10 x 10: esélyt a lányoknak! | Justin Reeves | TEDxUnisinos

Justin Reeves a ""10x10" és a "Girl Rising" civil szervezetek vezetője, amelyek a lányok tanulási esélyeirért küzdenek. Hat éve dolgozik antropológusként, tanárként Dél-Amerikában, és segít más civil szervezeteket, amelyek az asszonyok és a lányok támogatását tűzték ki céljukul.
Itt a projektjeiről beszél, és arról, hogy miként változtathatja meg a világot, ha a lányok lehetőséget kapnak, hogy tanulhassanak.

Az előadás a TEDx keretében hangzott el, amelyet helyi közösségek szerveznek a TED konferenciák hagyományai szerint. Ha többet szeretne tudni erről, nézze meg a http://ted.com/tedx oldalt.

Egy civil szervezetet vezetek,
amely "10 x 10" néven kampányt folytat

a lányok tanulási lehetőségéért.

Lányok százaival volt módom
találkozni és megismerkedni

a fejlődő világból

az akciónk ideje alatt.

Összehoztunk egy multimédiás kampányt,

arra koncentrálva, hogy a világ
legtávolabbi csücskébe is eljusson,

hogy micsoda érték az egész közösség
számára egy kislány taníttatása.

Projektünk sarokköve egy teljes
estés film, egy mozifilm,

a "Girl Rising", amit remélem megnéznek
majd jövő tavasszal, 2013-ban.

A folyamat részeként lehetőségem
volt eljutni olyan rendezvényekre,

amelyek középpontjában a lányok és
asszonyok helyzetbe hozása, oktatása állt.

Néhányszor alkalmam nyílt
beszélni is ezeken.

Amit valóban ijesztőnek találtam,

hogy ezeken az eseményeken
többnyire nők vettek részt.

Sőt, néha én voltam a jelenlevők
között az egyetlen férfi.

És mindig ugyanazt a kérdést kaptam,

legfeljebb egy kicsit másképp fogalmazva,

valahogy így: "Mondja, Justin,

férfiként miért gondolja fontosnak
a lányok oktatását?"

Vagy "Justin, miért olyan fontos beszélni

a lányok és az asszonyok jogairól?"

Mivel alig 16 percem maradt,

úgy döntöttem, ezt arra használom,
hogy személyesebb

és hosszabb választ adjak, hogy férfiként
miért vagyok meggyőződve róla,

hogy ha tartós változásokat akarunk,
és kiemelni országokat a szegénységből,

akkor a legjobb befektetés a nemzetközi
közösség számára a lányok taníttatása.

Elmesélek párat azokból a történetekből,
amelyeket azután írtam meg,

miután beszélgethettem
valamennyit lányokkal

a projekt keretében, néhány országban.

Ezek a megfigyelések
biztatást jelentettek,

és valóban a szívemből jöttek.

Szeretném, ha ez az előadás
a történetmesélésé lenne,

hogy meg tudják érteni a véleményem

az én szempontom szerint.

Az első történetem Ugandából származik,

és a tanulsága nagyjából ez:

ezek a fiúcskák férfivá cseperednek,

és a lányok iránti tiszteletük
az asszonyok irántivá válik,

és ez az egész úgy indul el, hogy a lányok

már nagyon fiatalon
tekintélyt szereznek maguknak.

Kampalában voltunk,
valójában a külvárosban.

Erre vezet a főút,

és van itt ebben a Mpigi nevű városban
egy kis sárkunyhó,

ahol találkoztam Lídiával.

Lídia egészen kiváló tanuló.

13 éves, és igen jól teljesít
az iskolában.

Megismertük Lídia történetét:

ő az egyetlen túlélő a családjából.

Három testvérét vesztette el AIDS-ben.

Már fertőzötten születtek,
és meghaltak mindnyájan.

Szüleit szintén az AIDS vitte el.

13 éves korára ő az egyetlen túlélő.

Amikor rátaláltunk, Lídia ebben
a kunyhóban élt az ő Jajájával,

a nagymamájával, aki remek asszony.

A kedvenc színe nyilvánvalóan a bíbor,

tetőtől talpig ez a köntös fedte.

