olyan társadalom, amely alkalmazkodást, engedelmességet és megadást szül. Ezért minden zsarnok, legyen ő a legnyilvánvalóbb vagy a legfinomabb, sóvárog e rendszer után. Fordítva, ami még fontosabb, ez egy magánéleti birodalom, a képesség, hogy elmenjünk valahová, ahol gondolkodhatunk és érvelhetünk és hathatunk egymásra és beszélhetünk anélkül, hogy mások ítélkező tekintete ránk vetülne, ahol a kreativitás és felfedezés és a nézeteltérés kizárólagosan élnek. Ez az oka annak, hogy amikor megengedjük, hogy egy olyan társadalom létezzen, ahol állandó megfigyelés tárgyai vagyunk, megengedjük, hogy az emberi szabadság lényegén súlyos csorba essen. Az utolsó pont, amit említenék ezzel a nézettel kapcsolatban a gondolat, hogy csak azoknak, akik valami rosszat tesznek van rejtegetnivalójuk és okuk törődni a magánéletükkel az az, hogy két nagyon ártalmas üzenetet rögzít, két ártalmas tanulságot. Az első, hogy csak azok az emberek törődnek a magánélettel, csak azok követelik a magánéletet, akik természetszerűen rossz emberek. Ezt a következtetést több oknál fogva el kellene kerülni. A legfontosabb, hogy amikor azt mondják: "valaki, aki rosszat tesz", valószínűleg arra gondolnak, hogy terrortámadást tervez, vagy erőszakos bűncselekményben vesz részt, ami sokkal szűkebb fogalma annak, amit a hatalmat birtokló emberek értenek, mikor azt mondják "rosszat tenni". Számukra "rossz dolgokat tenni" általában azt jelenti, hogy olyat tesz valaki, ami jelentős kihívást jelent az ő hatalmuk gyakorlásával szemben. A másik ártalmas, és szerintem még alattomosabb tanulság, ami e nézet elfogadásának a következménye, az egy hallgatólagos alku, amit az e nézetet elfogadók szintén elfogadtak. Ez az alku pedig a következő: Ha hajlandó vagy önmagad eléggé ártalmatlanná, eléggé veszélytelenné tenni azok számára, akik kezében a hatalom van, csakis akkor szabadulhatsz meg a megfigyelés veszélyeitől. Csak azoknak, akik más véleményen vannak, akik kihívást jelentenek a hatalom számára, van félnivalójuk. Sokféle ok létezik, amiért ez a tanulság is elkerülendő. Lehet, hogy ön olyan személy, aki nem akar így viselkedni, de a egy ponton a jövőben lehet, hogy igen. Még akkor is, ha ön eldönti, hogy soha nem akar. Tény, hogy vannak emberek, akik hajlandóak és képesek ellenállni, és ellenségesek tudnak lenni a hatalmon levőkkel - ellenzékiek, újságírók, aktivisták, és még egy csomó más személy. Ez mindannyiunknak közös jót jelent, amit meg kellene akarnunk védeni. Fontos, hogy egy társadalom szabadságának mértéke nem az, hogy hogyan bánik a jó, engedelmes, szolgálatkész polgárokkal, hanem az hogyan bánik a más véleményen levőkkel, és a hagyományokkal szembe fordulókkal. De a legfontosabb ok az, hogy a tömeges megfigyelés sokféleképpen fojtja el szabadságunkat. Tilossá tesz sokféle viselkedési lehetőséget, akár a tudtunk nélkül is. A híres társadalmi aktivista, Rosa Luxemburg egyszer azt mondta: '' Az aki nem mozdul meg, észre sem veszi láncait." Megpróbálhatjuk a tömeges megfigyelés láncait láthatatlanná vagy észrevehetetlenné tenni, de a megszorítások, amiket ránk ruház, nem lesznek kevésbé hatásosak. Nagyon szépen köszönöm. (Taps) Köszönöm. (Taps) Köszönöm. (Taps) Bruno Giussani: Glenn, köszönöm. Azt kell mondjam az ügy igencsak meggyőző, de vissza kell hozzalak az utolsó 16 hónaphoz és Edward Snowdenhez néhány kérdés erejéig ha nem bánod. Az első személyes számodra. Mind olvastunk a partnered, David Miranda, letartóztatásáról és más nehézségekről. de azt gondolom, személyes kötelezettség és kockázat terén, a nyomás önön nem lehet könnyű hogy ellenálljon a világ legnagyobb független szervezetének. Meséljen nekünk egy kicsit erről. GG: Azt hiszem, az egyik dolog, ami történik, hogy az emberek bátorsága ragályos lesz, és habár én, és más újságírók, akikkel dolgoztam ismertük a kockázatot -- az Egyesült Államok továbbra is a legbefolyásosabb ország a világon és nem értékeli, mikor