Hyeonseo Lee: Szökésem Észak-Koreából

Gyermekként, Észak-Koreában, Hyeonseo Lee azt gondolta, hogy az országuk a "egjobb a világon. Egészen a 90-es években bekövetkezett éhínségig nem is kételkedett ebben. 14 évesen szökött el az országból, és kezdte meg új életét Kínában, illegális menekültként bujkálva. Története szívszaggató, személyes sztori túlélésről és reményről, és erőteljes figyelmeztetés azoktól, akik folyamatos veszélyben élnek, még akkor is amikor az országhatárt már messze maguk mögött hagyták.

Amikor kicsit voltam,

azt hittem, hogy az én hazám a legjobb a világon,

és a "Semmi irigység" kezdetű dalt énekelve nőttem fel.

És nagyon büszke is voltam.

A suliban egy csomó időt töltöttünk

Kim Ir Szen történetének tanulmányozásával,

de sosem tanultunk a külvilágról,

kivéve, hogy Amerika, Dél-Korea és Japán az ellenségeink.

Ennek ellenére gyakran álmodoztam a külvilágról,

azt hittem, egész életem Észak-Koreában fogom leélni,

mindaddig, amíg hirtelen minden megváltozott.

Hétéves voltam amikor először láttam nyilvános kivégzést,

de azt hittem az életem Észak-Koreában teljesen normális.

A családom nem volt szegény,

és sosem éheztünk.

De egy napon, 1995-ben, az édesanyám egy levelet hozott haza,

az egyik kollégája testvérétől jött.

Az állt benne: "Amikor ezt olvasod, a család öt tagja

már nem él,

mert nem ettünk semmit az utóbbi két hétben.

A földön fekszünk együtt mind az öten,

és olyan gyenge a testünk, hogy készek vagyunk a halálra."

Teljesen megdöbbentem.

Ez volt az első alkalom, hogy tapasztaltam,

hogy az emberek szenvednek az országomban.

Hamarosan ezután, amikor a vasútállomás mellett mentem el,

valami borzasztót láttam,

amit nem tudok kitörölni az emlékezetemből.

Egy élettelen nő feküdt a földön,

egy lesoványodott kisgyerekkel a karjában,

aki tehetetlenül bámulta az anyja arcát.

De senki sem segített nekik, mert mindenki csak saját magával

és a családjával törődött.

Hatalmas éhínség pusztított Észak Koreában a 90-es évek közepén.

Végül több, mint egy millió észak-koreai

halt meg az éhínség ideje alatt, és sokan csak úgy maradtak életben,

hogy füvet, bogarakat és fakérget ettek.

Az áramszünetek is egyre gyakoribbak lettek,

így éjszakánként minden teljesen sötét volt körülöttem,

kivéve a fénytengert Kína felől,

az otthonommal szemben, a folyón túl.

Töprengtem is rajta, hogy nekik miért vannak fényeik, és nekünk miért nincsenek.

Ez egy űrfelvétel ami az éjjeli Észak-Koreát mutatja

a szomszédos országokkal összehasonlíva.

Ez az Amrok folyó,

ami határ részeként szolgál

Észak-Korea és Kína között.

Ahogy láthatjátok, a folyó néhol nagyon keskeny,

ami lehetővé teszi az észak-koreaiaknak, hogy titokban átkeljenek rajta.

De sokan odavesznek.

Néha láttam holttesteket a vízen úszni.

Nem sokra emlékszem, hogy hogyan hagytam el Észak-Koreát,

de az éhínség szörnyű évei alatt

Kínába küldtek távoli rokonokhoz.

De azt hittem,

hogy csak rövid időre leszek távol a családomtól.

Sosem gondoltam volna,

hogy csak 14 év múlva fogunk újra együtt élni.

Kínában nehéz volt fiatal lányként a családom nélkül, egyedül élni.

Fogalmam sem volt, milyen élet vár rám

észak-koreai menekültként,

de nemsokára megtanultam, hogy nem csak rendkívül nehéz,

de veszélyes is,

mivel az észak-koreai menekülteket illegális

bevándorlókként kezelik Kínában.