Maga is nehézségekkel küzd:
öreg, és alig tud járni.

Az összes testvére meghalt AIDS-ben.

Ahogy Jajával beszélgettünk,

gyorsan kiderült, hogy ő amolyan
csodálatos, derűs asszony,

aki harsányan nevet a saját viccein.

Körötte ott rohangásznak
ezek az apró fiúcskák.

Nyolc kisfiú volt a házban,

és ahogy mesélni kezdték történetüket,

kiderült, hogy ez az asszony, Jaja

és az az egy kislány nyolc árva
fiúgyereket nevel a házban,

egy egyszobás házban, ott a főút mellett.

Jaja átviharzott szedett-vedett konyháján,

majd hozzálátott tésztát nyújtani
egy sörösüveggel.

Samosát készített a gyerekeknek,
és egyúttal eladásra is.

Mesélni kezdett,

közben ahogy múlt az idő,
tapasztaltuk, hogy mi történik.

Jaja ott üldögélt és vicceket mesélt
magának, és hangosan nevetett rajtuk,

a kicsik Lídia körül lebzseltek.

Míg tanult, az összes kis srác
körülötte nyüzsgött

és próbálták őt utánozni.

Tekintélye volt előttük,
felnéztek rá mindenben.

Elkezdtünk beszélgetni a fiúkkal.

Többségük azt mondta, hogy az az álma,
hogy iskolába járjon.

Vagyis néhányuk még olyan kicsi volt.

Volt, aki már járt iskolába, ők elmondták,
hogy Lídia tanítgatja őket.

Többségük orvos vagy tanár
szeretett volna lenni.

Megkérdeztük Lídiát is, hogy mi az álma.

Azt válaszolta,
hogy szeretne megtanulni vezetni.

Erre megkérdeztem, hogy miért.

Azt mondta: "szeretném levinni a
fiúkat erre a főútra.

Levinni őket az útra

és elvinni oda,
ahová mindenki más eljut."

Tudják, azon az estén, amikor hazaértem,

azon járt az eszem, amit mondott, és azt
gondolom, hogy ez valóban hihetetlen,

mindannak a sok hátránynak a dacára,
ami akadályozza őket,

és különösen Lídiát.

Az ő hátát nem csupán egy család
terhe nyomja, a nyolc új testvéré,

mégis kiváló az iskolában is,

vezető lesz belőle, terelgeti az öccseit,
Jajával együtt.

Nincs kétségem, hogy a fiúkból
valóban orvos vagy tanár lesz,

és soha nem fogják elfelejteni,

hogy sikerükben nagy része volt

nővérüknek és nagymamájuknak.

A következő történetem Északkelet-Etiópia
falusias területéről származik.

Ahogy mentünk északra,

meglátogattunk egy csodálatos közösséget.

Nomádok voltak, akik szó szerint

teve- és kecskenyájukat
követik a sivatagon keresztül,

vizet és növényeket keresve.

Így találkoztunk a vénekkel,
egy csoport férfival a faluból,

akik hagyományosan a döntéseket hozzák.

Ez a 30-70 ember leszakadt,
és nomád törzsként

csak vándorol a sivatagon keresztül.

Leültek velünk és elmondták,

miként érkezett körösségükbe
néhány éve az a csoport civil,

akik elhatározták és megvalósították
a nomád osztálytermeket.

Ezek olyan osztályok voltak, amelyeket
szét lehetett szedni egyetlen nap alatt,

felpakolni szamárra és odébbállni velük,
akárcsak otthonaikkal.

A vének elfogadták az ötletet,
azok meg kezdték felkészíteni a véneket

a tárgyakból, mivel korábban

senki nem kapott
semmi képzést a közösségben.

Számolást, természetismeretet,
irás-olvasást,

kézművességet tanítottak először.

A vének úgy döntöttek,
hogy nem akarnak sokat bajlódni ezzel.

Itt egy kép a nomád osztályról
néhány kislánnyal.

A vének úgy döntöttek, hogy nem akarnak
sokat vesződni a tantárgyakkal.

