„Nem szavazás” nem létezik!

Sokan szeretnek beszélni a szavazás fontosságáról, s arról, hogy ez mennyire a felnőttek állampolgári kötelessége és felelőssége. Eric Liu mindezekkel egyetértve arra is rámutat, hogy a legfőbb ideje visszavinni a vidámságot a szavazóurnákhoz. A volt politikaibeszéd-író részletesen elmondja, hogy munkatársaival együtt mi módon segítik elő a 2016-os USA-elnökválasztás szavazókultúrájának javítását. Beszédét kiterjedt elemzéssel zárja arról, miért kell minden jogosultnak megjelennie a szavazás napján.

Miért izgassam magam?

Úgyis meg van bundázva.

Az én szavazatom nem számít.

A választék borzalmas.

A szavazás balfékeknek való.

Talán már jutott eszükbe ilyesmi.

Talán már ki is mondták.

Ha igen, nem lennének egyedül,
és részben igazuk van.

Ma a közpolitikai játszma
sok szempontból le van vajazva.

Különben miért az amerikaiak
leggazdagabb 5%-át illetné meg

a szövetségi adókedvezmények
több mint a fele?

A választék néha tényleg borzalmas.

A teljes politikai spektrumot tekintve

sokaknak a 2016-os elnökválasztás
erre a legjobb példa.

De bármelyik évben, ha ránézünk
a szavazólapra,

nincs sok okunk a lelkesedésre.

Mindezek ellenére, én azt tartom,
hogy érdemes szavazni.

Bármennyire hülyén hangozzék is, hiszem,

hogy életre kelthetjük a szavazás örömét.

Ma a témám: hogyan tehetjük és miért.

Volt idő az amerikai történelemben,
amikor öröm volt szavazni,

amikor az sokkal több volt
nyomasztó kötelességnél.

Ezt hívjuk az "amerikai
történelem jobbik felének".

(Nevetés)

Az USA-t a forradalomtól
a polgári jogi korszakig tartó időszakig

zömmel mint élénk,

harsány részvételi-szavazási kultúrájú
országként jellemezhetjük.

Volt utcaszínház, nyílt színi vita,
eszem-iszom, vigasság,

felvonulás és tábortűz.

A 19. században a bevándorlók
és a városi politikai gépezet

fölpezsdítette a szavazási kultúrát.

A kultúra minden újabb
szavazó nemzedékkel nőtt.

A polgárháborút követő újjáépítés idején,
amikor az új afroamerikai választók,

az új afroamerikai polgárok

kezdték gyakorolni jogaikat,

fölvonulásokkal ünnepelték

az egyenjogúságuk
és új választójoguk egységét.

Pár évtizeddel később a szüfrazsettek

a színpadiasság erejét
vitték harcukba,

amikor választójogukat követelve
fehér ruhában vonultak föl.

A polgárjogi mozgalom célja

a polgári egyenlőség
ígéretének teljesítése volt,

– amit a Jim Crow-törvények elárultak –,

és a választójogot helyezte a középpontba.

A Freedom Summertől a selmai menetig

az aktivisták nemzedéke tudta,
hogy a szavazás számít,

és tudták, hogy a látvány
és erődemonstráció

a hatalomra való törekvés kulcsa.

De Selma és a választójogi törvény óta
több mint 50 év múlt el;

és az azóta eltelt évtizedekben

ez a választási tömegkultúra

jóformán eltűnt.

Először a tévé,

majd az internet ásta alá.

A pamlag fölváltotta a népet.

A képernyő nézőkké változtatta
az állampolgárokat.

Bár pompás dolog politikai mémeket
küldözgetni a közösségi médián,

ez a polgári lét elég
csendes megnyilvánulása.

Erre mondja Sherry Turkle szociológus:
"együtt egyedül lenni".

Ma az kell,

hogy a választási kultúrában
mindnyájan együtt legyünk,

személyesen,

hangosan és szenvedélyesen,

hogy az "edd meg a spenótot"
és a "teljesítsd a kötelességed" helyett

a szavazás a "lépj be a klubba",
vagy még jobban:

a "lépj be a pártba" érzést keltse.

Képzeljék el, ha most
országosan és helyileg

meglenne az összehangolt erőfeszítés

a választók közvetlen megszólításának
és mozgósításának

újjáélesztésére:

szabadtéri rendezvények,
ahol a jelölteket és céljaikat

nyíltan kigúnyolják és dicsérik;

hordószónoklatok;

nyilvános kocsmai viták;

politikai műtárgyakkal, saját készítésű
plakátokkal, transzparensekkel teli utcák;

zenei együttesek versenye,
ahol az előadók a jelölteket reppelik.