Emiatt állandó félelemben éltem,

hogy identitásomra fény derül,

és balszerencsémre visszatoloncolnak

Észak-Koreába.

Egyik nap a legszörnyűbb rémálmom vált valóra,

amikor megállított a kínai rendőrség,

és bevittek a rendőrőrsre további kihallgatásra.

Valaki meggyanúsított hogy észak-koreai vagyok,

úgyhogy tesztelték a kínai nyelvtudásom,

és egy csomó kérdést tettek fel.

Annyira féltem,

hogy a torkomban dobogott a szívem.

Ha bármi természetellenesnek tűnik, akkor bebörtönözhetnek,

és visszatoloncolhatnak.

Azt hittem vége az életemnek,

de sikerült leküzdenem felindultságom,

és válaszoltam a kérdésekre.

Miután abbahagyták a vallatást,

az egyik tisztviselő azt mondta a másiknak,

"ez téves riasztás volt,

nem észak-koreai."

És elengedtek. Ez egy csoda volt.

Néhány észak-koreai menedékjogot kér Kínában,

külföldi követségeken,

de sokakat elkapnak a kínai rendőrök

és visszatoloncolják őket.

Ezek a lányok szerencsések voltak.

Ugyan elkapták őket,

de végül szabadon lettek engedve

a nagy nemzetközi nyomásnak köszönhetően.

Ezek az észak-koreaiak nem voltak annyira szerencsések.

Minden évben számtalan észak-koreait fognak el Kínában,

és toloncolnak vissza Észak-Koreába,

ahol megkínozhatják, bebörtönözhetik

vagy nyilvánosan kivégezhetik őket.

Én nagyon szerencsés voltam, hogy sikerült elmenekülnöm,

de sok észak-koreainak nem sikerült.

Tragikus, hogy az észak-koreaiaknak titkolniuk kell identitásukat,

és keményen kell küzdeniük a túlélésért.

Miután megtanulnak egy új nyelvet és munkát szereznek,

az egész életük felfordulhat egy pillanat alatt.

Éppen ezért, miután 10 évig titkoltam identitásom,

eldöntöttem, hogy kockáztatok és elmegyek Dél-Koreába,

és új életet kezdek.

Dél-Koreában letelepedni sokkal nehezebb volt,

mint gondoltam.

Az angol annyira fontos volt Dél-Koreában,

hogy elkezdtem megtanulni harmadik nyelvemként.

Azt is észrevettem, hogy nagy a szakadék

Észak és Dél között.

Mindannyian koreaiak vagyunk, de belülről

különbözőkké váltunk

a 67 évnyi széttagoltságnak köszönhetően.

Egy identitás-válságon is keresztül mentem.

Most akkor dél- vagy észak-koreai vagyok?

Honnan származom? Ki vagyok?

Hirtelen nem volt már olyan ország,

amit büszkén magaménak mondhattam volna.

Ugyan nem volt könnyű megszoknom az életet Dél-Koreában,

volt egy tervem.

Elkezdtem tanulni az egyetemi felvételi vizsgára.

Ahogy kezdtem hozzászokni az új életemhez,

kaptam egy sokkoló telefonhívást.

Az észak-koreai hatóságok

lefoglaltak némi pénzt, amit a családomnak küldtem,

és büntetésként a családomra

kilakoltatás várt,

egy elhagyatott vidéki területre.

Gyorsan menekülniük kellett,

úgyhogy elkezdtem tervezni, hogy tudnék segíteni a szökésben.

Az észak-koreaiaknak hatalmas távolságokat kell megtenniük,

hogy szabadsághoz jussanak.

A határ átlépése Észak- és Dél-Korea között

szinte lehetetlen,

szóval, a sors iróniája folytán, először vissza kellet repülnöm

Kínába, és onnan közelítettem meg az észak-koreai határt.