Így hát kiválasztottak asszonyokat,
hogy ők működtessék az iskolát,

ez volt a Központi Irányító Tanács.

Ez volt a legelső alkalom,
hogy nők egy csoportja

valamilyen hatalommal bírt a faluban.

Leültem tehát
a Központi Irányító Tanáccsal.

Ezt a testületet nem kell alábecsülni.

Csupa pirosba és aranyba
öltöztek mindannyian.

Tényleg nagyon őszinték voltak,

olyan asszonyok,
aki egyenest a szemünkbe néznek.

Nem beszélnek sokat, de amit mondanak,
az valóban fontos.

Ez az asszony itt középen Basu.

Ő a Központi Irányító Tanács elnöke.

Azt mondta, amolyan bábaféle,
40 éve foglalkozik a női bajokkal.

Ő végezte el az összes lánygyermek
nemi szervének

csonkítását 40 éven keresztül.

Azzal folytatta, hogy leírta,
miként tanulta meg,

hogyan kell a gyerekeket tanítani.

Elmesélte, hogy amikor a civilek
megérkeztek a közösségbe,

tanítani kezdték a gyerekeket számtanra,
természetismeretre, kézművességre -

elnézést a tanároktól és az vénektől -

és egyúttal alkalmat találtak rá, hogy a
véneket megismertessék saját testükkel,

jogaikkal, az óvszerrel
és az emberi jogokkal.

Azt mondta, ekkor jött rá,

hogy mindeddig rosszat cselekedett.

Egyenest a szemembe nézett, és azt mondta:

"Hét éve nem hajtottam végre csonkítást."

Utána lesütötte a szemét,
ahogyan a képen is látszik.

Lesütötte a szemét szégyenlősen,
ezzel vége lett beszélgetésnek.

Tudják, sok közösségben voltam,

ahol mélyen gyökerező
hagyományok vannak,

amelyek évszázadok óta tartják magukat,

mint a női nemi szerv csonkítása.

Állandóan azon törjük a fejünket,
miként lehetne véget vetni ezeknek.

Ebben a közösségben két dolog történt:

A csoport elöljárói hatalmukból átadtak

egy kis részt tekintéllyel bíró
asszonyoknak.

Ezeknek az asszonyoknak befolyásuk volt
a következő generációra.

Még valami történt:

ezek az asszonyok szert tettek
bizonyos ismeretekre,

amelyekkel nem rendelkeztek korábban.

Hallottak a védekezésről és a jogaikról.

Kihasználták az újonnan kapott hatalmukat

és azt a hasznos tudást, amijük volt.

Döntöttek, hogy ami volt, az rossz,

így a 40 év hagyománya
egyetlen generáció alatt eltűnt.

A következő történetem is
ugyanebből a faluból származik.

Itt az egyik lány az utolsó képről,

ami az iskolában készült, Bula.

Bula, aki 11 éves, csak akkor oldódott fel
a beszélgetésünk során,

amikor mellette volt legjobb barátnője,
aki a képen mögötte látható.

Nevettek szinte mindenen,

amit csak mondtam, mint afféle bakfisok.

Fogták egymás karját és csak vihogtak.

Tényleg szerettük volna megtudni,
hogyan telik el egy lány napja

ebben a nomád közösségben,
és hogy milyen az iskola.

Bula kiváló az iskolában.

A másodikat végzi
abban három szintű programban,

amit ezek a nem szokványos,
elemi képzést adó központok nyújtanak.

Azt mondta, hogy általában
napkelte előtt kel.

Ez egy átlagos nap.

Kitakarítja a házat,
aztán a szomszéd házát.

Kimegy, megfeji a tevéket és a kecskéket.

Bejön, elkészíti a család reggelijét,

de a Nap még mindig nem kelt fel.

Azután elmegy az iskolába,
és tanul egész nap.

Iskola után általában gyalogol
kb. 6 km-t ivóvízért

majd vissza, hogy megetesse
a tevéket, a kecskéket,

és a családot.

Azután vacsorát készít,
ekkorra már sötét van.

Nincs villany, így gyertya mellett tanul
minden este.

Szereti az iskolát.

Azt mondta, kedvence a számtan
és a természetismeret.

