Robert Gupta: Az orvostudomány és a zene között

Amikor Robert Guptának az orvosi és a zenészi karrier között kellett választania, rájött, hogy a helye középen van, vonóval a kezében és társadalmi igazságérzettel szívében. Egy megható történetet ad elő a társadalom kitaszítottjairól és a zeneterápia erejéről, mely sikeres lehet ott, ahol a hagyományos orvostudomány csődöt mondott.

(Hegedűszó)

(Taps)

Nagyon köszönöm!

Nagy megtiszteltetés számomra hogy itt lehetek.

Pár hete láttam egy videót a YouTube-on

Gabrielle Giffords képviselőnőről.

A film egy szörnyű lőtt seb

utáni felépülését mutatta be.

Az egyik golyó a bal agyféltekét érte

ami tönkretette a Broca-területét, az agya beszédközpontját.

A videón Gabbyval épp egy logopédus foglalkozik.

Gabby a legegyszerűbb szavak kiejtésével küszködik,

egyre elkeseredettebben,

míg végül könnyekben tör ki.

És csak sír, szótlanul

a logopédus karjaiban.

Nem sokkal ezután a logopédus módszert vált

és elkezdenek közösen énekelni.

Gabby könnyeivel küzdve énekel

de hallhatóan tisztán ejti ki

a dal szövegét, ami kifejezi, hogy mit érez.

És egy lefelé ereszkedő dallammal énekli:

"Let it shine, let it shine, let it shine."

Csodás és magával ragadó példa ez arra,

hogyan képes a zene kifejezni mindazt,

amit szavakkal nem tudunk elmondani.

Gabby Giffords videója eszembe juttatta

Dr. Gottfired Schlaug munkásságát.

Schlaug egy a kiváló harvardi, a zene és agy kapcsolatát tanulmányozó ideggyógyászok közül.

Nagy támogatója a Zenei Intonációs Terápiának,

ami nagyon népszerű technikává vált a zeneterápiában.

A beszédzavaros szélütéses betegeinél azt tapasztalta,

hogy bár három-négy szavas mondatokat nem képesek alkotni,

mégis el tudnak énekelni dalszövegeket,

legyen az a "Boldog születésnapot"

vagy a kedvenc daluk az Eagles-től vagy a Rolling Stones-tól.

70 óra intenzív énekóra után rájött,

hogy a zene szó szerint átdrótozta a betegei agyát

és létrehozott egy homológ

beszédközpontot a jobb agyféltekén,

hogy ellensúlyozza a bal agyfélteke károsodását.

17 éves koromban meglátogattam Dr. Schlaug laborját,

és az egyik délután megmutatott néhány vezető kutatást

az agy és zene kapcsolatáról -- hogy a zenészeknek

alapjaiban másfajta az agyszerkezetük, mint a nem zenész társaiknak,

hogy a zene és a zenehallgatás

mozgósítani tudja az egész agyat

az elülső agykérgünktől a kisagyig,

hogy elkezdték a zenét alkalmazni

az autista gyermekek gyógyításában, a stressz,

a szorongás és a depresszió oldására,

hogy a zene csillapította a Parkinson-kóros

betegek remegését és stabilizálta a járásukat,

és hogy a késői stádiumú Alzheimer-kórosok, akiknél

már annyira előrehaladott volt a betegség, hogy a

családtagjaikat sem ismerték fel, a gyermekkorukban

hallott Chopin dallamot gond nélkül elzongorázták.

Azonban volt egy titkolt szándékom is, amiért

felkerestem Schlaugot. Válaszút előtt álltam,

nem tudtam dönteni a zene és az orvoslás között.

Épp végeztem az egyetemen, Dennis Selkoe laborjában

dolgoztam, mint kutatási asszisztens,

a Parkinson-kórt kutattam a Harvardon és beleszerettem

az ideggyógyászatba. Sebész akartam lenni.

Orvos akartam lenni, mint Paul Farmer vagy Rick Hodes,

akik olyan helyeken dolgoznak, mint Haiti és Etiópia,

és több gyógyszernek ellenálló gümőkóros AIDS betegekkel dolgoznak,

és gyerekekkel, akiket eltorzított a rák.