Ez egy kissé 18. századiasnak hangozhat,

de nem kell, hogy az legyen,
mint, mondjuk,

a Broadway-en játszott Hamilton musical,

amely vibrálóan modern.

Ma a világon

milliók így szavaznak.

Indiában a választások
színes társadalmi események.

Brazíliában a választás napja
ünnepi, karneváli hangulatú.

Tajvanon és Hongkongban

bámulatos, szemet gyönyörködtető

választási utcaszínházat rendeznek.

Kérdezhetik, hogy itt az USA-ban,
ugyan kinek van erre ideje?

Azt mondom erre,

hogy az átlag amerikai
naponta öt órát tévézik.

Kérdezhetik: ki hajlandó rá?

Azt mondom erre,

hogy minden polgár, aki azt akarja,
hogy lássák és hallják,

aki nem biodíszlet
vagy beszédtéma akar lenni,

hanem résztvevő, létrehozó.

Hogyen érjünk célt?

Egyszerűen: valósítsuk meg!

Ezért indítottuk munkatársaimmal

a "Szavazás öröme" elnevezésű projektet.

Az USA négy városában

Philadelphiában, Miamiban,

az ohiói Akronban és a kansasi Wichitában

művészeket és aktivistákat,
oktatókat, politikusokat,

szomszédokat, közembereket hívtunk össze,

hogy a szavazási kultúrát

helyi eszközökkel előmozdító programokat
állítsunk össze.

Miamiban ez éjszakai
DJ-s bulizást jelentett,

ahová az mehetett be, aki föliratkozott
a választói névjegyzékre.

Akronban ez kamionplatón előadott,

helységről helységre utaztatott

politikai témájú játékokat jelentett.

Philadelphiában

a városban elrejtett, szavazás témájú
tárgyakat kellett megkeresni.

Wichitában slágeregyveleggel
és graffitikkel hívtak föl szavazásra

a város North End-i részén.

Már 20 ilyen projekt van,

elképesztően szépek és változatosak,

és megváltoztatják az embereket.

Néhányukról szólok.

Miamiban megbíztunk

egy Atomico nevű ifjú művészt,

hogy készítsen mozgalmas képeket
a "Szavaztam" kitűzőhöz.

De az a bibi, hogy Atomico
még sohasem szavazott.

Még csak föl sem iratkozott.

Ahogy munkához látott,
kezdte túltenni magát

a politikával szembeni félelmén.

Föliratkozott, és kikupálódott

a leendő előválasztások témájában.

A választás napján nemcsak
a kitűzőket osztogatta,

hanem csevegett is a szavazókkal,
és ösztönözte őket;

és a választásról beszélgetett
a járókelőkkel.

Akronban a Változó Esztétika nevű
színtársulat

ezeket a kamiondarabokat tűzte műsorára.

Ehhez a közönségtől

azt kérték, mondjanak beszédet,
monológot, párbeszédet, verseket,

csip-csup részletet, bármit,
ami fölolvasható

és az előadásba illeszthető.

Tucatnyi javaslatot kaptak.

Az egyik verset az angol nyelvtanfolyam

kilenc diákja írta;

mind spanyol nyelvű bevándorló munkások,

a közeli ohiói Hartville-ből.

Felolvasok belőle egy keveset.

A címe: "A szavazás öröme".

"Szeretnék először szavazni,

mert változik a hispanók élete.

Korábban féltem a szellemektől.

Most az emberektől félek.

Több az erőszak és a rasszizmus.

A szavazás változtathat ezen.

A fal a határon nem számít.

Az csak egy fal.

A szégyenfal – az már valami.

Nagyon fontos szavazni,

mert így ledönthetjük a szégyen falát.

Szenvedély tölti el szívemet.

A szavazás hangot és erőt ad.

Fölállhatok, és tehetek valamit."

A "Szavazás öröme" projekt
nem csak az örömről szól,

hanem erről a szenvedélyről.

Az érzésről és a hitről,

és nem csak szervezetünk munkájáról.

Most az egész országból csak gyűlnek

a bevándorlók, ifjak, veteránok,
különféle emberek,

hogy részt vegyenek az efféle
örömteli megmozdulásokban

a választáshoz kapcsolódva.

Vörös és kék államokban,
városi és vidéki közösségekben,

minden politikai
meggyőződésű ember körében.

Bennük a közös egyszerűen az,

hogy munkájuk bázisa helyben van.

Mert – ne feledjük –,
minden polgár valahol helybéli.

Ha a politika az elnökválasztásra
korlátozódik,

ráüvöltünk a képernyőre,
aztán kimerülten összecsuklunk.