te felfeded több ezer titkát az interneten akarattal ---- egy 29 éves hétköznapi személy, aki egy nagyon hétköznapi környezetben nőtt fel olyan elvi alapon álló bátorságot mutat, mint Edward Snowden tette, tudva, hogy élete végéig börtönbe kell élnie, vagy hogy az élete felbomlik, megihletett engem és más újságírókat is, és megihlette az embereket világszerte, jövendőbeli embereket, akik megkongatják a vészharangot, hogy ők is viselkedhetnek így. BG: Kíváncsi vagyok a kapcsolatára Ed Snowdennel, mert sokat beszélt vele és továbbra is ezt teszi de a könyvében sosem hívja Edwardnak, vagy Ed, Snowdennek hívja. Miért? GG: Tudja, ezt biztos egy csapat pszichológus kellene, hogy elemezze. Nem igazán tudom. Az ok az lehet, hogy az egyik fontos célja, az egyik szerintem legfontosabb taktikája az volt, hogy tudta ahhoz, hogy elvonja a figyelmet a feltárásai lényegéről az lett volna, hogy saját magára tegye a fókuszt, és ezért kerülte a médiát. Megpróbálta a magánéletét nem a vizsgálat tárgyává tenni. Azt hiszem az, hogy Snowdennek hívom, egy módja annak, hogy elismerjem, hogy egy fontos történelmi alak. Ahelyett, hogy a személyével foglalkoznék, ami lehet elvonná a figyelmet a lényegről. BG: Szóval az ő feltárásai, az ön elemzése, más újságírók munkája létrehozott egy vitát, és sok kormány, például, reagált, Brazíliát beleértve projektekkel és programokkal, hogy átalakítsák egy kicsit az internet felépítését, stb. Sok minden zajlik. De vajon, önnek személyesen, mi a végcélja? Mely ponton gondolja majd, hogy sikerült változtatni? GG: Hát, a végcél számomra, mint újságíró nagyon egyszerű, mégpedig biztosítani, hogy minden dokumentum, ami hírértékű és amit meg kellene osztani, meg is lesz osztva, és olyan dolgokat melyeket nem kellett volna eltitkolni, végül felfedünk. Számomra ez az újságírás lényege, és erre köteleztem el magam. Mint valaki, aki a tömeges megfigyelést utálatosnak tartja az említett okok miatt. Úgy tekintek erre, mint egy soha véget nem értő munkára. Amíg a kormányok világszerte többé nem lesznek képesek az egész lakosságot megfigyeltetésre kényszeríteni, hacsak meg nem győznek valamilyen bíróságot, hogy a célpont tényleg vétett valamiképp. Szerintem így lehet a magánéletet megfiatalítani. BG: Szóval Snowden, ahogy a TED-en láthattuk, nagyon érthetően úgy mutatja be magát, mint a demokratikus értékek és elvek védője. De sokan nehezen hiszik el, hogy ezek az egyedüli céljai. Nehezen hiszik el, hogy nincs pénz belekeverve, hogy nem adott el néhány titkot, Kínának vagy Oroszországnak, melyek nyilvánvalóan nem a legjobb barátai az Egyedül Államoknak manapság. Biztos vagyok benne, hogy sokan a teremben ugyanezen gondolkodnak. Ön szerint lehetséges, hogy Snowdennek van egy oldala, amit még nem láttunk? GG: Nem, ezt abszurdnak és ostobának tartom. (Nevetés) Ha el akarná, és tudom, hogy most az ördög ügyvédjét játssza, de ha el akarna adni titkokat egy másik országnak, amit megtehette volna, és nagyon gazdaggá válhatott volna ezzel. Az utolsó dolog lenne, amit megtenne, hogy odaadja újságíróknak, hogy publikálják ezeket mert értéktelenné teszi a titkokat. Akik meg akarnak gazdagodni, titokban adnak el titkokat a kormánynak. De úgy érzem valamire fel kell hívni a figyelmet, mégpedig, hogy e vád az amerikai kormány embereitől jön, emberektől a médiában, akik hűségesek ezekhez a különböző kormányokhoz. Azt hiszem, sokszor, amikor az emberek ilyennel vádaskodnak másokról - ''Ó, ezt biztos nem az elvei miatt teszi, biztos van valami romlott, aljas oka'' -- ezzel sokkal többet mondanak el magukról, mint a vádjaik célpontjairól mert --- (Taps) -- azok az emberek, akik megvádolnak, soha nem teszik ezt bármilyen más mint rossz szándékkal, ezért azt feltételezik, mindenki más ugyanebben a betegségben szenved, lelketlenségben, ahogy ők, szóval ez a feltevés. (Taps) BG: Glenn, köszönöm szépen. GG: Nagyon szépen köszönöm. BG: Glenn Greenwald. (Taps)