Ilyen vöröskeresztes, Orvosok Határok Nélkül

doktor szerettem volna lenni.

Másrészt viszont egész életemben hegedültem.

A zene nem csak szenvedély volt, inkább megszállottság.

Maga az oxigén. Szerencsém volt a manhattani

Juilliardon tanulni, és Zubin Methával és az Izraeli

Filharmonikusokkal játszani debütáló fellépésemen Tel Avivban.

Kiderült, hogy Gottfied Schlaug

orgonát tanult a Bécsi Konzervatóriumban,

de feladta a zene iránti szerelmét az orvosi karrierért.

Azon a délutánon meg kellett kérdeznem tőle,

hogy milyen érzés volt meghozni ezt a döntést.

Azt mondta a mai napig vannak pillanatok, mikor

azt kívánja, bárcsak úgy tudna orgonálni, mint régen.

Ekkor úgy éreztem, az orvosi megvár

de a hegedülés nem.

Két év további zenetanulás után úgy döntöttem,

hogy megpróbálom a lehetetlent mielőtt felvételizem

az orvosira, mint a jó indiai fiú aki a jövő

Dr. Guptája akar lenni. (Nevetés)

Szóval belevágtam a lehetetlenbe és elmentem

egy meghallgatásra a nagyra becsült Los Angleles-i Filharmonikusokhoz.

Életem első meghallgatása volt és három nap próba után,

amíg egy paraván mögött játszottam, felajánlották a helyet a zenekarban.

Ez volt az álmom. Egy nagy álmom volt, hogy egy

zenekarban játsszak, a Walt Disney hangversenyteremben,

a híres Gustavo Dudamel vezénylése alatt.

De ami még fontosabb volt, hogy zenészekkel, mentorokkal

legyek körülvéve, akik majd az új családom lettek,

az új zenei otthonom.

Azonban egy évvel később találkoztam egy másik zenésszel,

aki szintén a Juilliardon tanult. Ő segített megtalálnom

a hangom, és kialakítanom zenészi identitásomat.

Nathaniel Ayers nagybőgős volt a Julliardon, azonban

húszas éveinek elején egy sorozat pszichotikus epizódon esett át,

Thorazinnal kezelték a Bellevue-ben,

és végül, 30 évvel később, hajléktalanná vált

a Skid Row utcáin, Los Angeles belvárosában.

Nathaniel története jelzőfény lett a hajléktalansági és

pszichiátriai érdekvédelmi szervezetek számára szerte az Egyesült Államokban,

ahogy azt a „A szólista” című könyv és film bemutatta.

De mi meg is barátkoztunk, és a hegedű tanára lettem,

azt mondtam neki, hogy bármikor, ha nála van a hegedűje,

és az enyém is nálam van, egy zeneórát fogok neki adni.

És a sok alkalommal, amikor Nathanielt láttam a Skid Row-n,

tanúja voltam, hogy a zene vissza tudta hozni

még a legsötétebb pillanataiból is, ami úgy tűnt nekem,

az én gyakorlatlan szememnek,

hogy egy skizofrén epizód kezdetei voltak.

Amikor Nathanielnek játszottam a zene egy mélyebb jelentőséget kapott,

mert ez már kommunikációról szólt,

a kommunikációról akkor, amikor a szavak cserbenhagynak,

egy üzenetről, mely túlment a szavakon, amely

egy alapvetően tudatalatti szinten érintette meg Nathaniel pszichéjét,

és ugyanakkor mint egy igazi zenei felkínálás jött tőlem.

Egyre inkább felháborított, hogy egy olyan valaki,

mint Nathaniel, valaha is hajléktalanná válhatott a Skid Row-n

a mentális betegsége miatt, mégis hány tízezren

voltak még csak a Skid Row-n,

akinek a története ugyanolyan tragikus mint az övé, de se könyv, sem film

nem fog készülni róluk, hogy hajlékot adjon nekik?

És e válság közepette úgy éreztem,

hogy valahogy a zene engem választott ki,

talán egy nagyon naiv értelemben, úgy éreztem, hogy a Skid Row-nak

voltaképp egy olyas valakire volt szüksége, mint Paul Farmer

és nem még egy klasszikus zenészre aki a a Bunker Hillen játszik.

