Hogyan segített a veszteség egy művésznek meglelni a szépséget a tökéletlenségben

A kortárs festő, Alyssa Monks szépségre és inspirációra lelt az ismeretlenben, a megjósolhatatlanban, és még a rettenetesben is. Intim hangvételű előadásában saját emberi és művészi fejlődésének történetén keresztül mesél az élet, a festék, és a vászon közti kapocsról.

Festő vagyok.

Nagyméretű figuratív
festményeket készítek,

ami annyit jelent,
hogy embereket festek le,

valahogy így.

Ma este azonban valami személyesről
szeretnék beszélni önöknek,

ami megváltoztatta a művészetemet
és a látásmódomat.

Valamiről, amin mindannyian
keresztülmegyünk,

és remélem, hogy az én tapasztalatom
hasznos lesz mások számára.

Röviden rólam: nyolc testvér
legkisebbikeként nőttem fel.

Bizony, nyolc gyerek.

Hat bátyám és egy nővérem van.

Csak hogy éreztessem, ez mit is jelent:

amikor nyaralni mentünk a családdal,

egy egész busz kellett.

(Nevetés)

Anyu mindig elfuvarozott minket
mindenfelé a városban

a különböző délutáni programjainkra --

mármint... nem a busszal.

Volt rendes autónk is.

Elvitt művészeti órákra,

és nem is csak egyre-kettőre.

Minden lehetséges művészeti
szakkörre elvitt 8-tól 16 éves koromig,

mert semmi mással nem akartam foglalkozni.

Egyszer New Yorkban
még be is ült velem egy órára.

Nyolc testvér legkisebbikeként
elsajátítottam néhány túlélési készséget.

Első számú szabály:

sose engedd, hogy a testvéred lássa,
ahogy valami hülyeséget csinálsz.

Megtanultam, hogy jobb
csendesnek és rendesnek lenni,

követni a szabályokat és beállni a sorba.

De a festészetben én szabtam
meg a szabályokat.

Az volt az én kis saját világom.

14 éves koromra tudtam,
hogy művész szeretnék lenni.

A tervem az volt, hogy pincérnő leszek,
hogy legyen egy kis mellékes keresetem.

Folytattam képességeim tökéletesítését.

Szépművészeti mesterdiplomát szereztem,

és az első saját kiállításomon
a testvérem azt kérdezte tőlem:

"Mit jelentenek azok a piros pöttyök
a festményeid mellett?"

Én lepődtem meg a legjobban.

A pöttyök azt jelentették,
hogy a képek elkeltek,

így lesz pénzem fizetni az albérletemet -

pusztán a festésből!

Ugyan az albérletemben összesen
négy konnektor volt,

és nem tudtam egyszerre használni
a mikrót meg a szendvicssütőt,

de akkor is, ki tudtam fizetni.

Nagyon boldog voltam.

Itt egy kép abból az időből.

A lehető legélethűbbre akartam csinálni.

Sajátosnak és hihetőnek kellett lennie.

Ez volt az, ahol teljesen egyedül voltam,
ahol enyém volt az irányítás.

Azóta abból élek, hogy vízben lévő
embereket festek le.

A kádak és a zuhanyzók voltak
számomra a tökéletes zárt környezet.

Intimnek és személyesnek éreztem,

a víz pedig olyan kihívást jelentett,
ami egy évtizedre lekötött.

Nagyjából 200 ilyen képet festettem,

néhányuk két-két és fél méteres,

mint például ez itt.

Ehhez a képhez lisztet kevertem
a fürdővízbe, hogy homályossá tegyem,

étolajat öntöttem a felületére

beleraktam egy lányt,

és amikor megvilágítottam,

annyira gyönyörű volt, hogy alig vártam,
hogy lefesthessem.

Egyfajta tüzes kíváncsiság hajtott.

Mindig valami újat akartam hozzátenni:

vinilt, gőzt, üveget.

Egyszer vazelint kentem
a fejemre és hajamba

csak hogy lássam, hogy néz ki.

Ne csinálják utánam.

(Nevetés)

Jól mentek a dolgok.

Jó úton haladtam.

Lelkes és motivált voltam,

művészekkel körülvéve,

díszes eseményekre
és megnyitókra járkálva.

Némi kis sikerben
és elismertségben is volt részem,

és végre olyan albérletbe tudtam költözni,
ahol négynél több konnektor volt.

Anyuval mindig fennmaradtunk késő estig,

hogy a legújabb ötleteinkről
beszélgessünk és spiráljuk egymást.

Ő maga gyönyörű anyagárukat készített.