Megkérdeztem, mi akar lenni.

Azt mondta, orvos vagy nővér.

Hogy miért?

"Nincs senki a közösségben,
aki ért a gyógyításhoz.

Állandóan úton vagyunk, szeretnék
én megoldás lenni erre a problémára."

Meglepett a válasza, arra gondoltam,

ez nagyon érett gondolkodás
egy 11 évestől.

Akkor gyorsan újra beszélni kezdett.

Elmondta, hogy már menyasszony.

Épp most találkozott a vőlegényével,
az előző héten.

Nagyszerű embert talált az apja,
sok tevéje van.

Hozzámegy majd.

Arra gondoltam, milyen különös,
hogy elmondja az álmát,

azt, hogy orvos vagy nővér szeretne lenni,

közben tudja, a törzsben
egy asszony, ha férjhez megy,

nem tudja már befejezni az iskolát.

Ez járt fejemben és
elgondolkoztam rajta egy kicsit.

Akkor rájöttem, hogy ha egyszer egy lány
felismeri a tanulás értékét,

akkor látja azt az értéket a következő
generáció oktatásában is.

És míg Bula úgy beszélt álmairól,
mintha azok rá vonatkoznának,

valójában azért beszélt róluk,

mert tudja, ha majd egyszer
gyerekei lesznek,

ők oldják meg ezt a problémát,

belőlük lesz orvos, nővér.

Ahová most innen viszem önöket,

az kicsit közelebb van az otthonomhoz.

Brazília másik felében voltam,

rögtön a határnál, de már
a perui Andokban,

5100 méteren, ezzel a projekttel.

A gleccser felett van ez a város,
La Rinconada.

Kb. 100 ezer ember zsúfolódik össze

egy soha el nem olvadó jéggel
borított hegy legtetején.

Itt igen csekély a lehetősége
bárkinek a sikerre,

főleg, ha lány.

Egyetlen. túlzsúfolt iskola van.

Nagyon kíváncsiak voltunk,
amikor elmentünk megnézni az iskolát,

arra vajon miről álmodik egy lány
a gleccser tetején,

ahonnan esélye sincs a kitörésre.

Amikor jöttek fel a lányok,
hogy beszéljenek álmaikról,

inkább a realitásokat ismertük meg,

ami rájuk, és a felnőttekre vár.

Ez egy bányászváros,

így éjszakánként bordélyházak
tömege tárja ki kapuit,

ahol a bányászok eltékozolják keresetüket.

A városban felnövő lányok
számára a realitás

a HIV, az AIDS, a nemi erőszak,

a korai terhesség és a prostitúció.

Szóval, álmok helyett
a sokkal durvább valóságot találtuk.

Volt egy lány, aki egész idő alatt

nem mutatott érdeklődést,
hogy beszélgessünk.

Valahogy mindig tőlünk
távol ült az asztalnál.

Egész nap épp csak jelen volt.

Türelmesen ült, csak írkált a naplójába.

Ha becsukta a könyvét, csak figyelt.

De ahogy esteledett,
és többi lány hazaszállingózott,

átültünk a lányhoz.

Szerény volt, kissé előregörnyedt,

nem tűnt nagyon boldognak.

Azt kérdeztük tőle, mi van a könyvében.

Kinyitotta, versek voltak benne,
oldalakon keresztül.

versek, kedvenc spanyol költőitől,

és sok olyan is amelyet ő maga írt.
Most kezdett a kislány kivirulni.

Csendes és félős volt egész nap,

és most fülig ért a szája.

A nevét is megmondta: Sennának hívják.

14 éves volt akkor,
és elmesélte történetét.

Azért kapta ezt a nevet,

mert apja szerette a
"Xena a harcos hercegnő"

sorozatot a TV-ben.

Nagyon kicsi súllyal, alig 1 kilóval
született, és majdnem meghalt.

Apja döntötte el, hogy a harcos
hercegnőről nevezzék el,

mert azt szeretné,
hogy harcoljon az életéért.

Senna harcolt, és túlélte,

Mikor iskolába kezdett járni,

apja csak tovább töltötte belé az erőt.