Végső soron Nathaniel mutatta meg nekem,

hogy ha igazán szenvedélyesen változtatni akarok valamin,

ha én akarom okozni a különbséget, már megvan a tökéletes eszközöm hozzá,

hogy a zene a híd, amely összeköti az ő világát az enyémmel.

Van egy nagyon szép idézet

Robert Schumanntól, a romantikus német zeneszerzőtől, mely így szól:

„Fényességet küldeni az emberi szív mélységébe:

ez a művész hivatása.”

És ez egy különösen megrendítő idézet,

mert maga Schumann is skizofréniában szenvedett,

és egy elmegyógyintézetben halt meg.

Megihletve attól, amit Nathanieltől tanultam,

megalapítottam a Skid Row-i zenészek

Street Symphony nevű zenekarát, mely a zene fényét hozza

a legsötétebb zugokba, fellépve

a Skid Row-i menedékeken és klinikákon, hajléktalanok és elmebetegek előtt,

harcból visszatért, poszttraumás stressz zavarral küzdő

veteránok és fegyencek előtt,

és olyanok előtt, akik büntetőjogilag elmebetegnek lettek nyilvánítva.

Egyik rendezvényünk után, a Patton Állami Kórházban

San Bernardinóban egy nő jött oda hozzánk,

könnyek folytak arcán,

egy görcse volt és remegett,

de volt egy gyönyörű mosolya és azt mondta,

hogy még sosem hallott klasszikus zenét,

nem gondolta, hogy tetszeni fog, még sosem

hallott hegedűszót, de ez a zene olyan, mint a napsugár hangja,

és sosem jön senki meglátogatni őket, és amikor meghallott minket játszani,

először hat év alatt, a remegése minden gyógyszer nélkül elmúlt.

Hirtelen rájöttünk ezeken a koncerteken,

messze a színpadtól, a reflektorfénytől,

kibújva a szmokingból, hogy a muzsikusok lesznek

a közvetítői a zene elképesztő terápiás erejének

az agyra, egy olyan közösség előtt, amely sosem

fogja betenni a lábát ebbe a terembe,

sosem férhet hozzá a zenéhez, amit játszunk.

Ahogy az orvostudomány feladata, hogy többet gyógyítson,

mint csupán a test építőelemeit,

a zene ereje és szépsége túllép a mi szeretett

betűszónk középső „E” betűjén.

A zene túllép az esztétikai szépségen.

Az érzelmek egyidejűsége, amely

egy Wagner-opera, vagy Brahms-szimfónia,

vagy Beethoven kamarazenéje hallgatásakor tapasztalható, arra emlékeztet,

hogy van egy megosztott, közös emberségünk, egy összekapcsolt

közösségi tudatunk -- az empatikus tudat --

amely, ahogy Iain McGilchrist pszichiáter mondja,

erősen be van drótozva a jobb agyféltekébe.

És azok részére, akik a legembertelenebb feltételek közt élnek,

mentálisan betegek és hajléktalanok,

vagy börtönbe vannak zárva, a zene szépsége

egy esélyt kínál, hogy felülemelkedjenek az őket körülvevő világon,

hogy emlékeztesse őket, hogy még megvan a lehetőség

valami szépet megélni, és hogy az emberiség nem felejtette el őket.

E szépség és emberiesség szikrája,

reménnyé változik,

és tudjuk, akár a zene akár az orvostudomány útját választjuk,

hogy ez a legelső dolog, amit el kell ültetnünk

a közösségeinkben, a közönségünkben,

ha azt akarjuk, hogy az öngyógyítást inspiráljuk.

Egy John Keats-idézettel szeretném befejezni,

a romantikus angol költő

egy nagyon híres idézetével, melyet biztos, mindannyian ismernek.

Keats is egy orvosi karriert adott fel,

hogy költő legyen, de meghalt, amikor csak egy évvel volt idősebb nálam.

Így szól Keats: „A szépség igazság, az igazság szépség.

Ez minden, amit tudtok e földön és amit kell tudnotok.”

(Hegedűszó)

(Taps)