Mivel a családom nem tudott kínaiul,

nekem kellett valahogy elkalauzolnom őket,

több, mint 2000 mérföldön keresztül Kínában

és aztán Délkelet-Ázsiába.

Egy héten keresztül buszoztunk,

és sokszor egy hajszálon múlt, hogy nem kaptak el minket.

Egy alkalommal megállították a buszunkat,

és egy kínai rendőr szállt fel rá.

Mindenkitől elvette a személyigazolványokat,

és kérdéseket kezdett feltenni.

Mivel a családom nem tudott kínaiul,

azt hittem le, fogják tartóztatni őket.

Ahogy a kínai tiszt a családomhoz közeledett,

hirtelen felálltam és azt mondtam neki,

hogy süketnémák,

akiknek én vagyok a kísérőjük.

Gyanakodva nézett rám,

de szerencsémre elhitte.

Egészen Laosz határáig eljutottunk,

de ott majdnem az összes pénzemet el kellett költenem,

hogy megvesztegessem a laoszi határőröket.

De még így is, miután átkeltünk a határon,

a családomat letartóztatták és bebörtönözték

illegális határátlépésért.

Miután kifizettem bűntetést és a kenőpénzt,

a családomat egy hónap alatt kienegedték,

de hamarosan ezután ismét elfogták és bebörtönözték őket

Laosz fővárosában.

Ez életem egyik mélypontja volt.

Mindent megtettem hogy kiszabadítsam a családom,

és már annyira közel voltunk,

de a családom ismételten börtönbe került,

nem messze a dél-koreai követségtől.

Oda-vissza járkáltam a bevándorlási hivatal és

a rendőrség között,

elkeseredetten próbáltam kiszabadítani a családom,

de nem maradt elég pénzem,

hogy büntetést vagy kenőpénzt fizessek.

Minden reményem elvesztettem.

Abban a pillanatban, egy férfihang szólított meg,

"Mi a baj?"

Nagyon meglepődtem,

hogy egy teljesen idegen megszólított.

Tört angolsággal és egy szótár segítségével

elmagyaráztam a helyzetet, és a férfi ekkor gondolkozás nélkül

a bankautomatához ment,

és kifizette a fennmaradó összeget a családom

és két másik észak-koreai kiváltásáért.

Teljes szívemből megköszöntem, és megkérdeztem,

"Miért segítesz nekem?"

"Nem neked segítek", válaszolta.

"Az észak-koreai embereknek segítek."

Rájöttem, hogy ez egy szimbolikus pillanata volt az életemnek.

A kedves idegen az új reménysugarat jelentett nekem

és az észak-koreai embereknek, pont akkor, amikor a legjobban szükségünk volt rá,

és megmutatta, hogy az idegen emberek kedvessége

és a nemzetközi közösség támogatása

az igazi reménysugár, amire az észak-koreai embereknek szükségük van.

Végül, a hosszú út után,

a családunk újra egyesült Dél-Koreában,

de a szabadság megszerzése csak a csata első fele.

Sok észak-koreai él a családjától elválasztva,

és amikor egy új országba érkeznek,

kevés pénzzel vagy pénz nélkül kell új életet kezdeniük.

A nemzetközi közösséghez tudunk fordulni

az oktatás, az angol nyelvtanulás támogatására,

a szaktudás megszerzéséséért és még sok minden másért.

Hídként is szolgálhatunk

az Észak-Koreában élők

és a külvilág között,

mert sokunk kapcsolatban marad

az otthonmaradt családtagokkal,

ellátjuk őket információval és pénzzel,

ami segít belülről átformálni Észak-Koreát.

Én nagyon szerencsés voltam, mert sok segítséget

és ösztönzést kaptam életem során,

ezért akarok segíteni abban, hogy az észak-koreaiak

nemzetközi segítséggel

esélyt kapjanak a boldogulásra.

Biztos vagyok abban, hogy mind több és több

sikeres észak-koreait látunk majd a világban,

beleértve a TED színpadát is.

Köszönöm.

(Taps)