Egy Bo nevű barátom
készített egy festményt

a feleségéről és rólam,
ahogy az óceánparton táncolunk.

"A könnyed évek" címet adta neki.

Megkérdeztem tőle, hogy ez mit jelent,
mire azt mondta,

"Nos, ez az, amikor már felnőtté váltál,
nem vagy többé gyerek,

de az élet még nem rakta a válladra
a felelősségek terhét."

Ezt jelentette. Ezek voltak
a "könnyed évek".

2011. október 8-án

a könnyed éveknek vége szakadt.

Édesanyámat tüdőrákkal diagnosztizálták.

Átterjedt a csontjaira és az agyára.

Amikor elmondta, térdre rogytam.

Teljesen kikészültem.

Amikor összeszedtem magam és ránéztem,

rájöttem, hogy ez nem rólam szól,

hanem arról, hogy kitaláljam,
hogyan tudok neki segíteni.

Édesapám orvos,

így nagyon jól jött, hogy ő felügyelte
anyu állapotát.

Fantasztikusan gondoskodott róla.

De én is meg akartam tenni
minden tőlem telhetőt,

meg akartam próbálni mindent.

Mindannyian ezt tettük.

Utánanéztem alternatív gyógyszereknek,

diétáknak, lékúrának, akkupunktúrának.

Végül azt kérdeztem tőle:

"Ezt szeretnéd, hogy csináljam?"

Ő pedig azt válaszolta, hogy nem.

Azt mondta: "Nyugi! Lassíts egy kicsit!
Szükségem lesz rád később."

Tudta, hogy mi történik vele,

és tudta, amit az orvosok,

a szakértők, és az internet nem tudott:

azt, hogy hogyan szeretne
keresztülmenni a dolgon.

Csak meg kellett tőle kérdeznem.

Rájöttem, hogy ha
megjavítani akarnám a dolgokat,

akkor kimaradnék mindenből.

Inkább elkezdtem időt tölteni vele,

bármit is jelentsen ez,
bármilyen szituáció állt elő,

egyszerűen csak meghallgattam.

Ha korábban ellenálltam,
most megadtam magam,

próbálva kezelni a kezelhetetlent,

és egyszerűen csak próbáltam
ott lenni számára.

Az idő lelassult.

A dátum nem számított.

Kialakítottunk egy rutint.

Kora reggel bebújtam mellé
az ágyba és együtt aludtunk.

A bátyám átjött reggelizni;

úgy örültünk neki, amikor
hallottuk az autóját begördülni!

Felsegítettem az ágyból,
megfogtam a kezét

és eltámogattam a konyháig.

Volt egy hatalmas bögréje,
amit ő maga készített,

amiből a kávéját szerette inni,

és az ír kenyér volt a kedvenc reggelije.

Ezután jött a zuhany.

Ezt a részt imádta.

Nagyon szerette a meleg vizet,

így hát olyan gyengédre csináltam,
amilyenre csak tudtam,

mint egy gyógyfürdőben.

A nővérem is segített néha.

Langyos törülközőket

és papucsot készítettünk neki elő,

hogy egy pillanatra se fázzon.

Megszárítottam a haját.

A bátyám átjött esténként és
hozta magával a gyerekeket is.

Az volt anyu napjának fénypontja.

Egy idő után tolószékbe kényszerült.

Nem volt hajlandó rendesen enni

és a kávéját a legkisebb csészéből itta,
amit csak találtunk.

Nem tudtam tovább egyedül segíteni neki,

így hát felbéreltünk egy gondozót,
hogy segítsen a zuhannyal.

Ezek az egyszerű apróságok

a szent rituálénkká váltak.

Ezeket ismételgettünk napról napra,

ahogy a rák növekedett.

Lesújtó és fájdalmas volt,

de én pontosan ezt akartam.

Ezt az időszakot
"a gyönyörű szörnyűségnek" hívtuk.

2012. október 26-án hunyt el,

egy évvel és 3 héttel
a diagnosztizálás után.

Végleg elment.

A testvéreimmel és édesapámmal

egybegyűltünk, támogatni
egymást, vigyázni egymásra.

Olyan volt, mintha az egész család

és a megszokott szerepeink
semmivé váltak volna,

mi pedig együtt néztünk
szembe az ismeretlennel.

Mind ugyanazt éreztük,

és egymásról gondoskodtunk.

Annyira hálás vagyok értük.

Olyasvalakiként, aki idejének nagy részét
egy műteremben tölti egyedül dolgozva,

nem is tudtam, hogy az effajta kapocs

ennyire fontos, ennyire
gyógyító erejű lehet.