De ha a politika rólunk szól,

szomszédjainkról és ismerőseinkről,

akik a közös hang és elképzelés
élményére vágyva egybegyűlnek,

akkor lassacskán ráébredünk,
hogy ez a dolog számít.

Lassacskán ráébredünk,
hogy ez a dolog az önkormányzás.

Ez visszavisz oda, ahonnan kezdtem.

Miért izgassam magam?

Egy módon válaszolhatok e kérdésre.

A szavazás számít,
mert az a hit önmegvalósító tette.

A közös érdek szellemét táplálja,
ami minden társadalom javára válik.

Ha szavazunk, még ha dühöngve is,

részei vagyunk a közös bizalomnak.

A szavazás segít megteremteni
az általunk óhajtott erőt.

Nem véletlen, hogy az ókori Athénban
kb. egy időben jelent meg

a demokrácia és a színház.

Mindkettő kirántja az egyént
privát szférája fogságából.

Mindkettő a közös rítus nagyszerű
közös élményét teremti meg.

Mindkettő megvalósítja az elképzeléseket,

úgy, hogy emlékeztet:
minden béklyónkat végső soron

képzeletünk szülte,
ezért megváltoztathatók.

E pillanatokban,

amikor a képzelet jelentésére gondolunk,

alapvetően fontos tudnunk;

hogy megvan a képességünk

e szellemiség és érzés elsajátítására,

s hogy itt többről van szó,

mint bizonyos szakértelemről.

Nemcsak arról: szakítunk-e rá időt,
vagy megvan-e a know-how-nk.

Ez szellemiség kérdése.

De válaszolok a "Miért izgassam
magam?" kérdésre,

ami kevésbé lelki, mint inkább lényegi.

Miért izgassuk magunkat a szavazás miatt?

Mert a "nem szavazás" nem létezik.

A nem szavazás is szavazás

mindenre, amit utálunk vagy ellenzünk.

A nem szavazás elkendőzhető

tudatos, a passzív ellenállás
elvén alapuló cselekedetnek.

De a nem szavazás voltaképpen

aktív hatalomátadás azoknak,

akiknek érdekei ellentétesek a miénkéivel,

s akik örömmel húznak hasznot
a távolmaradásunkból.

A nem szavazás balekoknak való.

Hol tartana az ország,

ha akik 2010-ben
a Tea Party-t alapították,

abból indultak volna ki,
hogy a politika túl zűrös,

a szavazás túl bonyolult;

egy fecske nem csinál nyarat?

Nem fogták be a szájukat.

Megjelentek,

és eközben megváltoztatták
az amerikai politikát.

Képzeljék el, ha Donald Trump
és Bernie Sanders követői

úgy döntenek, hogy nem
forgatják föl a politikai status quót,

és nem zúzzák szét

az USA korábbi politikai kereteit.

Szavazás útján érték el.

Olyan időket élünk,

amikor a világ megosztott,
gyakran baljóslatú,

amikor mind a bal-, mind a jobboldal
sokat beszél forradalomról,

s arról, hogy forradalmi úton
kell szakítani a demokráciával.

Az a helyzet,

hogy már a mindennapi demokrácia megadja
a forradalom forgatókönyvét.

A 2012-es elnökválasztáson

a fiatal szavazók, latinó szavazók,

ázsiai-amerikai szavazók,
szegény szavazók részvétele

nem érte el az 50%-ot.

A 2014-es időközi választásokon
a részvétel 36%-os volt:

70 éves mélypont.

Az átlagos helyi választásokon

a megjelenés 20% körüli.

Képzeljük csak el a 100%-ot!

Érzékeltessük a 100%-ot!

Mozgósítsuk a 100%-ot,

és máról holnapra itt a forradalom.

A politika szempontjai máról holnapra
gyökeresen megváltoznak,

és a kormányzat minden szintjén
sokkal jobban meghallják

az emberek szavát.

Mi kell a 100%-os mozgósításhoz?

Vissza kell szorítanunk

a szavazás megnehezítését célzó

mesterkedéseket.

Ugyanakkor

munkálkodnunk kell egy pozitív
szavazási kultúra létrehozásán,

amelyhez szívesen csatlakoznak
az emberek,

részt vesznek benne,
és közösen gyakorolják.

Célt kell kitűzni.

Örömet kell kínálni.

Igen, legyen forradalom.

Forradalom a lelkekben, az elvekben,

a politikában és a részvételben;

forradalom a cinizmus ellen,

forradalom az erőtlenség
önmegvalósító jóslata ellen.

Szavazzunk a forradalom megvalósulására,

és közben

érezzük jól magunkat.

Köszönöm szépen.

(Taps)