Azt mondta, "Senna, te harcos vagy,

Minél többet tudsz,
annál jobban szárnyalsz.

Minél többet tanulsz,
annál erősebb leszel."

Ezt elmondta minden nap.

Azt mondta, hogy minden képessége megvan,
hogy mérnök legyen.

Egyik nap Senna ment haza az iskolából,

és megtudta, hogy apját
szörnyű baleset érte a bányában.

Nem halt meg, de súlyosan megsérült.

Abba kellett hagyja az iskolát.

és munkát vállalnia: egy nyilvános
latrina takarítását.

Ez volt az egyetlen munka, amit egy ilyen
korú lány kaphatott, és nem veszélyes.

Filléreket keresett,

azt a kevéske pénzt a családnak adta,
hogy ki tudják fizetni a gyógyszereket.

Apja állapota gyorsan romlott

és sajnos hamarosan meghalt.

Amikor Senna apja haláláról beszélt,

elmondta azt is,
hogy ekkor kezdett verselni.

Amikor ott ültünk előtte,
szó szerint mássá változott.

Annyira éterinek láttam,

amihez foghatóan még soha senkit.

Felállt, és szavalni kezdett.

Sosem láttam még ilyen harcost, haragot

és szenvedélyt, ami ebben a lányban volt.

Senna versel, hogy másokat lelkesítsen.

Kiváló az iskolában.

Két versíró pályázatot nyert Peruban.

Minden esély megvan rá,
hogy ő legyen a legelső lányunk,

akiről tudjuk, hogy befejezte az iskolát
és egyetemre ment.

Számtalanszor tapasztaltam,
hogy egy ember,

egy báty, egy férfi tanár, egy férfi
meghatározóvá vált egy lány életében.

Megalapozta benne az erőt és azt az
önbecsülést, amit kiérdemelt.

Kiemelte a korlátai közül.

Mindig ez történik.

Miért nem játszanak a férfiak
aktívabb szerepet a lányok életében?

Van egy Sennánk, egy Jajánk, Lídiánk,

Van a Központi Irányító Bizottságunk.

Van a világ összes lánya.

Épp ideje felállnunk és akcióba kezdenünk.

Férfiak, ezek fontos pillanatok..
Minden, amit mondunk, fontos.

Lányok és asszonyok közelében vagyunk
folyvást. Biztassuk őket!

Biztassuk, ahogy Sennát biztatta az apja!

Használjuk ki lehetőségeinket

tudásunkat, amit azért kaptunk,
hogy pártfogoljunk egy lányt!

Nyissunk ki egy új ajtót egy lány számára!

Beszéljünk vele,
hallgassuk meg figyelmesen!

Történetei, elképzelései,
világlátása talán minket is megváltoztat.

Tudjuk, hogy egy tanult
lány később megy férjhez.

Kevesebb gyereke lesz.

Valószínűbb, hogy ellenáll a zaklatásnak,

és elkerüli a HIV-et és az AIDS-t.

Tudjuk, hogy ha egy lányt tanítanak,
akkor felnő és anyává válhat.

Ugyanúgy neveli majd
a lányait, mint a fiait.

Kezdenek a döntései számítani.

Döntései alakítják a családja,

a törzse, közössége döntéseit,
a társadalomét.

alkalmasint az egész nemzetéét.

Emberek, hiszem, hogy a megfelelő
pillanatban vagyunk,

hogy a mi generációnk láthatja még
megtörténni a változást.

Mindenkit arra bíztatok,
hogy vegye ki a részét benne.

Tenni egy keveset nem nehéz.
Cselekedjünk a lányok érdekében!

Őszintén hiszem, hogy még a mi életünkben

emlékezni fogunk ezekre a napokra az
esélyegyenlőség szemszögéből,

és hogy gyakran mondtuk,

hogy milyen fontos a lányok oktatása
és az erre fordított pénz, energia.

Szeretném, hogy büszkék legyünk
erre a napra,

annak tudatában,
hogy aktív résztvevői voltunk

a pillanatnak, amely megnyitotta
a jobb jövőt

és a lehetőségeket a lányok
és az egész világ számára.

Köszönöm.

(Taps)