Ez volt a legfontosabb számomra.

Ez volt, amire mindig is vágytam.

A temetés után ideje volt
visszatérnem a műtermembe.

Bepakoltam az autóba
és visszatértem Brooklynba.

Világéletemben festettem,
hát ezt tettem akkor is.

És íme, megmutatom, mi történt.

Mintha minden, ami bennem kavargott,
előtört volna belőlem.

Az a biztonságos hely, amelyet
olyan gondosan alkottam meg

az összes addigi festményemen,

mítosszá vált.

Nem működött.

Kétségbe estem, mert nem
akartam többé festeni.

Így hát kimentem az erdőbe.

Gondoltam kipróbálom, kimegyek a szabadba.

Fogtam a festékeimet, és ugyan
nem voltam egy tájfestő,

de nem igazán voltam
semmilyen festő sem,

így nem voltak komoly elvárásaim,

vakmerőnek és szabadnak érezhettem magam.

Az egyik festményemet még
kint is hagytam

egy egész éjszakára

egy lámpa mellett az erdőben.

Reggelre lakkrétegként
ragadtak rá a bogarak.

De nem érdekelt. Nem számított.

Visszavittem a festményeket a műtermembe,

lekapargattam és bevéstem őket,

egy vékony réteg festéket
öntöttem rájuk,

még több festéket kentem rájuk,
rajzoltam rájuk.

Nem volt semmilyen tervem.

Csak figyeltem, hogy mi történik.

Ez az, ami tele ment bogarakkal.

Nem egy valóságos teret
próbáltam ábrázolni.

A káosz és a tökéletlenség nyűgözött le,

és valami megmozdult bennem.

Újra kíváncsivá váltam.

Ez egy másik az erdőben készültek közül.

Ellentmondásos helyzet volt.

Nem tudtam úgy uralni
a festéket, ahogy régen.

Az egész a sejtetésről
és a sugallásról szólt,

nem pedig magyarázásról vagy leírásról.

És ez a tökéletlen, kaotikus,
zűrzavaros felület

adta át jól a történetet.

Olyan kíváncsivá váltam,
mint amilyen diákként voltam.

Szerettem volna alakokat is hozzáadni
ezekhez a képekhez; embereket,

és imádtam ezt az új környezetet,

így szerettem volna, ha az emberek
és ez az atmoszféra egyesül.

Mikor jött az ötlet, hogy
hogyan is csináljam,

émelyegni és szédülni kezdtem,

amit valószínűleg csak
az adrenalin okozott,

de számomra nagyon jó jel volt.

Szeretném megmutatni,
hogy azóta min dolgozom.

Ezt még senkinek sem mutattam meg,
tekinthetjük amolyan előzetesnek

a következő kiállításomhoz,

arról, ami eddig elkészült.

Tágas tér

az elszigetelt fürdőkád helyett.

A szabad ég a bezártság helyett.

Az irányítás lazulása,

a tökéletlenség megízlelése,

szabad út engedése...

...szabad út engedése
a tökéletlenségnek.

És a tökéletlenségben

sebezhetőségre lel az ember.

Éreztem a legőszintébb szándékomat,
ami a legjobban számít nekem,

azt az emberi kapcsot,

ami abban a térben jöhet létre,
ahol nincs ellenállás vagy irányítás.

Több képet szeretnék festeni erről.

A következőt tanultam meg.

Mindannyian el fogunk veszíteni
valami fontosat életünkben.

Talán egy állást, egy karriert,

kapcsolatokat, szerelmet,
a fiatalságunkat.

Mindannyian elveszítjük majd
az egészségünket,

a szeretteinket.

Az ilyen veszteségek felett
nincs uralmunk.

Megjósolhatatlanok

és a térdünkre kényszerítenek.

Hát én azt mondom: hadd tegyék.

Rogyj le a térdedre. Semmisülj meg.

Ne próbáld megváltoztatni a dolgokat,

ne akard, hogy másképp legyen,

Így kell lennie.

És akkor jön az üresség.

És ebben az ürességben érezd,
hogy milyen sebezhető vagy,

hogy mi a legfontosabb számodra,

a legőszintébb szándékodat.

Légy kíváncsi, és nyitott

arra és azokra, ami és akik
ténylegesen körülvesznek,

akik még élnek és veled vannak.

Mindannyian ezt szeretnénk.

Használd ki az alkalmat arra,
hogy találj valami gyönyörűt

az ismeretlenben, a kiszámíthatatlanban,

és akár még a rettenetesben is.

Köszönöm.

(Taps)